asanisimasa

A mai emberiséget sújtó átkok nagy részét már igen alaposan feldolgozták a filmesek. Születtek filmek a drogproblémától a globális járványokig szinte mindenről, a legkülönfélébb színvonalon és a legkülönfélébb stílusban. A szerencsejáték-szenvedéllyel azonban kissé kesztyűs kézzel bánnának a filmesek, pedig idevágó kutatásokból tudható, legalább olyan komoly társadalmi problémákat okoz, mint például a tablettás bor. Meg a többi hasonló pszichotróp anyag. A magyar filmtörténetből hirtelen csak olyan édesbús történetek jutnak eszembe, mint a 6:3-as Játszd újra Tutti, vagy a Sose halunk meg, ám ezek semmiképpen sem nevezhetők leleplező erejű tetemrehívásnak, sőt, ha reklámja talán nem is, de a sport szeretetével legalábbis legalizálják a szerencsejáték-szenvedélyt, mert bizony a kettő együtt jár. S akkor még szó sem esett a játékosok által pusztán pénznyerési célzattal játszott, a szórakoztató ipar a félkarú rablótól a pókerig terjedő szegmensére, amely mind a mai napig komoly milliárdokat hoz üzemeltetőik számlájára, egyben családok millióit teszi tönkre. És mint az említett filmes példákból is láthatjuk, ebbe a játékba éppúgy bele lehet halni, mint a heroinba.

Amerikában persze Viva, Las Vegas! Ezt ordítja Elvis Presley, az amerikaiak (és külföldiek) milliói hagyják millióikat ott, holott mindenki számára nyílt titok, az egész a maffia 200 milliárd dolláros szemfényvesztése csupán. Mégis vicces, vidám történetek százait láthattuk e tárgyban, Ocean's 12, például. Rémlik, hogy néhány nem túl pozitív kicsengésű filmben (pl. Las Vegas, végállomás - Nicholas Cage, The Gambler - James Caan), megvillant az igazi arca is, de ezek csupán a kivételt erősítő szabályok. A Pénz beszél című film lehetne még ilyen példa, de csak lehetne...

A Pénz beszél a szerencsejátékok sporttal összefonódó területére kalauzolja a nézőt. Tudni kell, hogy a sportfogadás nem tiltott Amerikában, csak a szerencsejáték az, négy államot kivéve. Ha azonban a sportfogadásokat nagy tételű pénzben játsszák, az már kimeríti a szerencse űzésének fogalmát is, ismerjük, zugbukmékerek, tuti tippek, stb., stb. Alkalmanként dollármilliókkal fogadnak a hétvégi bajnoki fordulók eredményére, aki nyer, az értelemszerűen kaszál. Ebben a környezetben nagy az értéke a biztos tippnek...

A film megtörtént eseményeken alapszik, a sztorit állítólag maga az akkor a golfpályán labdaszedőként dolgozó főhős mesélte el a film producerének, az éppen ott ütögető Dan Gilroynak, aki gyakorló szerencsejátékosként azonnal ráharapott a történetre. Brandon sorsa ugyan nem éppen tipikus, de mégis modellértékű. Nem tipikus, hiszen nem mindenkinek van tehetsége a biztos tipp kitalálásához, ehhez a szerencse mellett szakértelem, a csapatok és a játékosok tökéletes ismerete mellett globális helyzetelemzés, az időjárási, környezeti és más egyéb tényezők figyelembevétele is szükséges. De modellértékű abban, hogy a szerencsejáték éppen úgy pillanatok alatt csinál milliomost a lúzerből, mint lúzert a milliomosból. Lehetne ez sikertörténet is, a bukás lehetőségének és szükségszerűségének hangsúlyozásával, a film azonban inkább a szerencsejátékkal kritikailag foglalkozó filmek táborába sorolandó.

Az eddig jobbára üresfejű szépfiúként ismert Matthew McConaughey színészileg kiválóan oldja meg ezt a sors-hullámvasutat. Al Pacino, a tippadóhálózat fejeként ugyanazt a figurát hozza tulajdonképpen, mint például a Fedőneve: Donnie Brascóban, az agresszív és kegyetlen, sokat tudó és sokat tapasztalt, de valahol belül mégis jólelkű, humánus kisembert. Most nem (annyira) maffiózó, inkább üzletember, de nem tud hibázni. Alakítása tökéletes, ám lassan azért, mert nem ő másolja ezeket a figurákat, hanem ezek a figurák utánozzák az ő figuráit. A végeredmény ugyanaz, Al Pacino tökéletes.

De sem ők, sem a szintén kiváló René Russo, vagy a valóban félelmetes, nagypályás "gamblernek" tűnő Armand Assante nem tehetnek arról, hogy a filmnek csupán a középső harmada a jó. A bevezető rész, Brandon balesete és felemelkedése kissé unalmas, sablonos, a vége, a film orrkoppintóan tudomásunkra hozott tanulsága pedig didaktikus és szentimentális. A film közepe viszont, amikor McConaughey és Pacino együtt játszik, kifejezetten izgalmas és informatív, hiszen az élet egy olyan területére nyerhetünk bepillantást, ahová eddig szinte soha.

www.port.hu/penz_beszel_two_for_the_money/pls/fi/films.film_page

Van egy angol mondás, miszerint úriember társaságban két dologról nem beszél: egyik a politika, a másik a futball. Hát igen, ha valamelyik szóba kerül, ott vérmesebb körökben biztosan vér fog folyni nézetkülönbségek esetén, elébb-utóbb. Amióta világ a világ így van ez. A Garpastum görög eredetű szó, egy spártai eredetű labdajátékot neveztek így, amelyet a futball ősének tekintenek, de nem véletlen az sem, hogy a kegyetlen szigoráról és katonás politizálásáról hírhedt görög városállamban találták ki, és ez e film címe is.

1914-et írunk, a helyszín Szarajevó. Egy bizonyos Gavrilo Princip nevű egyetemista ekkor egyetlen lövéssel kioltja Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös életét, okot szolgáltatva ezzel a később Első Világháború néven elhíresült vérontásra. Ugyanebben az évben Szentpéterváron még nyoma sincs a három év múlva bekövetkező, szintén történelmi súlyú eseményeknek, bizonyos Vlagyimir Iljics Uljanov még valahol egy békés svájci kávéházban szürcsöli feketéjét, csak néhány emigráns kommunista konspirál vele Leninként. A cári fővárosban él Andrej és Nyikolaj, akiknek mindene a foci, attól függetlenül, hogy már családjuk egész vagyona és apjuk egészsége is ráment erre az "eszetlen" sportra. A két évvel ezelőtti stockholmi olimpián apjuk a családi kincseket is feltette az oroszok győzelmére a németek ellenében, az eredmény viszont 0:16 lett. Apjuk megőrült, a fiúk viszont beleőrültek a fociba, nem is akarnak mással foglalkozni szinte. A foci mellett legfeljebb a Anitsa, a decens színésznő hírhedt szalonjában lebzselnek, ahol a polgári orosz művészélet dekadenciája részegíti meg őket, az elemi erővel felbuzgó szexualitás mellett. Legfőképpen azonban mindenáron profi focisták szeretnének lenni, mivel azonban a helyi klubhoz nem veszik fel őket, saját pályára gründolnak, bárkivel játszanak pénzbe meccseket, és ügyességüknek köszönhetően legtöbbször nyernek is. Csak szex és foci, tudomást sem vesznek arról, hogy már javában készülődik egy minden eddiginél komolyabb meccs, a háború...

Talán a mexikói 0:6-ra is magyarázat lehet e film, hiszen elsődleges üzenete az, hogy a foci mindenek felett van, és ahol ezt a játékot ennyire szeretik, azok mindenkit megvernek. Még minket is. Viccet félretéve, valóban a futball nagyszerűségének dicsőítése e film elsősorban. Andrej és Nyikolaj ennek köszönhetően túléli a háborút is, a vörös terrort is, csakhogy azonmód a vérfürdőből csatakosan megérkezve, egyből a bőrt rúgják. A mindössze 29 esztendős ifjabb Alexej German (az idősb A.G. is jelentős rendező, ismertebb filmje a Barátom, Ivan Lapsin) rendezői tehetségét dicséri, hogy mindezt, bár olykor kissé hosszadalmasan, klasszikusan oroszos tempóban, de még éppen túlzások és olcsó hatásvadászat, valamint ironizálás nélkül teszi. A focitól irtózó nézőket talán untatni fogják az általában térdig érő sárban lejátszott derbik, kárpótolhat viszont a ritkán láthatóan pompázatos képáradat, amelyet Oleg Lukisov követett el. Tökéletes atmoszférateremtő erővel szolgálja a filmet, s mondanivalóját. Nem szép képek ezek, hanem esztétikusak. Állandó a köd, állandó a sár, szinte mindig esik az eső, fakó szürke-barna-kék minden, a kivételesen brutális gyilkossági jelenet kivételével mégsem rossz nézni ezeket a képeket. Artisztikusan igényes kompozíciók.

Az erőszak és a szex ábrázolása terén is komoly változások történtek az orosz filmművészetben, szó sincs már arról, hogy Másenka komisszár pirulva arcul puszilja Ivánt, a hős partizánt, két nyírfaerdő felé vaktában elengedett Kalasnyikov-sorozat közt. Brutalitás az orosz közlétben mindennapos, ez benne is van a filmekben ma már, azonban ritkán látni földön fekvő kisfiú nyakának csizmával való szétroppantását, mintha cigarettacsikket taposna el. Hálaistennek e filmben is csak egyszer van ilyen megrázó jelenet, dramaturgiailag pontos helyen és kellő indokkal. Azonban aki nem bírja nézni a borzalmakat, az annál a jelenetnél ne figyeljen, amikor Andrejék a Kalmárnak viszik a pénzt, amit a saját focipályára összenyertek. Anitsa, a színésznő szalonja pedig olyan, amilyennek egy szalonnak lennie kell, egy másodperccel egy orgia előtt és egy után.
Majdnem azt mondom, hogy egy tipikus igényesen kivitelezett hollywoodi mozi, csak éppen orosz. Hosszú is, lassú is, nincs is igazán sztorija, mégsem unalmas. Hogy csinálják...?

www.port.hu/nagypalyasok_garpastum/pls/fi/films.film_page

A professzionális filmkészítők hajlamosak jóindulatú lenézéssel elintézni az egyszerű otthoni videokamera-felhasználó által előállított mozgóképeket. Nem előre eltervezett koncepció alapján készülnek, ha mégis, akkor mondanivalójuk kimerül a szokásos születésnapi vacsora, vagy a rendes évi nyaralás naplementés-kamerába mosolygós megörökítésében. És a képminőségük sem teszi összevethetővé a profi alkotásokkal. Ez a gyakran hangoztatott álláspont azonban vészesen kezd elavulni. A digitális képrögzítési technika lassan szinte mindenki számára elérhetővé válik, egyre alacsonyabb az ára a már teljesen nézhető minőségű mozgóképet előállítani képes videokameráknak. Az otthoni júzereknek, akik egyébként is érdeklődnek a filmkészítés különböző válfajai iránt, már szinte nem is szükséges különböző drága filmes iskolákban elavult lózungokat hallgatni "őskori" filmkészítőkről, figyelmes mozgóképfogyasztással a képernyőről elsajátíthatják szinte ugyanazt a tudást, amellyel professzionalista társaik rendelkeznek. Különben is, a tehetség a legfontosabb, az interneten meg amúgy is nagyjából minden szakirodalom megtalálható...

Az osztrák illetőségű Michael Haneke, akinek Zongoratanárnő című szókimondó filmjére tán sokan emlékeznek még, manapság úgy tűnik, az európai film egyik legnagyobb üdvöskéje. Új filmjéért, a Caché-ért (magyarul: Rejtve) díjeső járt a különböző fesztiválokon és az Európai Filmakadémiától is, nevetséges indokkal történő kitiltás az Oscar-ceremóniáról (ui. nem fogadták el az Ausztriából érkezett nevezést, mert a film eredeti nyelve nem német, hanem francia...). Van felhajtás tehát a film körül, és nem is érdemtelenül.

Jólmenő értelmiségi pár éli gondtalan és biztonságos életét (jólbevált francia sztárok, Juliette Binoche és Daniel Auteuil díjnyertes megformálásában), amikor egy szép napon egy videokazettát találnak az ajtajuk előtt. A kazettán tulajdonképpen semmi különös nem látható, egyetlen szögből a főhős, Georges háza látható, hosszan. Semmi sincs benne, csupán az a nyugtalanító tudat, hogy figyelik őt és családját. Aztán egy gyerekrajznak látszó firkálmányt kap, amelyen egy vérző szájú fej látható. Majd újabb kazetta és újabb rajzok. Georges előtt újra felfeslik a múltja, gyerekkorának egy sötét fejezete, amelyre nyomós okkal vezeti rá a kazetták és a rajzok "alkotója". Hogy mi az, nem árulnám el, hisz' ezért is kell moziba járni, hogy az ember titkokat tudjon meg...

Viszont, hogy "visszavágjak" az írás elejére, a valóban jelentős filmművészek igenis felismerik az amatőr filmkészítők tevékenységében rejlő lehetőségeket, és mintegy beemelik azt saját művészetükbe, kvázi új formanyelvi elemként. Erre már több, különféle példa adódott a filmművészetben, nem Haneke az első ez ügyben, ám az övé (is) meghökkentően újszerű. Nála a homevideo már konkrét önkifejezési formaként jelenik meg, önállóan, a filmből kiragadva is megállná a helyét önálló, komoly és letaglózó erejű műalkotásként. Nem spoilerezek tán, ha azt mondom e kis "film a filmben" komolyan fogja sokkolni a nézőt legalább annyira, mint ezt a filmben néző Daniel Auteuilt.

Nem mondható pergő cselekményűnek Haneke filmje. Szinte semmi nem történik az egész filmben, Georges éli szokványos tévésztár életét, kazetták jönnek, Georges magánnyomozásba kezd, végén kiderülnek a dolgok. Mégis, már a kezdő képkockáktól folyamatosan növekszik az emberben a feszültség egészen a korántsem happy, inkább nagyon is nyugtalanító end-ig, valamiféle poszt-hitchcocki suspense-el. Haneke nem rokonszenvez a médiaszereplő családdal, de a kazettás illetővel sem. Szenvtelen és távolságtartó, ám alapos, mint egy kórboncnok. Háttérben látszólag jelentés nélkül futó tévé adásából akár plusz információkra is következtethetünk valamelyik szereplővel kapcsolatosan, és ezzel párhuzamosan, bizonyos jelenetekben pedig azt hisszük, fontos dolgok történnek, holott éppen hogy nem. Egyszóval, gonosz és cinikus játékot űz velünk (és szereplőivel) az osztrák rendező, ám mint a helyzet is mutatja, ezt szeretjük. (A szereplők már kevésbé.) Feszültség, szellemi izgalom, kreatív képi megoldások, váratlan szituációk, meglepő végkifejlet. Nagyjából ennyi, amennyi kell egy jó filmhez, röhögni legfeljebb más alkalommal fogunk. Nagy kaland.

www.port.hu/rejtely_cache/pls/fi/films.film_page

Elég lúzerség már az első randin mozizni, hiszen az épelméjű csajok részére így nyilvánvaló, hogy az egész hercehurca mi célból zajlik. Az a pasi, aki már első alkalommal a mozi sötétjébe vágyik a leányzóval, az egy: sötét, mint az éjszaka, és szórakoztatni sem bírja kiszemelt áldozatát, kettő: máson sem jár az esze, mint a partnere mihamarabbi megmarkolászásán. 1+2 ez esetben 0, nem hiszem, hogy e két lehetőség bárki ifjú leányzót is felvillanyozna, kivéve, ha esetleg ő maga sem vágyik másra, csak egy gyors numerára, egy izmos, jóképű, de kellően buta hímmel. Más, véleményem szerint normális esetben a mozizós - csajozós - randi a sorban később jön, hogy úgy mondjam, az "elmélyítő" szakaszban. Ilyen alkalmakkal lehet elbűvölni a hölgyeményt azzal, hogy olyan filmre visszük el, amely elsősorban (nyilvánvalóan) a női lélekre hat. Az illető hölgy ilyenkor elpilledve megállapítja, micsoda pasi legyezgeti őt, még lelke is van, nemcsak figyelmes. A választást megkönnyítendő, sok ilyen film van a piacon, a Bazi nagy görög lagzitól a Bridget Jones naplójáig, oda s vissza.

Viszont baromira mellé fog fogni, aki a Csajozós filmre viszi kapcsolat-elmélyítő szándékkal szíve hölgyét, mert ez a film minden, csak nem csajozós. Kizárt dolognak tartom, hogy van olyan épelméjű lány, aki csecsemőfej méretű, vulkánerővel kirobbanó, gennyes pattanásokra gerjed, akár szexuálisan, akár intellektuálisan. Ilyen, és hasonló szintű poénokkal operál Aaron Seltzer és Jason Friedberg, a Drágám, add az életed, és a Horrorra akadva című elrettentő mozik szerzőiként hírhedtté vált páros új filmjükben. Persze, hogy eme "alkotások" után is lehetőséghez jutottak megvillantani nem mindennapi humorukat, azt jelenti, van közönsége ennek is. Persze, a jó marketing mindenre képes, ha valahol, hát Amerikában tudják ezt a legjobban.

Tehát nem az a leányszíveket megdobogtató, zsebkendő-szorongató mozi ez, mint azt a forgalmazó meglehetősen cinikus, de ez alkalommal helyénvaló címválasztásából gondolhatnók, hanem paródia, méghozzá a romantikus vígjátékként ismert filmműfaj ismert darabjainak meglehetősen alpári, altesti humorú kifigurázása. Jelszó: csak semmi finomság, csak semmi értelmiségi agyalás! Óriási gennyes pattanások, több percnyi szellentést produkáló macskák, hatalmas gombás, sárga lábkörmök, hányás, böfögés. A Jackass néven elhíresült tévésorozat szellemi-esztétikai színvonala. Öncélú és gyomorforgató állatkodás. Két jóllakott napközis térdig érő ételmaradék- és kólásdobozhalom ül a DVD-lejátszó előtt, és sorra végigunatkozza az elmúlt néhány év filmsikereit, és "lebeavisésbuttheadkodja" azokat, kb. így jellemezhetném e film alkotói folyamatát.

Nézőként ahhoz, hogy a minimális élvezetet nyújtsa a film, látni kellett azokat a filmeket, amelyek a céltáblájára kerültek Seltzer és Friedberg uraknak, hiszen a paródia lényege éppen az (lenne), hogy ismert filmrészletek ismert pillanatait karikírozva nevetünk azon, amin az elébb talán sírtunk. Ha nem láttuk a paródia okát, nem igazán van min nevetni, legfeljebb ha a paródia önmagában is vicces. A Csajozós film csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető viccesnek, nemhogy önmagában, de a parodizált filmek ismeretében sem fakaszt ellenállhatatlan kacajt. Nehéz röhögni a többször említett pattanásokon, nehéz röhögni a szórakozásból megvert hajléktalanon, és hasonlókon. A dolgot súlyosbítja az, hogy a megidézett alapesetek egy része is meglehetősen önironikus, majdhogynem már önmagában is paródia. Paródia paródiája pedig számomra a fából vaskarika-gyártás alapesete. A Ben Stiller-Dustin Hoffman-Robert de Niro-féle Vejedre ütök önmagában is elég meredek, de még azért a vicces kategóriában maradt, jellemző, hogy Seltzerék nem is igen tudtak vele mit kezdeni, a WC-kagylót használó macska szenvedéseit húzták az elviselhetőség határáig csupán. De hasonlóan járt a Bazi nagy görög lagzi, a Bridget Jones naplói, és a Mel Gibson-féle Mi kell a nőnek? is. Hogy a Gyűrűk ura és a Star Wars mit keres e sorban, azt végképp nem tudom. Az alapesetek önmagukban is szórakoztató filmek voltak, ezért, és a hajléktalanverésért e paródián nevetni nem tudtam. Biztos velem van a baj. Így csak remélni tudom, hogy azok, akik egy valóban csajozós filmre vágynak, nem értik félre a film címét, mert különben iszonyat vár rájuk. E Csajozós film becsült célközönsége az idült South Park-rajongók és a már említett Jackass nézői, úgy gondolom, hogy kizárólagosan. És csajok nélkül...

www.port.hu/csajozos_film_date_movie/pls/fi/films.film_page

Egy régi, még tán a múlt rendszerből származó viccel kezdeném. Magyar külkeresek utaztak Japánba, ahol a kiküldetés végén, jó néhány pohárka szaké okán feloldódott gátlásokkal egyikőjük így fordult a mellette álló vendéglátójához: - Szép város, szép ország, de mondja Uram, önök hogyan ismerik meg egymást, hiszen mindannyian úgy hasonlítanak egymásra? Hát mi még csak-csak, - válaszolt szertartásos és titokzatos mosollyal a vendéglátó - de hogy Önök hogyan, ez az igazán érdekes!

Buta vicc, de tán jól rávilágít arra az óriási kulturális különbségre, amely feszül még ma is Japán és a világ között. E különbség felszámolásának legjobb eszköze a másik megismerése, e tárgyban talán jó eszköz lehet a különböző karateklubok, virágkötészeti eljárások és szushibárok elterjedése mellett Katsuhiro Otomo Akira című 1988-ban készült, mára már világszerte kultusszá vált animéje is. Közismert tény, Japánban nagy "riszpektje" van a magyar zenekultúrának, a Kodály-módszernek, így mi ismerkedjünk meg valami "nagyon japános" dologgal, az animével. Az anime mozgó manga, vagyis animált képregény. A 130 milliós Japán összes írott sajtójának 40%-át kitevő manga-műfaj már mennyiségét tekintve sem elhanyagolható tényező, érdemes hát megismerkedni vele, nem pedig bedőlni néhány szűk látókörű és e témában felületes ismeretekkel rendelkező újságíró tévképzeteinek. A manga tehát nem egy öncélú erőszakban és/vagy a legkülönbözőbb testnedvekben tobzódó perverz és agyhalott firkálmány, hanem komoly, mély, sajátos eszközökkel, olykor a nyugati értékrendszerhez szokott szemnek meghökkentő megoldásokkal operáló művészet, amelyben élőn és valóságosan benne van az egész japán kultúra, hagyomány és történelem, az eddig megélt több ezer év súlyával.

Emellett szórakoztató és izgalmas is, továbbá szellemet tornáztat és tanít. Otomo szan az Akira című animéjét saját hasonló című, több mint kétezer (!) oldalt kitevő mangájából írta, értelemszerűen így az alapműnek csupán zanzája lehet, ez azonban élvezeti értékéből semmit sem von le. Akik idehaza látták nemrég a Vándorló palota, vagy mér régebben a Chihiro Szellemországban című kitűnő és megkapó, de igencsak a nyugati közízlésre hangolt animéket, azok az Akirával megkapják a valódit, az igazit. Az Akira az, amely elindította azt a mai napig tartó folyamot, amely életben tartja a kábelcsatornákon elérhető animecsatornák tucatjait, a többszázmilliós rajongói tábort szerte a világon, a manga-site-ok százait a világhálón. Az Akira első látásra egy scifi-akció-anime, de alaposabb szemlélő számára rendre felsejlik a mélyben húzódó, és mindent átitató mély, spirituális és filozófikus fősodor. Egy szétbombázott (Hiroshima-flash, az animék és a mangák gyakori motívuma, amely érthetően az egész japán társadalomban mélyen benne van), agyontechnicizált, embertelen és rideg városban motorosbandák egymás elleni pitiáner harcokkal múlatják az időt, ami a sugárhalálig még hátra van, miközben a kormány titkos erői is harcolnak, bár jóval hatalmasabb célért, a korlátlan hatalmat biztosító, misztikus "isteni energiáért". Tetsuo, az egyik banda legfiatalabb tagja egy akcióban megsérül, s hirtelen egy laboratóriumban találja magát, ahol kísérleteket folytatnak vele. A kísérletek eredményeképpen azonban fura dogok történnek vele, agresszív lesz, félelmetes erőre tesz szert, egy mozdulattal képes ölni. A kisemberből hatalmas lesz, a gyenge, csenevészből erőtől duzzadó és félelmetes. Azonban Tetsuónak rá kell jönnie van, ami még nála is hatalmasabb...

A film avatatlan szemnek talán néha kuszának és kaotikusnak tűnhet, azonban ha a néző figyelmesen mélyebbre tekint, nagy számban észlelhet jelzéseket és utalásokat, amelyekből megidézhető, kitalálható és megérthető minden, ami lényeges. Tehát nem egy egyszerű rohanós-gyilkolászós-száguldozós rajzfilmről van szó, hanem egy zen-buddhista és sintoista szellemi-gondolati alapokon nyugvó hagyományain alapuló és az elképesztő technikai színvonalon lüktető mai Japán elidegenedett és elembertelenedett életérzéséről, az animációs filmek, de "normál" játékfilmek tekintetében is megdöbbentő erejű, apokaliptikus művészi látomásról, amelyet méltán emlegetnek együtt Ridley Scott alapművével, a Szárnyas fejvadásszal. Az Akira megtekintése serdültebbeknek ajánlott, sokkoló élmény, de olyan, amely valóban ritkán látható.

www.port.hu/akira_akira/pls/fi/films.film_page

A magyar filmszakma nagyjai összedugják fejüket és vég nélkül azon filóznak, hogyan lehetne a hazai filmgyártást kihúzni a gödörből, törvényeket alkotnak, alkotókat támogatnak, miközben talán szakmán kívülről, legalábbis nem a legbelső körökből jön a megoldás. Kapitány Iván a kereskedelmi tévéből és a reklámszakmából jött, első játékfilmje viszont valódi kultuszfilmmé vált. Az Üvegtigris (1.) ugyan mozikban még nem produkált kiugró nézőszámot, a kritika is inkább fitymálta, mint magasztalta, utóéletében viszont legendává vált. Rajongói klubok alakultak, ütött-kopott büfék vették fel az Üvegtigris nevet, zarándokutakat szerveztek a forgatás színhelyére. Az illegális fájlcserélő hálózatokon soha ennyien nem töltöttek még le magyar filmet, a producerek nem kis bosszúságára, a második rész lehengerlő indulása pedig már jórészt ennek köszönhető. Ebben Kapitány már nem vett részt, mivel ő gázt adott és továbbgördült.

De maradt az úton, állítom, a rendező ifjúkori meghatározó filmélménye Dennis Hopper Szelíd motorosok című filmje lehetett. "Easy Rider, öcsém!" Játékfilmes életműve ennek megfelelően egy utazás, valahol Magyarországon, mondjuk a 66-os (44-es, 11-es, stb.) úton, ám remélhetőleg nem a filmbéli végkifejlettel. Stációi, amelyeknél rendesen megállunk, először kávézni, majd nem sokkal később tankolni. Nem történik semmi különös, csupán továbbhajtunk néhány kilométert Lali büfékocsijától az első benzinkútig.

A magyar filmnek sikerek kellenek, elsősorban közönségsikerek, ebben az avatott filmművészek azonban jobbára csak melléfognak, míg a reklámszakma pörgős világából érkezett tempós munkához szokott filmesek nagyjátékfilmes kísérletei (Valami Amerika, Üvegtigris) rendre találkoztak a közönség szeretetével. Ebben nyilván nagy a szerepe van a profi promóciós tevékenységnek is, amelyben a reklámosok jobban otthon vannak, ám az is igaz, mind képi megfogalmazásban, mind cselekményvezetésben korszerűbb és minőségibb teljesítményt nyújtanak, mint a "művészfilmesek".

A Kútfejek is igen jól sikerült. Amit a művészfilmesek, egyébként érthetetlenül, lenézően hanyagolnak, éppen azt csinálja Kapitány Iván és stábja. Zsánerfilmet készít, de azt jól. Atombiztos humorpaneleket, ősrégi szóvicceket, szimpla, kétdimenziós rajzfilmfigurákat használ, de ezeket legalább jól és jó ritmusban. Ügyes a film időszerkezete: a foci-vb tévéközvetítése alatt zajlik le a film sztorija, amely ugye 90 perc, nagyjából, éppen annyi, amennyi egy film játékideje. Zárt helyszínen, egy benzinkút shopjában és mellékhelyiségeiben történik minden, ez már önmagában vagy dráma, vagy komédia. Jelen esetben az utóbbi. Kevés a szereplő, hogy ne kalandozzon felügyeletlenül a figyelem, és könnyebb is rájuk odafigyelni. Jelen esetben heten vannak (mint a gonoszok): két szökött fegyenc, egy elbocsátott dolgozóból lett hacker és jogtiszta lánya, Tamás, a megcsömörlött reklámguru, az alsógatyás magánkopó, aki szívesen fotóztatja magát James Bondként, valamint a bögyös shop-eladó. A nyolcadik a benzinkutas. A figurákat ismert magyar színészek alakítják, nem említenék senkit név szerint (lásd: stáblista!), mert egytől egyig mindannyian frissen és görcsmentesen hozzák azt, amitől padlót fog fogni a közönség. Magyar filmeken ritkán látható fesztelen színjátszást nyújtanak, ennyi kell egy vígjátékba, nem több és nem kevesebb.

Szintén dicsérni tudom a forgatókönyvet, magyar viszonylatban ez egy kifejezetten jól összegyúrt, kiválóan meghúzott szkript, pergő, vicces dialógusokkal, frenetikus szituációkkal. Ha nem tudnám kiket látok a vásznon és nem olvasnék a szájakról magyar szavakat, lehetne ez akár egy amerikai független akció-vígjáték is. Megbocsáthatóak a kissé avíttas benyögés is, mint a "Hahó, kérem, megismer? - mondja a benzinkútnál az autóból kiszálló nő, a mélán ácsorgó benzinkutasnak, - Én vagyok a vevő!" Lehet, hogy a film célközönsége már nem ismeri ezt a poént, és hát az Önök kérték is rendre régi kabaréjeleneteket sugároz, egy Szécsi Pál és egy Zámbó Jimmy szám közt.

Látható a filmben egy meglehetősen abszurd akciójelenet is, olyan igazi helikopteres, kötélen leereszkedős, kommandós, amely után senki nem mondhatja, mi (magyarok) nem tudunk akciójelenetet készíteni. Úgy van összevágva és fényképezve, ahogy ezt műfajilag kell, ezt sem John Woo, sem Tony Scott nem csinálja másként, csak sokkal több pénzből. De egészében inkább egy Guy Ritchie-stílusú, kétpisztolyos, sakkban tartós, vicces komédia ez. És ami a fő: ha nem tudod, hogy magyar, meg nem mondanád!

www.port.hu/kutfejek_kutfejek/pls/fi/films.film_page

Amikor a Luc Besson által jegyzett Yamakasit láttam, fáradtan legyintettem csak, ez az őrület is csak egy túl kreatív rendező-producer agyszüleménye. Aztán láttam az extrém sportra specializálódott csatornán, majd a valamelyik jackass-típusú produkcióban is hasonló csávókat, már tudtam, hogy igenis van ilyen sport. Bár véleményem szerint ennek gyakorlása kizárólag olyanoknak ajánlott, akik eddig legalább két vonat elé fekvést túléltek, továbbá rendszeresen 380 voltos feszültségű ipari áram bizgerálásával mulatnak, és ezek után még valami extra izgalomra vágynak. Akik még mindig nincsenek képben, azoknak legyen elég annyi, a Yamakasik olyan utcagyerekek (18-20 éves srácok), akik a számukra predesztinált hagyományos életpályát, a drogos-díler-elítélt/hulla karrier kizárólagosságát elvetve, egy másik, szintén életveszélyes sportba kezdtek. Ennek lényege a különböző városi tereptárgyak, háztetők, hidak, lépcsők meghódítása, bármiféle eszközök nélkül, kéz- és láberővel, macskaügyességgel. A meghódítás a megmászását jelenti, majd egy ugrással tovább a következő párkányra, majd onnan a földre, majd vissza a gyaloghíd korlátjára.

Az első bevetésük jó cél érdekében történt, egy szívbeteg kisfiú életmentő műtétjére szereztek pénzt, a törvény "szabados" értelmezésével, ez alkalommal az egész csapat Bangkokba költözik, szabadságkedvelő fiatalok lévén, ott látják biztosítottnak további töretlen sportfejlődésüket, ráadásul rengeteg felhőkarcoló és egyéb modern épület található ott, és az élet olcsó. Azt persze nem gondolják, hogy az emberélet is olcsó, szerencsétlenségükre egy maffiaháború kellős közepébe csöppennek. Az első Yamakasi-film forgatókönyvírójából ez alkalommal rendezővé debütált Julien Seri a filmtörténetben talán először egy filmbe hozta össze a kínai Triádokat és a japán Yakuzát. A harmadik klasszikus maffiaszervezetet, a szicíliai Maffiát pedig a Keresztapa-trilógia karakteres zenei motívumait sejtető kísérőzene idézi meg, némileg vicces hatást keltve. Tehát három maffia egy filmben!

A Yamakasik olyan bambuszállványzaton kezdenek nyaktörő gyakorlatokat végezni, amely a Yakuza-közeli galeri felségterülete, így lesz némi csetepaté, ám a galerifőnök húga szerelmes lesz az egyik Yamakasiba, így a kis röpke csapat nem tudja megúszni a különböző maffiacsoportok érdeklődését. Csihi-puhi, még a thai-boxot is megtanulják. A vége jó, ha a vége jó. Talán ennyiből is levehető, nem erőssége a filmnek a sztori, de gondolom, nem is az volt a lényeg. Inkább, hogy legyen egy film, amelyben ezek az amúgy halál szimpatikus fazonok, észvesztő és akrobatikus sportjuknak egy új filmet szentelhessenek, amely telis-tele van az ő mutatványaikról készült észvesztően akrobatikus felvételekkel. Jöttek is a Yamakasi-srácok, csináltak még egy filmet, egy olyan Kill Billeset. Forgattak Bangkokban, mert az jó hely. Van benne kis nindzsás cucc is, meg kardozásos cucc is, meg sok szép ember, meg pici love. Meg sok tuti zene.

Ha egy filmhez elég ennyi, akkor ez mind benne van, aki szereti az ilyet, az nyilván szeretni fogja a filmet is. A Yamakasik mutatványai valóban szédületesek, bravúrosan fotografáltak, billen a nézővel a moziszék 50 méter magasságban, a bambuszállvány tetején, ahogy kell. Tériszonyos nézőknek nem is ajánlott a film megtekintése, bár ők valószínűleg nem is érdeklődnek ilyesféle alkotások iránt. Ütős a zene, bár átlagosnál erősebb kultúrtörténeti, földrajzi és külpolitikai ismerettel rendelkező nézők azért olykor a fejüket foghatják, hiszen a három maffia-dolgon túl, vicces a Bali szigeti Kecak-szertartás zenéje egy Yamakasi-mutatvány alatt, mintha J.S.Bach Magnificatja szólna a torinói Téli Olimpia sírepülő-döntője alatt. De ez is lehet ízlés kérdése, persze. Azonban valódi, jól kidolgozott figurák, dramaturgiailag alaposan kisakkozott szituációk izgalmas és hiteles összefűzése nélkül ez a film nehezen nevezhető filmnek, csupán egy látványos, zenés extrémsport-klippnek.

www.port.hu/utcai_szamurajok_-_a_yamakasi_csapat_masodik_bevetese_les_fils_du_ventthe_great_challenge/pls/fi/films.film_page

Kissé talán megtévesztő lehet a cím, ugyanis Sophie Scholl magával Hitlerrel sohasem állt szemtől szemben, hogyan is tehetett volna ilyet egy egyszerű diáklány, ám ez semmit sem csökkent érdemeiből. És a filméből sem. Sophie a nemzetiszocialista rendszerrel állt szemben, annak barbár és embertelen lényegével nem értett egyet, az ellen küzdött egy szelíd, de igazságérzettől fűtött diáklány egyetlen erkölcsileg indokolt eszközével, a hitleri rezsim ellen lázító röplapokkal. E röplapok a hatalom által elhallgatott és résztvevő szemtanúk által megerősített tényeket próbálták eljuttatni a hátország mit sem sejtő és nyomorgó lakosságához. A papírlapok a sztálingrádi vérzivatarról adtak hírt, ahol a milliónyi orosz áldozat mellett ugyanennyi német is volt, amelyről a náci propaganda szót sem ejtett. Német földön először szóltak a haláltáborokról, ahová a zsidó lakosságot szállították, és buzdítottak minden jóérzésű németet, hogy a lehetséges eszközeivel vegye fel a harcot a hitleri hatalommal szemben.

Németország napjainkban már túl van az újraegyesítés sokkján, elmúlt az eufória. Lassan kihalnak a második világháború aktív résztvevői is, akik létükkel még befolyásolhatták a háború viszonylag objektív értelmezését, megemésztését az átlag polgárság körében. Ezzel egyenes arányban nő az össznémet lelkiismeret-furdalás, mintha apák bűnéért felelőssé tehetné bárki is a fiúkat. Ez a folyamat a filmekben követhető legjobban nyomon. Bruno Ganz zseniálisan megformált Hitler-figurája esendő, de bűneiért feloldozást nem nyerő, törvényszerűen büntetendő emberré csupaszította a Démont. (A bukás). A Sophie Scholl utolsó napjait feldolgozó alkotás a következő e sorban.

Az elnyomó hatalommal szemben álló törékeny és tiszta lány alakjának ábrázolása hordoz némi veszélyt önmagában, könnyű az egyoldalú pátosz hibájába esni, ezzel talán éppen a szándékolttal ellentétes hatást elérni. Vagy éppen a valóságban is élt hős esetleges árnyoldalainak felvillantásával csorbítani a példaképpé válás esélyeit. A Marc Rothemund által rendezett film Sophie alakjának megidézésekor ügyesen kerülte el eme csapdákat, a lány magánéletéről alig tudunk meg valamit, csupán annyit, hogy szereti Schubert zenéjét, vallásosan nevelték, valamint a vőlegénye a keleti fronton harcol. Sophie gyakorlatilag két órán át néz szemb velünk, XXI. századi fiatalokkal, a filmben a vádlóival, arcán nyoma sincs kételynek, de öncélú heroikus pátosznak se, nincs rajta a hatalom iránti gúny, nincs nyoma tétovázásnak sem. Ha kell, szempillájának rezdülése nélkül hazudik vallatójának, és csak a siralomházban csordul ki a könnye, szüleit meglátva, akik igazat adtak lányuk őrült, de igazságért küzdő, felemelő tettének. Az ártatlan, tiszta, egyenes és ösztönösen igazságkereső diáklány visszafogott, ám mégis nagy erejű és hatásos megformálásáért megérdemelten díjazta az Európai Filmakadémia és a 2005-ös Berlini Filmfesztivál is Julia Jentschet a legjobb színésznőnek járó díjjal.

A film cselekménye két esemény köré szerveződik, az egyik Sophie vallatása, a másik a bírósági tárgyalás. A bevezető képsorokon két szimpatikus fiatalt látunk, Sophie-t és bátyját, Hanst, amint az egyetem kihalt folyosóin a röplapokat szórják széjjel. A hatalom iránt szervilis gondnok azonban nyakon csípi a testvérpárt, és azonnal a Gestapohoz viszi őket. Mohr, a lány kihallgatását intéző rendőrtiszt a vallatás során a náci hatalom mellé felsorakozott kiábrándult németséget személyesíti meg, akik számára tehetség és megfelelő társadalmi helyzet híján csak a náci diktatúra hozhatott felemelkedést. Eredendő bűn hiányában azonban a tiszt a kezdeti arrogancia után majdnem enged a lány természetes igazának, ám végül modern Pilátusként mossa kezeit. A bíróságot elnöklő SS-bíró ezzel szemben már vörös tógájában maga a megtestesült ördög. Eszelősen elüvöltött vádbeszédjének felemelő és katartikus ellentéte Sophie és Hans szavai az utolsó szó jogán. - Most minket ítéltek halálra, de rövidesen ti jöttök! - mutatnak a bírói testületre. 1943 február 22-ét írunk ekkor, amikor Sophie és Hans Schollt a vérpadra kísérik, majd másfél évet, 1944 június 6-ig kell még várni a szövetségesek normandiai partraszállásáig, hogy beteljesedjen Sophie kívánsága. De e filmnek is hála, Sophie Scholl és egyetemista társainak hősies tette példaként szolgálhat az erkölcsi erőben és bátorságban szűkölködő fiatalság számára.

www.port.hu/sophie_scholl_-_aki_szembeszallt_hitlerrel_sophie_scholl_-_die_letzten_tage/pls/fi/films.film_page

Amikor 1848 márciusának tizenötödik napján az alig ismert fiatal újságíró a forrongó hazafias hangulattól tüzelve felhágott a Nemzeti Múzeum lépcsőjére, tán maga sem sejtette, hogy életének, s halálának körülményei 160 év múltán is foglalkoztatják a magyarságot. A közelmúltban egy kazángyáros pénzt, energiát és sajtónyilvánosságot nem kímélve indított expedíciót a néhai Szovjetunió közép-ázsiai vidékére, Barguzinba, feltételezve, a nagy költő Petőfit a történelem viharában ott érte a halál, nem pedig a hagyományosan feltételezett helyszínen, Segesváron. Napjainkban egy fiatal filmrendező, Mészáros Péter forgatott filmet e tárgyban, felhasználva Krúdy Gyula száz évvel ezelőtti kutatásait, amely az író Éji madár című novellájaként ismeretes irodalomkedvelő körökben.

A Stammbuch (vagyis vendégkönyv) Szendrei Júliának, Petőfi özvegyének egy fiatal pesti írópalántának, Balázs Sándornak a társaságában, Haynau pecsétes engedélyével tett magánnyomozásáról szól. Ennek célja azonban nem az irodalomtörténeti bizonytalanságok vagy a szabadságharc alatt elkövetett tettek tisztázása, hanem inkább a Nemzet Költőjének bizonyos magántermészetű "mellékútjainak" felderítése volt. Júlia asszony figyelme elsősorban a kocsmák és fogadók, valamint a könnyűvérű színésznőcskék világára terjedt ki, feltételezve, Petőfi forradalmi hevületében néha igenis szeretett ágyban, párnák közt is meghalni, legalábbis egy picikét. A botlások felderítése egy odaadó hitves részéről még talán indokolható lenne, ám Krúdy (és Mészáros) úgy látja, Júlia korántsem volt szent életű özvegy. Valószínűleg sohasem volt igazán szerelmes a költőbe, sőt ő maga is lépett félre, mint például jelen esetben, Balázs Sándor pesti írópalántával. Krúdy egy könnyűvérű, léha és csalfa leányzónak ábrázolja Szendreit, a filmből tán kissé árnyaltabb kép szűrődik le: egy intelligens, a kor erkölcseihez képest szabados, emancipált nőé, aki férjét inkább vetélytársnak, mint szerelmének tekintette. Az irodalomtörténet azonban nem véletlenül feledte Szendrei Júliát, mint költőnőt.

Egy kosztümös filmben a korhű jelmezek, díszletek, helyszínek és kellékek kiválasztásán múlik a film sikerének legalább a fele. Ez elsősorban pénz, másodsorban kitartó, sziszifuszi gyűjtőmunka függvénye, talán nem véletlen, hogy alig készül manapság hazánkban kosztümös, történelmi mozi. A Stammbuch azonban mind helyszín, mind jelmez, mind kellékek tekintetében is nagyfokú igényességet tükröz, sajnos ezt a fényképezés elképesztő egyenetlenségei miatt alig-alig élvezhetjük. Marosi Gábor operatőr veretesen komponálja képeit, ám a színekkel nagy baj van. A belsőkben pompás aranybarnák, sárgák és vöröses-zöldek Huszárik klasszikus Szindbád-filmjét idézik (azt Sára Sándor fényképezte), külsőkben azonban eltűnnek a színek. Minden fakóvá és halottszerűvé válik, ha ez színdramaturgiai indokai vannak, akkor azok tévedések. Nem világos továbbá azt sem, ha ennyi energiát és odafigyelést fordítottak a hiteles és korhű környezet megteremtésére, miért a ma technikai színvonalához képest gyenge képminőséget produkáló 16 mm-es filmtechnikát kellett alkalmazni? Anyagilag körülbelül ugyanott jártak volna a digitális HD-technikával is, úgy látszik a mai magyar filmgyártásban a külföldön már bevált és gyakran használt technológia még alig nyert elfogadást...

Nem a képminőség az egyetlen hiba azonban Mészáros Péter filmjében. A Krúdy-novella alapján írt forgatókönyv egyszerűen nem tesz ki egy normál játékfilmhosszt. A film alkotói húzták, nyújtották, hogy kiteljen a minimális 90 perc, ez sem sikerült, csupán 68 perc lett. Ez a sztori azonban sűrűbb, tömörebb és erősebb lett volna egy hagyományos tévéjáték 50 percében.

Nem illik a korhűnek álmodott filmhez Salamon Eszter monoton, modern műzenéje sem, míg helyénvaló és hiteles az olykor felhangzó hagyományos paraszti zene. A jórészt Erdélyből származó színészek hatalmas energiákat fordítanak Krúdy pompázatos magyarságú, de mai használatban ólomsúlyú szövegeinek tiszta elmondására, figurát alkotni így azonban alig marad erejük. Kivétel talán a Balázs Sándort alakító Welker Gábor intelligens szerepformálása. A film azonban rendelkezik kiváló pillanatokkal is, mint amikor Júlia és kísérője vacsorázik vadul, tele szájjal, fröccsen a zsír, szakad a hús, háttérben a duhaj színészcsapat orgiája. Ilyen pillanatok teszik emlékezetessé a filmet. Csupán a rosszakat kéne feledni...

www.port.hu/stammbuch_-_julia_asszony_titkos_ejszakai_stammbuch_-_julia_asszony_titkos_ejszakai/pls/fi/films.film_page

Legfontosabb egy film előkészületeinél, hogy az alkotók meghatározzák azoknak az elvárható nézőknek a körét, akiknek alkotásukat elsősorban szánják. A Sztornót alkotó Közgáz Vizuális Brigád, vagyis Pálos György rendező-operatőr, Czabán György és Győri Csilla producerek, nem bíztak semmit a véletlenre, amikor elhatározták, hogy egy adóhatóságtól származó levél okozza egy történelemtanár majdnem teljes összeomlását. A mai Magyarországon az APEH mozaikszó emlegetése a polgárok túlnyomó részénél ekvivalens az Ördög, Sátán, Lucifer, valamint Belfegor és Woland nevekkel, mintegy modern perszonalizációjaként az örök Gonosznak. Társadalmi és vagyoni helyzettől, foglalkozástól, vallási felekezettől, szexuális beállítódástól és politikai elkötelezettségtől függetlenül szinte mindenki összerezzen, mikor a postaládájában rejtőző levélen az olvasható feladóként: APEH. Így sokan érezhetik magukénak e filmet, még akkor is, ha nem a kényszervállalkozó értelmiségiek és/vagy a Kispál és a Borz nevű rockzenekar rajongói.

A Pálos-Czabán duó 99 (!) kisfilm és néhány a szerény költségvetéshez képest jelentős sikert aratott nagyjátékfilm után (pl. Országalma, Feri és az édes élet) megemelt büdzsével és rocksztár főszereplővel abszolút mai témába fogott, filmre álmodták a hivatal packázásában összeomló értelmiségi kisembert. De aki ismeri az alkotók munkásságát, az tudja, szó sincs komor, sötét, kafkai látomásról, csupán egy picit elironizálunk a mai magyar valóság túlélhető szorongásain, amelyek azonban annyira vannak súlyosak, hogy főszereplő történelemtanárunk majdnem belerokkan. A sztorit maga Bandi meséli el egyes szám első személyben, mintegy és majdnem, borozgatva a gangon.

Egy nap megérkezik az inkriminált levél. Tűrhetetlen a hőség akkoriban, ritkán megy 30 fok alá a hőmérséklet, az iskolában facér kolleginák és kiéhezett tanítványok erotikusan túlfűtött érdeklődésétől hősünk, a harmincas tanár egyaránt szenved. A rendszeres vasárnapi ebéd alkalmával véletlenül leszólja az anyós főztjét. Jót akaró kollégák információinak köszönhetőn a család időszakosan különköltözik. Az APEH kiegészítéseket követel, miközben tanerőnk kényszerből kilométer-elszámolást hamisít. A rendőrség viszont kiskorúak szexuális bántalmazásával gyanúsítja. Emellett álló helyzetben karambolozik. Ilyen tortúrákon kell keresztülmennie Bandinak, mi pedig közben jókat kacarászunk...

Bandi persze Lovasi András, a Kispál és a Borz énekese, aki ugyan tűnt már fel filmvásznon, de eleddig minden alkalommal zenészként. Most azonban főszereplő filmszínészként debütál, kiválóan. Hozza azt a manírok nélküli természetes fazont, aki önnönmaga. Lovasi tanár-végzettségű ember, így nem okozhatott nagy nehézséget beleképzelnie magát egy tanár szerepében, legalábbis alkalom nyílt kitalálni, milyen tanár is lenne Bandi, ha nem lenne rocksztár. Szerintem jó tanerő lenne, a nebulók biztos szeretnék. Pedig még dogát is írat. A filmvásznon is jól mutat, önazonos és görcsmentes. A valóságban is két gyerekkel és egy feleséggel rendelkezik, mint azt a szellemes önéletrajza írja, így van ez a filmben is. Feleségét itt Tóth Ildikó alakítja, szokásosan atombiztosan. Csábító szerepkörben két fiatal tehetséget láthatunk, Láng Annamarit, aki a Schilling-féle Krétakörben már eddig is sikert sikerre halmozott, filmvásznon is erős és hiteles, csakúgy, mint Kovács Patrícia, akit a Szerelemtől sújtva egyszemélyes drámájában ismerhettünk meg. Mindketten nagy jövő előtt állnak. Mellékszerepekben fergeteges jelenettel ajándékoz meg minket Lázár Kati, mint főztje sótlan voltán felháborodó anyós és Petróczy Sándor, amúgy a Mozisok Országos Szövetségének elnöke, itt az após szerepében Laokoónként küzd az elektromos fűnyíróval. Hollósi Frigyes olyan iskolaigazgató, amilyet mindannyian szerettünk volna, anno. A szintén Krétakör-közeli Tilo Werner akcentusával és intelligenciájával valódi kafkai rendőrnyomozó, míg Ficzere Béla a jóbarátnak látszó intrikus kolléga szerepében bumfordi, de igazi.

Magyar filmben ritkán hallhatóan hiteles és szellemes párbeszédek megalkotása mellett Pálosnak maradt energiája a sztori ritmusos elmesélésére éppúgy, mint a vicces szuperközelikkel és nagy panorámákkal operáló képi világ megteremtésére ebben a szórakoztató, ám mégis nagyon aktuális filmben.

www.port.hu/sztorno_sztorno/pls/fi/films.film_page

Ritkán forgatnak manapság kosztümös filmet Magyarországon, pedig nagy hagyományai vannak a műfajnak itthon is, külföldön is. Éppen e cikk írásának napjaiban indult a magyar mozikban a Büszkeség és balítélet című legújabb Jane Austen-feldolgozás, vélhetően nagy sikerrel. Szinte minden évben felbukkan a világ fesztiváljain néhány, a cselekményét régebbi korokba helyező mozi, többnyire sikeresen. Nálunk, ha jól tévedek, a Bereményi Géza által rendezett Hídember volt az utolsó ilyen jellegű produkció, de az annak idején elég port vert fel ahhoz, hogy a hazai filmeseknek elmenjen a kedve egy időre az ilyesféle próbálkozásoktól. Egyrészt. Másrészt tudnivaló, kosztümös filmet forgatni drága mulatság, a korhű kosztümök, díszletek méregdrágák, nélkülük pedig nincs forgatás.

Talán nem véletlen, hogy egy színházrendező vágott bele kosztümös film forgatásába ma, hiszen Bagó Bertalan a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház főrendezője, ahol a művészeti vezető Bereményi Géza, nem kérdés hát, a bátorítás honnan jöhetett. Másik kacsolódási pont a reformkor, Bereményi is sokat foglalkozott e korral (lásd Hídember), a Vadászat angolokra című film pedig az 1839-es évben játszódik. Persze, a Bereményi-Bagó összedolgozás csak puszta feltételezés, de mért ne lehetne elképzelni, hogy egy vidéki színház dohányfüstös társalgójában két értelmes ember ne éppen a reformkorról beszélgessen? E film forgatókönyvét azonban Bagó ötletéből Csaplár Vilmos, a szintén kiváló író írta.

Tipikus és történelmileg hiteles a film témája. A vidéki magyar kastélyban a magyar urak békésen iszogatnak, vadászatra készülődnek, még nincs a tíz év múltán bekövetkező forradalmi pezsgés, csupán Lengyelországból érkeznek hírek mozgolódásról, de azt az orosz cár könnyedén leverte. Anna a menekült lengyel grófkisasszony a vadászatot szervező Falussy gróf kastélyában vendégeskedik, ide várják a bécsi udvarból a befolyásos Tarnai grófot, aki idősödő kora ellenére forró szerelmet táplál a fiatal grófkisasszony iránt, ám ezt Anna nem viszonozza. Megjelenik a színen egy fess angol fiatalember, akinek céljai homályban vannak, a fiatal grófkisasszony azonban szerelemre gyullad. Feltűnik a kastély környékén az osztrák titkosrendőrség felügyelője is, két segédjével, ők az angol után szimatolnak. Szó esik robbanóanyagokról, bizonyos gyupálcákról is, a magyar urak osztrákellenessége is növekszik, látva az osztrákok talpnyalójának tartott Tarnai hiábavaló igyekezetét. Lángok gyulladnak, a szerelem lángjai és a vadászkastélyt elemésztő, valódi lángok egyaránt, a titkosrendőrség is lecsapni készül... Minden együtt van egy jó kis kosztümös, romantikus krimihez.

Amely tulajdonképpen el is készült, azonban korántsem hibátlan. Kiállításában tulajdonképpen nincs hiba, bár jóval kevesebb pénzből készült mint a Hídember, kivitelezésében ez nem látszik meg. (Csak ha kötözködni akarunk.) A hazai filmgyártás élvonalbeli színészei megbízhatóan hozzák a reformkori ivós-röfögős-konspirálós uraságokat, Cserhalmitól (Tarnai) Dörner Györgyön és Bertók Lajoson át Derzsi Jánosig (Falussy). Jó választás az élveteg Falussy Fruzsina szerepére Nyakó Juli, és jó a fiatal lengyel grófkisasszonynak Magdalena Gorska, szűzies és szőke, olyan nagyon lengyel. A szintén lengyel Marcin Kwasny az angol mérnök szerepében elegáns és fess.

Színészvezetésben, instruálásban a színházi specialista Bagónak nincsenek is különösebb problémái, a filmes történetmeséléssel viszont annál inkább akadnak bizonyos gondok. Színházban ugyanis síkban, lineárisan kell gondolkodni, míg a film sok-sok jelentre van feltagolva, amelyek általában különböző helyszíneken játszódnak, ráadásul a filmhez kell még egy csomó, látszólag funkciótlan, ám a kellő hangulatkeltéshez nélkülözhetetlen vágókép is. A filmrendezés kaleidoszkópszerű gondolkodást igényel. Sok-sok apró részletet kell egybelátni, a színházban pedig minden ott van a színpadon. Bagó első filmje is eképpen kissé színházszerű lett, kissé poros, kissé avíttas. Mintha egy ötvenes években készült kosztümös mozit látnánk, csak éppen nem a fiatal Bessenyeivel, Págerrel és Pécsi Sándorral, hanem Cserhalmival meg a Derzsivel... Azonban, ez nem jelenti azt, hogy nézhetetlen. Ha valaki szereti az ilyen mozikat, nem zavarja a lassúdad, és különösebb meglepetés nélküli sztorizás, az szeretni fogja ezt a filmet.

www.port.hu/vadaszat_angolokra_vadaszat_angolokra/pls/fi/films.film_page

A szárnyaló gyermeki fantázia örök témát ad az azt megfejteni próbáló, filmkészítéssel foglalkozó felnőttek számára. Vajon hogyan lehet, hogy egy kiskorú órákig el tud játszani a felnőttek számára teljességgel érdektelen dolgokkal, egy bogárral, egy kaviccsal vagy egy bottal? Mi lehet olyan érdekes abban, ha valaki órákig nézegeti a csillagokat, vagy mi okból beszél hosszan játékaihoz? Ilyeneket tapasztalva, nem kell feltétlenül pszichológushoz szaladni csemetéinkkel, hiszen lehet, hogy csak mi, felnőttek felejtettünk el valamit az idők során...

Talán mindenkivel előfordult gyermekkorában, hogy voltak a háznak olyan zugai, a padlás vagy éppen a pince, ahová valami okból féltünk lemenni, s ha esetleg túl sokat találtunk lakmározni vacsorára kedvenc kajánkból, és nehezen aludtunk el, furcsa álmok leptek meg. A gyermeki agy, hiába tapasztalatlan még, azért frissen és elevenen működik, minden váratlan szituációt igyekszik a tőle telhető kapacitásával megoldani, s ez bizony a felnőttek számára olykor egészen meghökkentő megoldásokhoz is vezethet. Bizonyára sokan látták annak idején a Jumanji című filmet, amelyben az unatkozó csemeték egy ősrégi, vadállatos társasjátékba kezdtek bele, amelybe felnőtt ellenőrzés hiányában annyira belelovalták magukat, hogy a játék komoly galibát okozva életre kelt. Persze, mindez csak a fantázia szüleménye volt, de a gyerekek (és a résztvevő nézők) számára nagyon is a valóság volt.

A Zathura című film ugyanerre az ötletre épül, nem véletlenül, hiszen szerzője, az író Chris Van Allsburg jegyezte, több más nagy sikerű gyermekkönyv mellett, a Jumanjit is. A játék azonban ezúttal nem vadállatos, hanem űrhajós-fogócskás. Walter és Danny szülei elváltak, jelenleg éppen rettentő elfoglalt apjuknál töltik az időt. Walter az idősebb, őt a sport érdekli, kissé ügyetlen, de élénk fantáziájú öccsét kis pisisnek tartja, igazán nem találja, és nem is nagyon keresi vele a közös hangot. Tartozik a családhoz még egy bakfiskorú nagylány is, Lisa, akitől a fiúk nem minden alap nélkül rettegnek, bár ő jobbára egész nap alszik, esetleg szépítkezik. A lényeg, hogy a fiúk csak vészhelyzet esetén zaklassák. Egyszer azonban valóban adódik vészhelyzet, mikor a papa egyedül hagyja a srácokat és Danny a pince mélyéről előkotor egy réges-régi társasjátékot, a Zathurát. Danny kíváncsian felhúzza a játékot, és első lépésre a nappalit, sőt az egész házat kilövi a világűrbe. Ettől kezdve események mindenkit megrázó láncolata indul el, a kelletlen Walternak is részt kell vennie a játékban, hiszen kiderül, a ház csak akkor tér vissza a megszokott kertvárosi helyére, ha végigjátsszák a játékot. Ráadásul Lisának is le kell jönnie a hálószobájából...

De ez a kisebbik baj, hogy a nővér elhagyta szobáját, ugyanis az űrutazáson résztvevő családi házat komoly megrázkódtatásokon érik. Meteoreső lyuggatja szét a nappalit, robotjáték nő hatalmasra és átprogramozódva kergeti a megrémült fiúkat, majd egy óriásbolygó mindent magábaszippantó gravitációját kell leküzdeni. Később feltűnnek vérszomjas, húsevő űrgyíkok, és meg kell menteni egy űrhajótörött asztronautát is. Végén persze a srácoknak sikerül végigjátszani a Zathurát, és kapcsolatuk is pozitív irányba mozdul, tehát minden jó, ha vége jó, ahogyan ennek minden mesében lennie kell.

Talán ennyiből is látható, elsősorban fiúmese ez, s bár korhatár nélküli, az olykor valóban horrorisztikus jelenetek miatt talán hat év alatti csemetéknek megtekintése nem igazán ajánlott. Hogy könnyebben be lehessen határolni, a Harry Potter ennél jóval rémisztőbbnek tűnik, bár a Jancsi és Juliska, a Hófehérke vagy a Hamupipőke is csak egy horrordráma, ha jól belegondolunk. Az űrgyíkok fogazatáról savas nyál csepeg, súlyos lépteik alatt döng a ház. Ahogy lassan lépkednek fel a lépcsőn, az emeleten a gyerekek síri csöndben remegnek, ezalatt a nézőtéren is abbamaradt a popcornos zacskók zizegése, mondom ezt a szülőknek. A célközönség még úgyse olvassa ezeket a sorokat, tehát a poénokat sem lövöm le talán.

Mindenesetre akik beneveznek erre a társasjátékra, izgalmas másfél óra vár rájuk, látványában talán nem éri el a mai maximumot (Star Wars III.), de panaszra sem lesz ok. Pergő cselekmény, hatásosan alakító gyermekszínészek, plusz egy Oscar-díjas apuka (Tim Robbins). Egyszóval, jó kis mozi ez, apának és a skaccoknak. Közben meg anyu elkészítheti a finom vacsit otthon, és jól eldughatja a régi társasjátékokat, a biztonság kedvéért.

www.port.hu/zathura_-_az_urfogocska_zathura:_a_space_adventure/pls/fi/films.film_page

Hajléktalanokról filmet készíteni általában szociológiailag érzékeny dokumentumfilmesek szoktak, vághatnánk rá kapásból, de azért akad ellenpélda a játékfilmes oldalról is. Gondoljunk csak Terry Gilliam Halászkirály legendájára, vagy éppen a minapi magyar példára, a Csudafilmre. Ebben hajlék nélküli embertársaink elsősorban "másságuk" miatt szerepelnek, jobbára neves és gazdag színészek megformálásában (Robin Williams és Kern András). Míg a szociográfiai indíttatású dokumentumfilmekben szereplő hajléktalanok önmagukat alakítják, a filmek célja általában a figyelem felhívása sanyarú sorsukra. A Randevú az előbbi csoportba tartozik.

Incze Ágnes első filmjével, az I love Budapesttel megnyerte a 32. Magyar Filmszemle elsőfilmes díját, majd a filmet a Variety magazin filmkritikusai a 2001-es év legjobb 10 európai filmje közé válogatták. Megnyert számos nemzetközi fesztivált, itthon az egyik első olyan kortárs magyar film volt, amely nem az úgynevezett "közönségfilm" kategóriából vonzott jelentős közönséget a mozikba. A Randevú második nagyjátékfilmje, ám marad a különböző világok konfrontálásán alapuló dramaturgiánál. Az I love Budapestben a vidéki Magyarország és Budapest szembeállításán keresztül vizsgálta, van-e hely bennfenteskedő fővárosunkban kívülálló vidékinek, főleg, ha az illető lány. A Randevú szintén két homlokegyenest ellentétes világ összepászíntásán fáradozik, itt a hajléktalanok és a menő, divatmajmoló gazdag úrigyerekek vannak soron.

Bár a főszereplő ismét nő, az I love Budapestben Hámori Gabi személyében sztárt avattunk, a Randevúban Rózsikát, a bolondos, de tüdőbeteg hajléktalan asszonyt az Angi Vera világsikere óta külföldön is elismert kiváló színművészünk, Pap Vera alakítja. Számára a szerep jutalomjáték, él is vele. Sajna, néha egy picit vissza is. Ellenpólusa, az úrigyerek Norbi eredeti tervek szerint az a Fenyő Iván lett volna, aki manapság Jarhead, de ő nem vállalta a forgatást, helyette az ismeretlen Zrínyi Gál Vince ugrott be, aki unszimpatikusan nyírt szakálla ellenére (vagy éppen ennek köszönhetően?) meggyőzően utálni-, majd a film végére egy kicsit szeretnivaló juppie. Bár többet róla sem tudunk meg.

A film cselekménye a "Komámasszony, hol az olló?" dramaturgiája, nem részletezem, mert az spoilerezés lenne. A két világ összehangolása természetesen nem sikerülhet, hiszen a hajléktalan koszos és büdös, valamint nincs pénze, a juppiék pedig illatosak és jólöltözöttek, és van pénzük. Ám a gazdagságból nem hajlandóak csepegtetni a rosszsorsúaknak. Ők azok, akik nem adnak pénzt a kéregetőknek a piros lámpánál... - hangzik el a filmben a kissé sarkos és általánosító vélemény. Ezt tompítja Norbi filmvégi enyhülése, amely azonban koránt sincs eltúlozva, inkább csak olyan freitamásos hátbaveregetés, hogy "leereszkedek én hozzátok, csak hogy lássátok, nem vagyok én olyan rossz arc".

A két különböző világ két különböző miliő. Rózsika, és elválaszthatatlan társa, a földreszállt Irénke olykor egy kórházban kap menedéket, amely nagyon remélem, nem tükrözi a valós hazai egészségügyi állapotokat, hiszen ennyi nedves és penészedő vakolatot rég nem láttam, a ütött-kopott vaságyakat pedig tán már a seregtől is leselejtezték rég. Norbi közege a diszkó, villódzó fények, Vajdai Vili (ex-Korai Öröm) által összeállított csihipuhi zene, koktélok, könnyű nők, gyors motorok. Átjárás nincs. Egy átkukkantás csupán, erről szól a film.

Herbai Máté rengeteg szuperközeli arcot mutat, funkcionálisan ezeken kellene látnunk az érzelmi fejlődést, a cselekmény súlyát, mittudomén, ilyeneket. Pap Vera arca néha túl sokat mutat, bár szerepe szerint bolond, tehát lehet, hogy kell a sok, ám a többiekén én semmit nem láttam. Faarccal vették tudomásul, elkezdődött egy újabb jelenet, faarccal elmondták szövegüket. Ennyi, talán gondoltak arra is, hová mennek utána szórakozni. De ez nem feltétlenül a színészek hibája, Pap Verán kívül mind pályakezdők még, inkább a rendezői instrukciók hiánya (vagy tévedése) okozhatta a tétovaságot.

Incze Ágnes első filmjének méltó sikere után talán túl gyorsan jutott új lehetőséghez, ez a film bizony kissé el lett ügyetlenkedve. Előzetes sajtóinformációk szólnak bizonyos pénzügyi hiányosságokról, de nem lehet mindent a pénzre fogni. Kellően átgondolt koncepcióval, jobb és szellemesebb forgatókönyvvel talán kevesebből is lehetett volna jobbat csinálni.

www.port.hu/randevu_randevu/pls/fi/films.film_page

Bollók Csaba tipikus figurája a magyar filmszakmának. Képzett filmrendező, tehát diplomája van arról, hogy hivatásszerűen foglalkozhat filmkészítéssel. A kilencvenes évek eleje óta készít is filmeket, amelyek némi szakmai rábólintás után érintetlenül porosodnak Bollók polcán. Az a pár nagyjátékfilm (Észak, észak, Don Quijote, Aadel daad), jobbára független stúdiókban, kevés pénzből készült, s ezeket valahogy elkerülte a közérdeklődés. Eközben lassan a fiatalból középkorú filmrendező vált, az idő és múlása Bollók számára jelenleg az alaptéma. Kérlelhetetlenül múlik, csak közben nem történik semmi igazán említésre méltó.

E filmje, a Miraq is a múló idő megfoghatóságával kísérletezik. Egy zilált külsejű, álmodozó tekintetű srác bolyong egy erdőben, ám szerencsétlenségére egy rendőri nyomozás kellős közepébe cseppen. A város múzeumából ellopták az ott őrzött szent aranyba foglalt lábnyomát. Kedvesen vihorászó lányok nyomán egy középkori romba jut, ahol egy házibulinak álcázott beatmise zajlik. Az idő síkjai ellenőrizetlenül és észrevétlen csúsznak egymásba. Az időből kizökkent Márk küzdelme az élet "felfogásának" küzdelme. Az élet egy feltartóztathatatlan hömpölygés, az, hogy közben milyen dolgokon és történéseken megyünk keresztül, a véletlen műve, hogy észleljük-e? Min múlik, hogy részt veszünk-e saját életünkben?

Első hallásra talán fura kérdések, de fura figura Bollók is. Bölcsész végzettségű rendező, a Filmművészeti Főiskolát megelőzte egy angol-magyar szakos diploma. Filmjei is bölcsész-filmek. Manapság arról zajlik a vita, hogy a közönség igényét kell elsősorban kiszolgálnia a filmrendezőnek, vagy szuverén művészként a lehető legteljesebb önkifejezésre kell törekednie. Bollók az utóbbira szavaz. Állandó szerzőtársával, az irodalmi életben elismert Podmaniczky Szilárddal valamiféle költői filmtípus megteremtésén fáradozik. A furcsa, bolyongó figurák, az erősen tipizált képek, álomszerű jelenetek keveredése a való élettel, állandó erős késztetés a mindenkori történés megértésére, tipikus művészi alapattitűdök, ezek mi tagadás, nem kifejezetten nézőbarát megoldások. Bollók számára film a hatvanas évek művészfilmje, Alain Resnais, Michelangelo Antonioni művészete, filmje kísérlet ezek felélesztésére is. Kísérletezni persze lehet, főleg, ha nem kerül sokba...

A Miraq szemmel láthatóan nem került sokba, komoly baráti segítséggel és nem pazarló költségvetéssel készült. Ennek ellenére kifejezetten nem igénytelen a kivitele, sőt az ötletes helyszínválasztásoknak, a látványtervezésnek, az időtlen díszleteknek és jelmezeknek köszönhetően sikerült egy markáns, ám térben és időben nem behatárolható világot teremteni. Komoly gondot fordított a szereplői kiválasztására, gondosan kerülte a képernyő által elhasznált arcú, honi "sztárok" szerepeltetését, fontos volt, hogy figurái hibátlanul illeszkedjenek az általa kreált világba. Pető Kata, Rátóti Zoltán, Kolovratnik Krisztián választása jó ötlet, kisugárzásukkal tudnak pluszt hozzátenni figurájukhoz, élettel töltik meg őket, a többi szereplő azonban jobbára csupán bábuként, néhány vonással felskiccelt háttérfiguraként funkcionál az erősen stilizált világban. Merész a zeneválasztás, amely dramaturgiailag is jól funkcionál, hatvanas évek, Roy Orbison, beatkorszak meg a Tarantino Ponyvaregényének filmzenéje, és mégsem az.

Szimpatikus film Bollók Csaba Miraqja, azonban ez a sikerhez manapság talán kevés. Az útkeresés bizonytalanságának filozofikus hangvétele, az ezt kifejezni szándékozó lírai megközelítés intim filmklubokba, művészmozikba való, nem pedig soktermes plázamozikba. Filmklubok márpedig alig vannak, művészmozik se szaporodnak, és ott is jobban szeretik a fesztiválok díjnyertes és ambiciózus alkotásait, a szerény, szelíd és a beatzenétől függetlenül is csendes Miraq ott is a kistermekbe fog szorulni. Esetleg a közszolgálati csatornák késő esti műsorsávjába, ahová a rendező filmjei eddig is száműzve voltak. Az idő sodra megint csak kicsúszott Bollók markából, de erről legalább már filmet is készített...

www.port.hu/miraq_miraq/pls/fi/films.film_page

A 90-es évek a dán film második nagy virágzása (az első a némafilm-korszakban volt) volt, elsősorban a híres-nevezetes Dogma-filmeknek köszönhetően. Vájtszemű filmrajongók százezrei tanulták meg szerte a világon, Dániában bizony nemcsak pornó- és Olsen banda-típusú filmek készülnek. Az új művészfilm-nagyhatalom célközönsége tekintetébe márkanév lett Dánia, talán ennek is köszönhető, hogy rövid időn belül második Christoffer Boe filmbe futhatnak bele a művész mozik hűséges látogatói.

Az első Boe-film, a Rekonstrukció külföldön komoly kritikai sikert aratott, míg a nézők nehezen fogadták be a különös kép világgal és történetmesélési technikával megálmodott filmet. Boe és csapata, a Hr. Boe & Co., amely tulajdonképpen egyfajta művészcsoport, nem pedig gazdasági társaság, kihasználva a Dogma-filmek sikerének köszönhető igen nyitott és bőkezű, dán filmfinanszírozási rendszert, nincs rákényszerülve arra, hogy megfeleljen bármilyen külső elvárásnak, így tökéletes szabadságban alkothat. Kvázi művészetet csinálnak, amely manapság nemigen használatos kifejezés a filmmel, mint műfajjal kapcsolatosan. A Rekonstrukció ennek megfelelően a romantikus filmet tűzte ki vizsgálat tárgyává, kliséit gondosan kerülve, helyükre újakat alkotva, talán sikerült néhány, az analitikus gondolkozást sportszerűen űző bölcsész fejébe szöget ütnie.

Az Allegro felfogható a második tételnek, ha a Rekonstrukciót, mint egy szerelmi témájú, filozofikus zenemű első tételét értelmezzük, azonban a szó jelentésével ellentétben a film nem gyors, sőt, inkább lassú. Zetterstrom, a híres zongoraművész (Ulrich Thomsen) hosszú távollét után vendégjátékra érkezik szülővárosába, Koppenhágába. Itt azonban a szó nem egyszerűségében, szétesik. Elfelejti múltját, elveszti tehetségét, talán még kedvenc Bach-átiratát (Goldberg variációk-ária) is elfelejtené, ha nem szólna végig a filmben. Ez persze, tekintve Bach géniuszát, nem baj. Egy fura interjú alatt tudja meg, szülővárosában "keletkezett" egy elzárt terület, negyed, a Zóna. Ide kell elmennie, ebbe a tiltott zónába, hogy szembesüljön múltjával, és újra megtalálja önmagát. Elfelejtett múltja, a film szerint, egy gyönyörű lány, akit Helena Christensen, a minapi szupermodell alakít, nem is rosszul. Persze, divatvilágbeli pályafutása alatt megszokhatta a kamerát, és az elsőre tán nem egészen érthető instrukciókat is. Ennek megfelelően, csábosan néz, álmodozóan sétál, kedvesen mosolyog, sejtelmesen pillant. Néhány mondata nem zavarja. Az, aminek lennie kell, az első nagy szerelem. Valamiért azonban végzetes tettre szánja el magát.

Hogy miért, tulajdonképpen ezt kell kiderítenie Zetterstromnek, ezért megy a Zónába, amely nyugodtan összetévesztendő Tarkovszkij Sztalkerének Zónájával. Nagyjából ugyanarról a tiltott, csodás és félelmes helyről van szó mindkét műben. Titkok nyitja és vágyak beteljesítője. Pokol és mennyország. Az nem igazán világos, miért épp Koppenhága kellős közepén van, és ahová füstös kocsmák női WC-inek ajtaján lehet ki- és bejárni, de ha ott és úgy, hát ott és úgy. Itt egy hallgatag kését fenegető bácsi és egy tolószékes, de korántsem hallgatag másik bácsi lakják a titkos labirintust, akik a zongoristát különféle feladatok végrehajtására sarkallják, melynek köszönhetően visszatér, ami elveszett. Zetterstromnek ugyanúgy zarándokutat kell végrehajtania, mint Sztalkernek, neki is az újjászületés reményében. De míg Tarkovszkij a hit, az erkölcs, az etika, a tudomány és a kultúra alapkérdéseiről szól, addig Boe jóval profánabb dologról, a szerelemről értekezik. Zetterstrom figurája akár emlékeztethet is a legendás Bach-zongoristára, Glenn Gouldra, akiről az a hír járta, hogy annyira csak Bach éteri zenéje érdekelte, hogy szűzen halt meg. Zetterstromnek ugyan megadatik a szerelem, bár tönkre is teszi. Végül Zetterstrom megteszi utazását a Zónába (tulajdonképpen önanalízist végrehajtva) és újjá is születik erkölcsében és tehetségében egyaránt, a továbbiakat nyilván megtudjuk a következő tételből.

Ez a tétel azonban hagy egy jókora kérdőjelhalmazt is bennünk. Lehet, hogy elszoktunk a szabados, klisékerülő képi világtól, de ez alkalommal öncélú (ál)művészkedésnek tűnik csupán. Az, hogy valakinek a nyálából kinyerhető tehetsége, s amit egy bőröndhöz hasonlóan el lehet lopni, talán már a túlzás kategóriájába is belecsúszik. A valódi történet nélküli film, csak képi mondatokból építkező, olykor bizony zavaros filmvers kielégítetlenül hagyja az átlagnézőt. Ezzel együtt unikumként, ínyencek részére az Allegro választékbővítésként ajánlható.

www.port.hu/allegro_allegro/pls/fi/films.film_page