asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Szabó István - Csodálatos Júlia (Being Julia)

2004.11.08. 18:11 efes

Nincs lány talán a Föld nyugati felén, akinek fejében ne fordult volna meg az a gyorsan elhessegetendő gondolat, milyen csodálatos volna legalább egyszer ebben a büdös életben fellépni azokra a "világot jelentő" deszkákra és elmondani Júlia ama híres sóhaját arról a bizonyos erkélyről. Vagy valami más, hasonló rettentően romantikusat, e tekintetben is gazdag a világirodalom. Pedig tragikus szakma a színésznőké. Férfiszínészeknek tán könnyebb a soruk, hiszen a fiatal hősszerelmesek után az igazi brillírozásra teret engedő középkorú figurák garmadája következik, és még idős korra sincs vége, hiszen se szeri, se száma az érett kort megkívánó kitűnő szerepeknek a drámatörténetben.
A színésznők esetében, talán a hímnemű drámaszerzők jelentős túlsúlyából adódóan is, a nagy szerepek nagyrészt az ifjúkorban adódnak, jóval kevesebb az érett nőknek való nagy szerep. Ötven felett már nem lehet Júliát játszani, de a kevés főszerep mellett inkább kicsi, de hálás mellékszerepekből adódik jócskán, ám az ezzel járó inkább szakmabeli sikereket a már huszonéves korában a rajongáshoz és rivaldafényhez szokott művésznőknek megszokni nagyon nehéz, komoly lelki traumát élnek át, amelyez ötven év után hozzáadódhatnak még a szintén sok szenvedést okozó posztklimatikus tünetek is. Ezen traumák gyötrő együttesét csak a színpad a művészi tehetség mellett nagy lelki erővel rendelkező, valódi, legendás nagyasszonyai képesek sikerrel megélni.

Julia Lambert, a csodálatos Júlia ilyen nagyasszonya volt a harmincas évek londoni színházainak, legalábbis William Somerset Maugham regényében (A színház), amely alapján e film készült. Maugham, aki a század első felében cinikus humorú, vitriolos darabok élesen látó írójaként Nagy-Britannia legsikeresebb színpadi szerzője volt, nála kevesen ismerhették jobban a korabeli londoni színházi élet alakjait és viszonyait, biztosak lehetünk benne, Júlia (és a többiek) alakja tökéletesen hiteles.
Júlia történetéből készült már film Charles Boyer és Lili Palmer főszereplésével 1962-ben, valamint a hazai színházrajongók is láthatták egy Verebes István által rendezett változatát a Játékszínben, 1991-ben. Eddig összesen 84(!) film készült Maugham írásaiból. Talán a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, hogy a sorrendben 84-ik Maugham-adaptáció Szabó István kezébe került, akinél kevés filmrendező ismeri jobban a színpad világát, és akiről hosszú ideje tudható, hogy kivételes érzékenységgel nyúl irodalmi alapanyagokhoz. Az Oscar-díjas Szabónak van egy másik, manapság filmrendezőknél ritkán tapasztalható tulajdonsága: szereti a színészeket és tud a nyelvükön beszélni. Ez jelen történetnél elengedhetetlen, hiszen egy idősödő színésznő "problematikájához" nem lehet enélkül hozzányúlni.

A Júlia-történet másik érzékeny pontja magának a dívának a színészi megformálása. Egyértelműen hatalmas feladat, ha sikerül, parádés jutalomjáték, nagy trüváj, ha nem, bukás. Annette Benning alakítása parádés jutalomjáték. Nagyívű, virtuóz, szertelen és szenvedélyes, érzéki és rideg, zseniális, tökéletes. Hitelesen játszik a filmbéli színpadon a harmincas években dívó szélesen gesztikuláló, mindent "nagyon" eljátszó stílusában, úgy viseli azokat a ruhákat, mintha egész életében ezt viselte volna, és emellett letisztult és visszafogott a Szabóra oly jellemző, a legkisebb érzelmi rezdüléseket is megmutató közelképeken. Annette Benning parádézásán kívül is tökéletes színészi alakításokat láthatunk a filmben, élen Jeremy Irons szikár és cinikus, pipás színigazgatójával.

A kort megidéző, hibátlan a film díszlet- és jelmezvilága, pedig szinte az egész filmet Magyarországon forgatták! Az operatőr Koltai Lajos, aki a tőle megszokott magas színvonalon dolgozik. Messze nem a legnagyobb Szabó-film a Csodálatos Júlia, legalábbis művészi értelemben nem, de minden ízében hibátlan és tökéletes mestermunka, amolyan jó kis régimódi, szórakoztató mozi, amilyet minden igazi filmbarát szívesen néz, velem együtt.

www.port.hu/csodalatos_julia_being_julia/pls/fi/films.film_page

Bereczki Csaba - Bolondok éneke

2004.10.28. 15:56 efes

Amikor a mára a kereskedelmi televíziók sztár-riportalanyaként és showműsor-résztvevőjeként könyvtárnyi műveltségét agyafúrt és vicces körmondatokban kamatoztató Sebeők János bezáratta magát egy állatkerti ketrecbe, sokan nem tudtak mit kezdeni e performansszal, hosszú sajtópolémiáktól a nem annyira magasröptű buszmegállói csevejekig sokszor ugyanaz volt a leszűrt tanulság: ez a pasas feltűnési viszketegségben szenved. Holott nyilvánvaló, a kissé exhibicionista hajlamú író-filozófus éppen arra a paradoxonra kívánt rávilágítani, hogy mennyire furcsa szerkezet a rács, amely elválasztja őt a bámuló szájtáti tömegtől. Mert ha két élőlényt, eseményt, satöbbit rács választ el egymástól, csak nézőpont kérdése melyik van a rács mögött, tehát bezárva, szabadságától megfosztva, és melyik rajta kívül, tehát szabadon. Igaz közhely, hogy rácsok közé kényszerített testben szárnyalhat igazán szabadon a képzelet.

Az elmegyógyintézetek zárt, de kívülről szemlélve izgalmasan elborzasztó belső világa már sok művész számára szolgált a kívül zakatoló, fortyogó, rohanó „normális” világ modelljeként, a belső, sajátos viszonyok közepette szinte minden, a külvilágban lezajló igazságtalan dolog lezajlik, csakhogy a „külső” paródiájaként, fura, torz másaként. Ez a torz színjáték azonban éppen a dolgok valódi természetére világít rá, vakító élességgel.

Az eddig producerként feltűnt (Hukkle) Bereczki Csaba, kissé öregedő (szül. 1966) elsőfilmesként jegyzi a Bolondok éneke című magyar-francia koprodukcióban készült filmet, amely egy erdélyi elmegyógyintézetben játszódik. Az önéletrajzi elemeket is felhasználó moziban a magyar származású, francia orvos, az egy misszió keretében Romániában dolgozó Zoltán, idegösszeomlás következtében egy erdélyi elmegyógyintézetbe kerül. Az ott tapasztalt nyomorúságos körülmények ellenére azt tapasztalja, hogy a odabent korántsem egy rideg, gyógyszer és gumiszagú kórházi világ van. Rövidesen otthonosan mozog az ápoltak és ápolók szigorú hierarchiájú, de meghökkentő módon igazságos, őszinte világában, és az ott átélt élmények hatására, elhatározza, hogy soha többé nem hagyja el a kórházat.

A filmet vizsgálva két nyilvánvaló párhuzam adódik, amelyek a rendező-író-producer személyes emlékeit ihlethették: az egyik Tony Gatlif Gadjo Dilo című filmje, amelyben egy francia fiú a város forgatagában meghallva egy idegen gyönyörűséges dallamot, elhatározza, megkeresi az azt éneklő lányt; a nyomok Románia cigányai közé vezetnek, ahol a „bolond fiú” váratlanul identitására is rátalál. Zoltán sorsa is hasonló, ő is tétován vergődik az életben, kapcsolatait kudarc fenyegeti, ő az elmegyógyintézetben hallja egy katatón állapotban éneklő nő dalát, amely hosszú és hazafelé vezető belső utazásra készteti. A másik párhuzam Thomas Mann Varázshegy című regénye. Zoltán, csakúgy, mint Hans Castorp, váratlanul csöppen az intézet zárt világába, ám ott egy varázslatos, békés világot talál. A mindenen zenélő és mindent elzenélő cigányember, a végtelen sakkjátszmát játszó költő, a nyomorúságos kórházi koszthoz bordeaux-i bort rendelő franciatanár, és más fura alakok olyan színeket villantanak fel, olyan bölcsességeket tárnak fel előtte, amelyek maradásra bírják. Sajnos, ezek a vázolt párhuzamok, és más déja vu-érzések nagyban gyengítik ugyan a film erejét, de azért akadnak benne erős pillanatok is.

A film egyik fontos pillanatában felbőszült tömeg tüntet az intézet kapuja előtt az ápoltak kiengedése ellen. A kerítés mögött az ápoltak csendben állnak, majd az egyik lassan kinyitja a kaput. Az eddig vicsorgó sokaság egy csapásra elcsendesül, s amint a kapun kilépő ápolt ijesztgetésül feléjük lép, riadt verebekként rebbennek széjjel. A megcsúfolt csőcselék előtt méltóságteljesen, lassú léptekkel, a legkevésbé sem sietősen vonul a „kiszabadult őrült” az úgynevezett szabadság felé. Az őt alakító Andorai Péter, vagy más ápoltak és ápolók szerepében Kovács Lajos (34. Filmszemle legjobb mellékszereplő díja), Eperjes Károly, Maia Morgenstern, egyaránt döbbenetes alakítást nyújtanak, csakúgy, mint Stéphane Höhn Zoltánként. Teljesítményükön alig rontanak Nemes Tibor operatőr bizonytalankodásai a hangsúlyos szuperközelikben. E hibák és a kissé erőltetett, nem túl eredeti sztori ellenére mégis tisztességes szándékú, érdekfeszítő a film, a kiváló színészi teljesítmények pedig tovább emelnek várható megítélésén.

 

www.port.hu/bolondok_eneke_bolondok_eneke/pls/fi/films.film_page

 

Paul W.S. Anderson - Alien vs Predator

2004.10.20. 17:30 efes

A horror műfajában kötelező elem, hogy a főhősnek a hosszú és véres harc után, immár társak nélkül, egyedül maradva szembe kell kerülnie a rettegés tárgyával. Ez a "tárgy" lehet őrült tudós, féltékeny szörnyeteg, dühöngő pszichopata, maga Dracula, vagy egy teljes zombi-banda, és hasonló más csúnya, nem szeretem alakok. Illetve jelen film témájához kapcsolódóan, a már jól ismert földönkívüli savat-nyáladzó óriásrovar, vagy a háromméteres, külsőleg határozottan a békés rasztafáriánus hívők jegyeit magánviselő, ám belülről kellően kegyetlen, szintén nem evilági vadorzó, akiket/amiket aztán a mindenkori főhős, több sebből vérezve bár, de törve nem, jól legyaláz. De a győzelem csak látszólagos, mert hősünk még javában törülgeti homlokáról az izzadtságot, vért, vagy más nedveket, a háttérben egy villanásra mintha a halottnak hitt szörny, vagy annak valami reinkarnációja, ivadéka, vagy rendes upgrade-ja eliszkol a sötétbe, csak azért, hogy a néző igazából ne nyugodhasson meg, és jól kiszámított produceri megfontolásból neki lehessen állni a következő folytatásnak.

Ez alkalommal két horrorfigura lett egy filmbe összegyúrva, a Sigourney Weaver által már többször leküzdött, kihordott, megszült és újra leküzdött Alien, valamint az valódi nagy vadász, akibe még Schwartzi bicskája is kis híján beletört, a rasztahajú földönkívüli Predator.
A horror műfajában egyáltalában nem ritka az ilyesféle "címegyesítő" mérkőzés, már a film hőskorában összeengedték kísérletező kedvű filmesek Draculát Frankenstein torz teremtményével, majd később King Kongot Godzillával, Godzillát Megagodzillával, még tán Dr. Jekyllt is Mr.Hyde-al, és lehetne folytatni a sort sokáig? Hogy miért? Ezeknek a szörnyeknek olyan rajongótáboruk van, mint a másik oldalnak, a hősöknek, Supermannek, Batmannek, Pókmennek és a többinek. E markánsan elkülönülő csoportoknak komolyabb összetűzését elkerülendő aztán a fékezhetetlen agyvelejű alkotók olykor összeengedik agyszüleményeiket, inkább így eldöntve, ki a nyerő. Plusz így lejön a bizonyos rókáról még egy extra bőr.

Paul W.S Anderson, aki a hírek szerint nem is érdektelen filmekkel, független filmesként kezdte filmes pályáját, tehetségének egy részét aprópénzre váltotta ezzel a bizonyára izgalmasnak szánt, ám meglehetősen erőltetettre, sőt pornográfra sikerült darabbal, az Alien vs Predatorral. Erőltetett, hiszen az Alien figurája már négy részben tűnt fel, ráadásul nem is akármilyen rendezők által elővezetve, a Predator is megélt tudomásom szerint két részt, a rém által kellően lealázva benne két későbbi, valóságos amerikai kormányzót, Arnold Schwartzeneggert és Jesse Venturát. Nyilvánvaló, hogy semmi eredetit nem szándékozott Anderson létrehozni, hiszen biztosra ment, kockázatot nem vállalt. Célja semmi más, mint a videojáték piacon már megjelent Alien vs Predator játék promotálása, nagy költségvetéssel a nagyobb összbevétel reményében. Pornográf pedig azért, mert hasonlatosan a másik, elsősorban érzékekre ható műfajhoz, az erotikus filmhez, itt is nagyobb hatás érhető el, ha a lényeg, ez esetben a rettegés tárgya, a rém megjelenése minél később történik. Csak érezzük, hogy itt van, közeleg, de nem látjuk. A feszültség nő, és amikor "végre" megjelenik, felszakadhat a sikoly. Miként a pornófilmekben is, a puszta húsok egymáshoz csattogása néhány perc után még a leglüktetőbb libidót is lenyugtatja, így az a tény, hogy mind az Alient, mind a Predatort ismerjük, tudjuk, mit reagálnak, hogyan ölnek, jelenlétük funkcióját veszti, hiszen nem félünk tőlük.

Az, hogy a film technikailag, effektjeiben, hanghatásaiban professzionális, manapság már alapkövetelmény, nem erény. Aki beül egy horrorfilmre, az nyilván rettegni akar, ez alkalommal viszont maximum azért aggódhat, vajon lekapcsolta-e otthon a gázt. A filmen a hősök persze hogy odamennek, persze, hogy lemennek, persze, hogy felébresztik, persze, hogy? Tudunk mindent az első pillanattól kezdve, nincs para. De a Kovi-birodalom is virágzik, valamint a trancsírozás is szórakoztat egyeseket...

www.port.hu/alien_vs._predator_-_a_halal_a_ragadozo_ellen_avp:_alien_vs._predator/pls/fi/films.film_page

Ron Fricke - Világok arca (Baraka)

2004.10.13. 17:24 efes

1992-ben került a mozikba először Ron Fricke nagyszabású filmje, a Világok arca: Baraka, ez a most bemutatott verzió gyakorlatilag teljesen ugyanaz a film, ám digitálisan felújított képpel és Dolby Surround hangzással. Sokan láttuk ezt a filmet annak idején, többen többször is, a filmet kísérő zene albuma ott van a polcunkon, a mai napig használatban, mi megnézzük most is. Akik valamilyen okból kifolyólag akkor kimaradtak az élményből, azoknak szól ez az írás.

Élmény vár mindenkire, nem is akármilyen. Nem hagyományos filmről van szó, ne is várjunk olyasmit, ennek a filmnek nincs sztorija, nincsenek szereplői a szó hagyományos értelmében, hatalmas és gyönyörű képek parttalan áramlásából áll ez a film, valami lelnyűgöző éteri zene dallamára. Egy röpke, másfél órányi utazás Földünk körül, megcsodálva tájainak, lakóinak sokszínűségét. Vagy fogalmazhatnék úgy is, egyáltalán nem messze járva a valóságtól, betekintés az angyalok mindennapjaiba, mintha egy angyal szárnyain suhannánk a világ felett, boldog mosollyal nyugtázva azt, ami tetszik, és mélyen elszomorodva a nem tetszőn.

A film címében szereplő szó jelentése is valami ehhez hasonló. Egy hatalmas és jótékony hatású energia, teremtőerő, áldás. A környezettel történő teljes azonosulás. Megtapasztalhatjuk jelenlét szent helyek, piramisok, temetők, templomok közelében, de hogy mennyire nem elrettentő, komolykodó ez a dolog, a barakát érezzük egy jó ízűen elfogyasztott lakoma után is, hátradőlve. A baraka az iszlám egy nagy hatású misztikus áramlatából, a szufizmusból vált ismertté, de a világ sok nyelvében, sok kultúrájában megtalálható. A szufik utazó dervisek voltak, akik mai szemmel nézve is elképesztő utazásokat tettek Marokkótól Kínáig, Anatóliától Indonéziáig, nem térítettek azonban, hanem hitük szerint valami szelíd révüléssel, monoton, de hipnotikus hatású tánccal közvetítettek valami energiát a föld és az isten, Allah között. Ez az utazás, amely az iszlám egyik fontos követelménye is, sokszor nem fizikai, hanem szellemi utazás volt. Némely szufi dervis boldogan énekelve és táncolva, mindössze egy koldulócsésze képezte összes anyagi vagyonát, valóban kilométer-ezreket tett meg, míg némelyek egyfajta meditatív állapotban, nem ritkán hasis okozta bódulatban tettek meg hasonló utakat, csak éppen a szellem világában. De a szufi dervis szerepe mindkét típusú utazásban egy: a baraka mozgatása, áramoltatása. Az utazás pedig nem más, mint az anyagi világ sokféleségében megnyilvánuló isteni nagylelkűség felett érzett lelki gyönyör.

Ron Fricke filmje is egy ilyen utazás. Utazás egyrészt időben, az ősi, tiszta értékeket hordozó civilizációktól a mai, modern kor értékvesztett, kulturálisan devalválódott káoszáig, másrészt utazás térben, Egyiptomtól az Amazonas esőerdeiig, Angkor Wat gigantikus templomvárosától New York felhőkarcolóiig, valamint szellemi utazás a szárd halászok "vízhezragadt" realitásától a Bali szigeti Kecak-tánc misztériumáig, és a szufi kerengő dervisektől a Szilikonvölgy chip-guruin keresztül a Zen buddhista szerzeteseiig.

A Világok arca: Baraka nem példa nélküli vállalkozás. Godfrey Reggio (Ron Fricke operatőri segédletével) korábban már forgatott hasonló tematikájú filmet. A Koyanisqatzi - Kizökkent világ, majd később ennek folytatásai szintén csak képek és a zene használatával hívták fel a figyelmet a civilizáció árnyoldalaira, az önpusztításra. De míg ez(ek) inkább tekinthetők egy harcos, Greenpeace-aktivista kiáltványnak, addig a Baraka szellemisége meditatívabb, lágyabb, hűen a szufizmus (mondhatnék taoizmust, vagy zen-buddhizmust is) szelleméhez.
A másfél órás, szavak, és történet nélküli film cseppet sem unalmas. Fricke saját építésű, 70 mm-es filmre (szemben a hagyományos 35 mm-el!) dolgozó kamerája csodálatos képeket rögzít a világ összes tájáról. A zene, Dead Can Dance, Lisa Gerrard, Philip Glass művei igazi utazásra indító hangszőnyegek, lebegős-suhanós hangfolyamok. Nekünk, nézőknek nincs is más dolgunk, mint hátradőlni a kényelmes székben, kinyitni tudatunkat és hagyni, áramoljon belénk a baraka.

www.port.hu/vilagok_arca:_baraka_baraka/pls/fi/films.film_page

Keenan Ivory Wayans - Feketék fehéren (White Chicks)

2004.10.06. 17:05 efes

Valamelyik híres amerikai notabilitás merengett el úgy egyszer a mára híresen gazdaggá és hírhedten „kíváncsi természetűvé” vált Michael Jackson alakváltozásait látva, vajon mi késztethette azt a helyes, kedves fekete kisfiút arra, hogy ilyen ronda, fehér boszorkánnyá váljon... Azt ugyan nem tudni, az esernyős rém fejében mi jár, de az afro-amerikai lakosság nagy részéről elmondható, hogy erős az asszimilálódás igénye az amerikai társadalom egészébe, ami ugye többségében fehér. De azt is tudni kell, míg a demokrácia bajnokainak országában mindenki büszkén hangoztatja, származásában, faját, vallását, szexuális orientációját érintve senki sincs hátrányos megkülönböztetésben, addig a valóságban egy afro-amerikainak átlagosan kétszer annyi energiát kell befektetni ahhoz, hogy a társadalmi ranglétrán ugyanazon a fokon állhasson, mint például egy fehér, protestáns angolszász. Nyilván semmi sem megy egy csapásra, de ne feledjük, a feketék egyenlő jogaiért küzdő Martin Luther Kinget 1968-ban, csupán 36(!) éve gyilkolták meg. Akkor, feketék közül ismertséget csak néhány jazz-zenész, sportoló érhetett el, a filmművészetben egyetlen ismertebb feketebőrű színészt ismert a világ, Sidney Poitier személyében. Azóta azért annyit változott a helyzet, hogy se szeri, se száma a fekete művészeknek a showbusiness világában. A képernyő elé leragadó tinédzser gyakorlatilag órákig bámulhatja bármelyik zenecsatornát anélkül, hogy fehérbőrű előadót látna, a filmben is nem eléggé dicsérhetően tűnnek fel egyre másra tehetséges fekete színészek.

Példának okáért itt vannak a Wayans-fivérek, rögtön egyszerre hárman. A legidősebb fivér, Keenan Ivory Wayans B-kategóriás akciófilmekben kereste meg a családi vállalkozás anyagi alapjait, hogy aztán ő maga rendezővé előlépve, két öccsével, Shawnnal és Marlonnal megalakítsák az afro-amerikai vígjáték egy meglehetősen markáns csapatát. Egy férfi színész számára mindig hálás feladat női szerepet alakítani, gondoljunk csak a nagyszerű Dustin Hoffman parádés Aranyoskám-jára, ám arra valószínűleg még nem volt példa, hogy fekete színész alakítsa fehérbőrű nő szerepét. Wayans-fivérek, (egyelőre) megunva a horror-filmek parodizálást, viszont ezt is bevállalták, egyszerre rögtön két változatban. A fess legények egy gazdag multimilliárdos nagymértékben elkényeztetett ikerlánykáinak bőrébe kénytelenek bújni egy elbaltázott bevetés alkalmából, amit az FBI ügynökeiként követtek el. Hogyan válhat két utcán nevelkedett nagypofájú fekete srácból egy, a fehér felső tízezer köreibe szocializálódott hisztis, de szexis lányikerpár...

Abszurd az ötlet, ezért egy frenetikus vígjáték alapötletének kiváló. Shawn és Marlon Wayans a Feketén fehéren című film elején és a végén néhány akrobatikus verekedési jelenetben még megmutatják, hogy férfiak a talpukon, hogy aztán nagyarányú maszkmesteri segédlettel lányokká alakuljanak. Igazi, nyafka, ám hosszúcombú fehér csajszikká, olyanokká, akiket kapásból és zokszó nélkül szoktak a főiskolai futballcsapat vezérszurkolóivá választani arrafelé. A két csóró feka utcagyerek aztán a fehér gazdag csajok társaságában szembesül mindazzal a sztereotípia-halmazzal, amit ezen írás elején felvetni bátorkodtam, és amit többé-kevésbé a közönség számára sikerül szórakoztató módon tálalni. Akik a Horrorra akadva paródiasorozatot látták, azok ismerik a Wayans-fivérek meglehetősen vaskos humorát, akik most szembesülnek ezzel először, készüljenek fel, valami olyasmi vár rájuk, amelynek a showderes Fábry-tól elhíresült sáfrányos foltok és vonalkódok a felső szintjét jelentik.

Más szóval ez a film nem kifejezetten az intellektuális humor kedvelőinek szól, ne várjunk finom elmésségeket, Woody Allenes effekteket, ellenben égszakadást-földindulást tejallergiából fakadóan, például. Nem ragozom. Beszélek inkább arról, hogy a Wayans-testvérek éles szemmel figyelték meg egy felső körök-béli lánytársaság rituáléit, szokásait, azt vérmérsékletük szerint vastagon karikírozva, néha tényleg tehetséggel tárják elénk, rámutatva egyúttal olyan visszásságokra, hamisságokra, amelyek némi társadalomkritikai élt is adnak ennek a vérbő, ám néha túlságosan is vaskos komédiának.

 

www.port.hu/feketek_feheren_white_chicks/pls/fi/films.film_page

 

Kocsis Tibor - Új Eldorádó

2004.09.22. 16:51 efes

Kevés olyan egyszerre ördögi és felmagasztosított dolog van az emberiség történetében, mint az arany. Ez az általában sárgás színű, puha, könnyen megmunkálható fém tulajdonképpen nem sokban különbözik a periódusos táblázat többi elemétől, hasonló kis parányi részecskékből épül fel ez is, mint a többi, maximum az arany rácsszerkezete a stabilabbak közé tartozik. Értékének stabilitása egyrészt "jól kiszámított" felépítéséből adódik, mivel nem oxidálódik, ezért hosszú időn keresztül változatlan formában és minőségben képes megmaradni, nyilván sokat nyom a latba, hiszen amennyit egy adott pillanatban birtokolunk belőle, az ugyanannyi lesz egy év és egy évtized múlva is; másrészt a Földön és a Földben viszonylagosan kevés van belőle. A szén példának okáért ezért nem lehet fizetőeszköz, mert sok van belőle (egyelőre). Bárkinek könnyűszerrel szerezhet, ha bányászni nincs kedve, lehetősége, például szénégetéssel készíthet magának. Az aranyat azonban rettentő bonyolult és fáradtságos munka megszerezni, hát még megtartani. Az arany, amióta az emberi kultúra létezik, birtokosának hatalmat adott, a hatalom gazdagságot, jólétet jelentett, így jelentősége gyakran mindent és mindenkit elvakított, lásd a bibliai Aranyborjú esetét, vagy majd mindent azóta... Felkent bölcsek hiába démonizálták, hiába hirdették, hogy az arany ragyogása talmi, a valódi értékek az emberek belsejében rejtőznek, a tömeg, ha olykor pillanatra elgondolkozott is, hamarosan visszatért a sárgán ragyogó fém imádatához, és taposta egymást halálra, csakhogy közelebb kerüljön hozzá.

Kocsis Tibor nem felkent bölcs, mint Mózes is volt egykoron, de lelkiismerete és eddigi tevékenysége azért tiszteletet ébresztő és főleg, figyelemre méltó. Televíziósként és filmesként is békés harcot folytató környezetvédő operatőr, rendező eddigi életpályája egyetlen felhívás a környezetünk esztelen pusztítása, lelketlen és szűklátókörű kiaknázása ellen.

Az egész országot megrázta 2000-ben, amikor a romániai Nagybányán működő ausztrál tulajdonú bányatársaság működésének egyik mellékterméke, az arany kinyeréséhez használt cián a szánalmasan összetákolt derítőmedencéből akadálytalanul folyt a Tiszába. Az eredmény megdöbbentő volt: tonnaszám elpusztult értékes halállomány, ritka madarak. Az egyszerű, de kemény életet élő halászok szemében a kilátástalanság könnye csillogott. Most Verespatakon, az erdélyi Szigethegységben egy (nem ausztrál, kanadai) cég ugyanezt a bányászati módszert kívánja alkalmazni. Teszi mindezt úgy, hogy a román kormánytól még semmire sincs törvényi meghatalmazása, de már megkezdte a régi bányászváros kíméletlen felvásárlását, a műemléki szépségű bányászházak, templomok ledózerolását és az érintetlen, megkapó szépségű táj bányászat céljainak megfelelő "rendezését".
Jóérzésű ember felsikolt az esztelen rombolás, a szűklátókörű, csakis az anyagi hasznot leső gátlástalan terjeszkedés láttán, Kocsis, legalábbis képekben, dicséretes módon higgadt marad. Vaskosan zöld erdőséggel borított hegyoldalakat látunk, a völgyekben mesebeli szépségű falvakkal, de azok csak sejlenek a hajnali ködben, néhány templom tornya nyújtózkodik csak a köd fölé. Aztán exkavátorok, lánctalpasok csikorgása, munkában megfáradt, a világban megcsalatkozott emberek reményt kereső pillantása. Néhány számítógépes animáción láthatjuk az eljövendő verespataki szép, új világ korántsem megnyugtató képét.
A dokumentumműfaj objektivitása megköveteli, szólítassék meg mindkét oldal is, ám Kocsis mikrofonja erősen a helyiek felé hajlik, több a bányatársaság-ellenes nyilatkozat, megszólalnak ugyan a bányatársaság emberei is, és az általuk felajánlott pénzt elfogadó, immár ex-verespatakiak is, őket saját szavaik teszik nevetségessé.

Kocsis nem egy ökofasisztoid környezetvédő elvakultságával mutatja be az erdélyi bányászváros jelenkori agóniáját, nem hallgatja el a 2000 éves bányászat világon egyedüli voltát, és azt sem, hogy a lakók eddig is bányászatból éltek. A környezet kincseit lehet okosan kiaknázni, és sajnos lehet kíméletlenül kifosztani is. Nem kétséges, rokonszenvünk kié, de az aranynak még mindig jó ára van. Verespatak lakói pedig szegények...

www.port.hu/uj_eldorado_uj_eldorado/pls/fi/films.film_page

Árpa Attila - Argo

2004.09.14. 16:42 efes

Amikor életem vargabetűje egy kocsma pultja mögé kanyarított, a feladat súlyától kissé megrettenve, vendéglátó-ipari finesz híján kérdeztem a már "száz éve a szakmában ténykedő" kollégámat, hogyan kell viselkednem a pult mögött, a válasz lakonikus volt: - Csak úgy, ficere, mint amit vendégként te is elvársz! Mondjuk e "szakmailag megalapozott" tanácsért felesleges is lett volna pincérsuliba vagy mixertanfolyamra menni, puszta időpocséklás lett volna minden padban töltött perc. Persze nyilvánvaló, a vendéglátás, mint iparág, mint művészet, mint hivatás ennél jóval több...

Árpa Attila, miután megunta a kereskedelmi tévézést, a valóságsók magyarítását, közéleti beszélgetős-műsorok és más hasonlók gründolását, majd eme gyöngyszemek keletkezésének zűrös körülményeiről a lepel lerántgatását, a kereskedelmi médiabili felrugdalását, unalmas és tétlen napok következtek. Mint egy interjúban elmondta, mostanában a fikciók érdeklik inkább, ezért felcsapva filmrendezőnek, de azért háta mögött a nemrég még kellően lepocskondiázott RTL Klub szakmai, és főleg pénzbeli hátterével, büszkén tárja elénk az Argo című új, magyar akció-filmvígjátékot.

Aki egy kicsit figyelemmel kíséri a hazai filmgyártás körüli híreket, tudja már, hogy tán végleg letűnt az az idő, amikor filmek forgatásához csak a magas falakkal körbevett Színház és Filmművészeti Főiskola, most már Egyetem padjait koptatott felkent személyek foghattak. Manapság már bárki, aki rendelkezik elsősorban érdekérvényesítő képességgel, ambícióval, másodsorban tehetséggel, forgathat filmet, válhat filmrendezővé, ehhez nem kell diploma. Nos, Árpa az előbbi képességekben bizonyosan bővelkedik, ráadásul a Főiskolára is járt, így nincs kizáró ok. Miért ne készíthetne filmet éppen ő? E film alapján azonban annyi biztos, hogy filmfőiskolai tanulmányai alatt halálra unhatta magát a Fellini, Makk, és más öregurak gyakori citálásán, ő az én öreg pincérmesteremnek tanácsához hasonlatosan, úgy avanzsált filmrendezővé, hogy olyan filmet forgatott, amilyet ő is szívesen megnézne a moziban. Árpa mesterei nem ősz művészek, annál inkább zselézett hajú, energikus mai filmesek: Tarantino, Rodriguez, Ritchie. "Olyan lesz a film, hogy a kritikusok fel fogják magukat akasztani. A nézők viszont szeretni fogják" - ígérte Árpa az általa csak "suttyómeseként" nevezett produkcióról.

Ha lenne egy kapcsoló a fejünkön, ami arra szolgálna, hogy egy kattintással kiiktathatnák fejünkből minden korábbi mozgóképélményt, az Argot minden bizonnyal markáns, de szerethető ízesítésű termékként üdvözölhetnénk a honi filmgyártás asztalán. Az akció-filmvígjáték, mint műfaj amúgy sem szívesen, és főleg gyakran gyakorolt műfaj idehaza, hirtelen a Bujtor-féle Ötvös Csöpi filmeken kívül más nem is nagyon jut eszembe, legalább újra van ilyen. Virágozzon azonban ezer virág és találjon mindenki e színes csokorban neki tetszőt. Sokan vannak, akik a VV-sagát figyelemmel követték, azok ezt a filmet is fogják szeretni. Hiszen hasonló, közülük-közülünk való csákókról szól ez az inkább vaskos, mint finom intellektuális humorral, nagyrészt argóban, tolvajnyelven, gengszterszlengben elbeszélt történet.

Viccesek a figurák, a legidétlenebb őrző-védőcég, a Tibi Security a komédiásként eddig jobbára ismeretlen Kovács Lajossal az élén. A két média-ököl, a filmvászonra visszatért Nagy Feró és az ott már huzamos ideje méltán jelenlévő Csuja Imre. A high-tech Rózsa "Oszter" Sándor, a filmtörténet egyik legelmebetegebb gyilkosa, a Pszihó (Bitskey Lukács), és a többiek története Árpa szándékainak megfelelően valóban "suttyó" és biztosan kacajra fakasztja a munkában megfáradt, szórakozni vágyó tömegeket.

A külföldi operatőr (Christoph Witt) képi világa szerencsére nem "tipikusan" magyar filmes és a vágás is akciófilmesen pergő, korszerű, trendin szaggatott. De kapcsoló nincs a fejemen, az Argó komplett déja vu, a Film, mint ipar, hivatás és művészet azonban több szimpla másolásnál. Persze, a drága benzin problematikájáról nehéz filmesszét készíteni, ezt Árpa se akarja, filmje így könnyed búfelejtő, nem több. A kritikus pedig nem akasztja fel magát, legfeljebb eltanácsolja e filmtől a harsogó röhögésnél összetettebb élményre vágyó mozilátogatókat...

www.port.hu/argo_argo/pls/fi/films.film_page

Michael Schorr - Schultze Gets the Blues

2004.09.06. 16:06 efes

A Schultze Gets The Blues című film vetítése előtt úgy éreztem, vakrepülésbe kezdek, mivel az égadta világon semmilyen előzetes információval nem rendelkeztem a filmet illetően. Mai német film, biztosan megint valami drogos ámokfutás, esetleg valami autópályás száguldozós akciófilm, suhantak át agyamon a különböző előítéletek. Aztán elsötétült a nézőtér, s az első kockák alatt eszembe jutottak már régi emlékképek is a német filmművészetet illetően, Murnautól, Langtól Fassbinderen és Herzogon át Tom Tykwerig. Lehet, hogy filmet látok?! Azt hiszem, más, filmet hivatásszerűen néző embernek is vannak olyan misztikus fogódzói, példának okáért, ha a filmben a telihold jóval nagyobbnak látszik a valóságosnál, a film nagy valószínűséggel a szentimentális giccs kategóriájába tartozik, ha a horizont a vászon vízszintes osztásánál lejjebb van, akkor erősen transzcendentális a hangvétele, ha feljebb, akkor földközeli stb. Persze, ezek éppen olyan dolgok, mint hogy mit nézünk meg először egy nőn (férfin). Összetettebb, alaposabb képet csak komolyabb vizsgálat után kaphatunk, de hát ugye az első benyomás súlya... Nekem, tán túl egyszerűen, az első benyomás a legelső kép, amit a rendező megmutat. A Schultze... egy erősen dekomponált képpel kezdődik, egy szélgép csigalassúsággal forgó lapátjai láthatók a kép balszélén, az is mintegy kifelé tekeri magát a képből, valamint meddőhányók, kopár föld a kép többi túlnyomó részén. Ergó nagy üresség. Ha valaki ezzel indítja filmjét, nyilván meg fogja tölteni ezt valamivel, hiszen csak nem várja tőlünk, hogy a semmit nézzük másfél órán át. Mindenesetre munkanélküli kaszkadőröket foglalkoztató tucat-akciófilm nem lesz, az már ennyiből bizonyos. Nem is lett az.

Schultze, az erősen korpulens agglegény egész életében a bányában dolgozott, ha nem, akkor a nehéz munkához szükséges étel- és italmennyiséget töltötte magába, valamint tangóharmonikáján a szokásos, söriváshoz nélkülözhetetlen umtatta-polkát játszotta derék falubéli sorstársainak. Amikor nyugdíjba küldik, furcsa változásokat tapasztal magán, még orvoshoz is elmegy. Megváltozik az ízlése, öregkorára unni kezdi a polkát, legszívesebben valami rádióból hallott zenét játszik, a louisanai lápvidék hagyományos blues-zenéjét. Schultze ráébred, hogy az élet nem csak sivár hétköznapok egymásutániságából áll, hanem lehet szép is. A sors úgy hozza, Amerikába utazhat, részt vehet egy ottani német kolónia sörünnepén, ám ehelyett Schultze saját odüsszeiába kezd, az új kedvenc zene születésének helyszínén kezdi keresni az élet szépségét, az igazi bluest. És aki keres, talál is, többet is, mint amire számított... (mint ahogyan én is...)

Michael Schorr rendező vezetésével a kicsi, mozgékony, ám mind képileg, mind hangzásilag rendkívül igényes dokumentumfilmes stáb, a néhány profi, de javarészt a forgatási helyszíneken lakó helybeli amatőrökből álló színészi gárda hitelesen meséli a későn, ám még éppen idejében ébredő Schultze, a Svejk, Biberkopf, valamint más, a német dominanciájú Közép-Európában lakó kispolgár közeli, de nem vér szerinti rokonának történetét. A valós helyszíneken játszódó pikareszk történet az élettel való megbékélés mindenki számára érthető, de filozófiai mélységű példázata. Hiteles, tehát hazugságmentes. Igaz, mert valódi. Mese, mert ilyet csak a mesében lehet elmesélni. Finom humora a legnagyobb bölcsességek humora. Mentes mindenféle tanári kioktatástól, orra koppintástól, ex catedra kijelentésektől. Részvétteljes. Valami fura keveréke a korai Fassbinder-filmek kíméletlen társadalomrajzának, Forman és Menzel emberszeretetének és bölcs humorának, Aki Kaurismaki "szür-naturalista" tündérmeséinek, mégis egyedi, originális alkotás. A horizont ott van a helyén, a film végi csúcspontban a telihold is éppen akkora, amekkorának lennie kell. E mély humánumtól átfűtött, bölcs humorú, különleges hangulatú, ám mégis nagyon szórakoztató film méltán érdemelte ki egy sor európai filmfesztivál legjobb rendezőnek (Velence 2003, Gijón 2003, Róma 2004), és legjobb filmnek, színésznek, forgatókönyvnek, látványtervezőnek (Stockholm 2003) kijáró díjakat.

www.port.hu/schultze_gets_the_blues_schultze_gets_the_blues/pls/fi/films.film_page

Pitof - A Macskanő (Catwoman)

2004.08.28. 16:27 efes

Tovább folytatódik a sok lábon álló amerikai popkultúra egyik alappillérének számító képregényműfaj átkonvertálódása a filmiparba. Borulás veszélye azonban nem fenyeget, hiszen a vászonra transzportált képregényhősök csupán háromdimenziós, mozgásra képes unokái a kétdimenziós, statikus eredetinek, és gyermekei a már akciókat bemutató rajzfilmverzióknak, a pop kultúrája stabilabb, mint valaha.

Szuperember, Denevérember, Pókember, Villám Géza (Flash Gordon), és a többiek. Csupa-csupa férfi a színen, hogy is jöhetne ilyen magasztos célok, mint a világ megmentése egy nő? Férfimunka ez. Vagy mégse? Már a Batman visszatér-ben felbukkant a korbácsát pattingató, formás idomokra feszülő bőrruhát viselő, de a főhős mellett mi tagadás, kissé butuskának tetsző Catwoman, de ott még csak egy furcsán kétértelmű mellékszerep jutott neki, ekkor még Batman tette helyre Gotham City békés életét fenyegető rosszéletű Max Schrecket és a gonosz Pingvint.

A Vidocq-kal fajsúlyos névjegyet az asztalra letevő francia digitális fenegyerek, Pitof első amerikai rendezése témájául, persze kellő produceri ösztönzésre a Macskanő, képregényekből már ismert történetét választotta. Ezek a franciák mindig hoznak valami új színt ebbe elfáradni látszó álomgyárba, gondolhatta Denise Di Novi, a kevés női producerek egyike Hollywoodban, és vaskézzel irányítva a szárnyaló vizuális fantáziájú Pitofot, tipikus hollywoodi produkciót hozott létre. A Macskanő akár lehetne Macskaember is, de akkor a vajas popkorn fogyasztásába belemerült, felületes mozinéző végképp összekeverné a többi szuperhőssel, ebben a nagy kavarodásban. A Macskanő azonban nem a világ megmentésével fáradozik (egyelőre), azt hagyja többi állat-férfikombinációjú szuperhősre, ő feladata a nőket nyomasztó problémák kiküszöbölése. Mert mi más foglalkoztatná a nők tömegeit, minthogy mit kenjenek az arcukra-testükre, hogy szebbé varázsolják magukat. Ám mi van, ha az egyik nagy kozmetikai világcég beveti a kábítószertrükköt, vagyis olyan anyagot adagol termékéhez, ami függővé teszi használóját, és még ha olyan varázslatot is alkalmaz, ha abbahagyja használatát, rögtön megöregszik. Egy pillanat alatt. Tipikus női probléma, gondolom, ilyeneken agyalnak a női nemű embertársaim azokon a hosszú órákon, amit a kozmetikusnál töltenek. Ezt egy férfi nem tudja átérezni, megoldásához női kéz kell! Persze, nem árt, ha van benne egy korbács is, mert ki tudja, történhet bármi...

Nos, a Macskanő cselekményét nagy vonalakban ismeri mindenki, aki látott már szuperez+az filmet, nincs új a nap alatt. De a Csipkerózsika és a Hamupipőke meséjét is meghallgattuk annak idején ezerszer, szükségünk van a bennünk élő kisgyermeknek mindig olyan mesére, amelyben a szürke hétköznapokat élő átlagvalaki egy csoda folytán szuperképességekkel rendelkező Hőssé válik, amelyben ez a Hős legyőzi a Gonoszt, amikor az Igazság kerekedik felül. Nem úgy, mint hajlamosak vagyunk hinni, a való világban. Itt most egy szerény, önbizalom-hiányos, ámde tehetséges nőből lesz szuperképességű igazságbajnok, megcélozandó a fogyasztói társadalom egy újabb, eddig a hősbizniszben kissé hanyagolt szegmensét. Hiszen a karrierjüket kilátástalan irodakomplexumokban, idióta főnökök kekeckedései közepette építgető dolgozó nőket a Világ megmentése eddig jobbára hidegen hagyta, az ő kis világukat senki sem mentette meg. Eddig. Nekem, a monitor előtt görnyedő pasinak ugyan jobban tetszett az önbizalom-hiányos Patience, kócos fürtjeivel és bő hacukájában, mint a dögös bőrszerkóban feszítő Macskanő, de hát a nők mindig egymásnak akarnak imponálni, nem a pasiknak, ahogy azok szeretnék. Ez már csak így van.

A filmet rendező Pitof ugyan jócskán lejjebb adott a Vidocq-ban tapasztalt szertelen vizuális leleményből, ám azért maradt elég így is belőle, éppen annyi, amennyi kell egy profi kivitelezésű, látványos hollywoodi meséhez. Meghökkentő távlatok, sajátos nézőpontok, bravúros beállítások egy hagyományosan, közérthetően elmesélt történetben. Már nyilván készül a második rész forgatókönyve...

www.port.hu/a_macskano_catwoman/pls/fi/films.film_page

Mark Waters - Bajos csajok (Mean Girls)

2004.08.24. 16:35 efes

Tinivígjáték. Viszonylag újkeletű műfaj, talán húsz éves múltra, ha visszatekinthet ez a sokszor teljes joggal egy kézlegyintéssel elintézhető szórakoztatóipari termékcsoport. De mostanában a nyár közeledtével nagy biztonsággal tehetünk fel nagyobb összegeket arra, hány habkönnyű, bohókás, a tinédzserkor bonyolult, vagy annak tetsző útvesztőiben vájkáló film kerül a mozikba. Ha azt vesszük, hogy a nyár áll jó esetben 12 hétből, komoly esély van arra, hogy ha évi 12 tinivígjátékra szavaztunk, nyerünk.
Nagy találmány, persze hogy Hollywoodban találták ki. Kik azok, akiket legkönnyebben lehet a moziba becsalogatni? Hát a 14-24 éves korosztály. Na, akkor tegyünk a kedvükre, csináljunk filmet róluk, bukás kizárva! Pedig nem túl változatos a témakör, amiről beszélhetünk e műfaj esetében. A "hogyan pasizzunk be már végre" problematikáját mindössze a "hogyan csajozzunk be már végre" váltogatja, attól függően, nőnemű avagy hímnemű a főszereplő. Hangvételt tekintve már nagyobb a szórás, e félreértés ne essék, igen komoly, ám tünékeny helyzetet ábrázolhatjuk gunyorosan, vagy részvéttel, vagy éppen altesti gázoktól és nedvektől dúsan ordenárén, de nosztalgikusan, melankóliával is, mindegyikre van példa nagy számmal.

Más tinédzserkori probléma viszonylag elvétve kerül professzionális hollywoodi filmkészítők Megcsinálni! feliratú dossziéjába, ezért véletlenül se gondoljuk azt, hogy a Bajos csajok című új film - ismét egy "frappáns" címmagyarítás!, dől billentyűzetére fásultan a kritikus - a késői iskolai szocializáció nyilván dögunalmas filmes tárgyalása lenne. Természetesen itt is arról van szó, hogy hogyan szerezzünk barátokat, szerelmet, az elsőt, és természetesen ellenségeket. Hogyan tanuljuk meg azt, ami ránk vár az elkövetkezendő nagybetűsben. Az iskolai beilleszkedés motívuma az, amivel ez a film különbözni akar a többitől, meg az a majdnem tudományos érdeklődés, amivel, persze nem túlságosan komolyan, az amerikai középiskolák csajszi-klikkeinek bonyolult társasági viszonyait, divathóbortjait, szlengjét vizsgálja.

Egy pasit nyilván fokozott izgalommal tölt el az, hogy bepillantást nyerhet olyan titokzatos közegbe, mint a rózsaszín leányhálószobák összebújt szőke bakfiskobakjai, vagy a gimnáziumi női wc-k traccspartijai, a lányok meg gondolom, jól összehasonlíthatják, ott másképp mennek-e a dolgok, mint nálunk. Gyanítom, nem túlságosan. Azért a furkálódások, ármánykodások, összeveszések és kibabrálások mellett ez a film szól is valami fontos dologról, amit egy kissé talán didaktikusan, de mindenképpen jó szándékkal tár elénk, és ez nem más, mint a jól ismert, és sohasem túlsulykolt régi jótanács: Légy önmagad! Ne másoknak próbálj megfelelni, hanem önmagadnak, ne csábítsanak hamis mosolyok, inkább az aggódó szemvillanások. Jobb egy haragvó igaz barát, mint egy törleszkedő és hízelgő ellenség. Közhelyek, igaz, de ez van. Manapság, eredménycentrikus és túlversenyeztetett korunkban, amikor a lúzer (vesztes) szó nagyobb sértés, mint az, ha finoman szólva leostobáznak, fontos ezeket a dolgokat hangsúlyozni. Mert akik a győzelem mindenhatóságát sulykolják belénk, akik azt kiabálják, hogy ha nem pörögsz elég gyorsan, lemaradsz, sosem mondják el, hogy a versenynek csak EGY győztese van, a többi mindig csak lúzer lesz, és az a győztes is csak addig győztes, amíg le nem taszítja egy erősebb. Azután már ő is csak egy lesz a lúzerek szürke sokaságában... De ha tisztában vagy önmagaddal, reálisan látod lehetőségeidet, helyed a világban, még talán boldog is lehetsz, és álmaid is valóra válhatnak.

Azért ne tessék megijedni, ezek egy tinikorát már túlélt firkász elmélkedési, a Bajos csajok című film ennek ellenére, de ezzel együtt is egy ízig-vérig szórakoztató vígjáték. Lehet alatta jó sokat nevetni, meg lehet hatódni, meg sok mindent mást csinálni, amit szokás ilyen filmek kapcsán. Engem még kifejezetten örömmel tölt el az a tény is, hogy mindössze egyetlen puki csattan el a filmben igaz, az is dramaturgiailag fontos helyen. Tinivígjátékok esetében ez komoly pozitívum. Talán a sok ennivaló kiscsaj közül is kitűnő főszereplő, Lindsay Lohan lenne mintha kissé túl....hogy is mondjam csak, mindenen. De nekem tetszik így is.

www.port.hu/bajos_csajok_mean_girls/pls/fi/films.film_page

Riddick-A sötétség krónikája (The Chronicles of Riddick, 2004)

2004.08.19. 16:17 efes

A Pitch Back - 22 évente sötétség 2000-es bemutatóját így négy év távolából már bízvást nevezhetjük a sci-fi műfaj fontos pillanatának. Ha másért nem is, de megteremtette nekünk Vin Dieselt, vagyis Riddicket, a rosszfiút, aki annyira rossz, hogy még a rosszaknál is rosszabb, vagy másként, ez volt A sötétség krónikájának első része. Amúgy egész pofás kis scifi-horror volt, többen kultuszfilmként emlegetik. Nem tudom, mit fognak szólni akkor ehhez az új Riddick-opuszhoz, mert ha valami, akkor ez valóban válhat valamiféle sötét, okkult, paratudományos, jövőbelátó kultusz egyik sarkkövévé. No semmiképpen sem a rendkívül összetett erkölcsfilozófiai példázatok sorjázása, sem az ontogenezis egy újfajta modellálása miatt, bár az a tétel, miszerint a világot elpusztítani és/vagy megtéríteni akaró Gonoszt csak egy, a szolgálatunkba állított még nagyobb, de mindenesetre vagányabb Gonosz tudja elpusztítani, mindenképpen új elem az Üdvösség hosszas történetében.

A sztori valóban nem túlcizellált, körülbelül a témához szorosan kapcsolódó képregények és rajzfilmsorozatok scriptjeinek színvonalán van, de ha bonyolultabb lenne, nem lenne alkalom bemutatni azt a látványzuhatagot, speciális effektek tömkelegét, kaszkadőrakrobatikát, amiért e műfaj rajongóinak nagy része rajong ezekért a művekért. Tény, Vin Diesel színészi eszköztárát tekintve sem egy Anthony Hopkins, ellenben, orgánumát tekintve bármelyik death-doom-éjsötétmetál bandába beférne, ezt a halálhörgést eddig csak szintetizátorral előállított változatban hallottam, amit ő szimpla párbeszédekben alkalmaz. Arcjátéka minimális, de ez jó, hiszen marconának kell lennie, enyhén egy elképzelt tesztoszteron-overdózisos Eros Ramazottira hajazó arcberendezése ezt meghiúsítaná, hiszen egy igazi jó rosszfiú ne a lányoknak vigyorogjon, hanem igenis fagyassza meg a vért a gonosz rosszéletűekben. Most tekintete, hiszen filmbéli származását tekintve fúria, opálos, mintha szürke hályog lepné, látása azonban ép. Még az épnél is épebb, hiszen a sötétben is lát. Mozgása is emberfeletti, leginkább egy vadmacska és egy denevér mozgásának keverékeként jellemezném. Egyszóval, Vin, avagy Riddick tökéletes fúria, egy gyilkológép. A forgatókönyvírók néha vicceket is adnak a szájába, amelyek meglehetősen csikorgósan hagyják el száját, ez is vérfagyasztó effekt nála.

Ezt a filmet is David Twohy írta-rendezte, csakúgy, mint a Pitch Blacket, azonban szemmel láthatóan, és füllel hallhatóan jóval nagyobb költségvetésből gazdálkodhatott, ez egy kifejezetten a látványra, a különböző érzékeket bombázó hatáselemekre építő film esetében nem hátrányos. A rendező meg is tett mindent a cél érdekében, dicséretesen feszesre húzta forgatókönyvét, ami szintén fő ismérve egy jó mozinak, és ezután teljes energiáját a film kivitelezésére fordíthatta. Jelen pillanatban, szerény ítéletem szerint, sikerült is minden idők egyik leglátványosabb filmjét megalkotnia, beleértve még az általam is felülmúlhatatlannak hitt Gyűrűk ura-trilógiát.

Mintha egy megelevenedett Boris Vallejo-tárlatot látnánk. A fantasy-festészet e dél-amerikai guruja is bátran csettinthetne nyelvével látva Holger Gross látványtervező, Peter Chiang speciális effekt-mester és a rendező túlzás nélkül grandiózus kivitelezésű művét, soha még filmvásznon nem volt még látható ennyi tökéletesen hiteles idegen világ, a Halálkufárok támadása pedig mintegy az Apokalipszis most helikopterattakjának, a Függetlenség napja inváziójának és a hatalmas Szauron elleni utolsó nagy csatának az összege. A kufárok gótikus katedrálisok és szecessziós sírboltok látványát idéző űrhajóinak láttán még az olyan idült mozilátogatóknak is elfehéredtek ujjai a karfát szorítván, mint nekem is, nemhogy az olyan ártatlan tinédzserlánykáknak, akik nyilván Vin Diesel ábrándos tekintetéért tévedtek be a moziba. Ők nyilván csalódtak, a scifi és fantasy filmek rajongóinak viszont kötelező penzum a film megtekintése.
Asanisimasa: 8/10

Philip Kaufman - Függőség (Twisted)

2004.08.03. 15:44 efes

Talán már nem is tudni, a tojás volt előbb, vagy a tyúk...illetve, hogy frappáns vargabetűvel e cikk témájához kanyarodjak, a filmekben látható közhelyeket a rendőrökről koppintották, avagy a rendőrök valóban olyanok akarnak lenni, mint amilyet a filmvásznon látható kitalált kollégáik látszanak. Ahogy jöttem ki a moziból, furcsa flessem volt, a bevásárlócentrumban járőröző szerv tökéletesen utánozta John Wayne legendás sheriffjét, ahogy enyhén széttartó lassú léptekkel, hüvelykujját szíjába akasztva és térdéig lógó pisztolytáskájába soha bele nem botolva tartotta szemmel a vásárlási lázban égő tömeget, és a benne megbúvó gyanús elemeket. Aztán kinn a parkolóban a nyári meleget kitárt ajtajú autóban átvészelő egyéb közegek nem mást, mint az ismert ragacsos öntettel leöntött fánkot ették, mellé nagyokat kortyolva a papírpoharas kólából! Mint a filmekben, és már nem is kell kötelező jelzőként kitenni: az amerikai filmekben. És egy futó pillantásban tudomást sem szerezhetünk belső dolgokról. A nehéz szolgálat bizonyára a valóságban sem családbarát, a bűnözők és más rossz utat járók üldözése is eléggé stresszgerjesztő tényező, amelynek oldását nyilván sokan végzik egy kis esti ivászattal. Ami természetesen nem baj, mivel a rendőr is ember.

Egyszóval, se szeri, se száma a filmvásznon látható rendőr-tárgyú közhelyeknek, ezért magasan képzett és nagy gyakorlattal rendelkező hollywoodi forgatókönyvírók hatalmas energiát fektetnek ezek kiküszöbölésére, hiszen egy unalmas sztereotípiákkal telezsúfolt film még az oly hatékony bevezető reklám és marketinghadjárat ellenére sem fogja elnyerni a közönség kegyeit, ami egyenlő a bukással. A Függőség című film is tele van ismert zsaru-panelekkel, ám becsületére legyen mondva, egyszerű, ám nagyszerű csavarintásokkal legnagyobbrészt sikerül ezeket az unalombombákat hatástalanítani, így egy izgalmas, feszült és színvonalas lélektani-krimit láthatunk. Ismerjük a zsaru-filmek egyik legfőbb misztériumát, a partnerséget. Egy zsarunak a legfőbb bizalmasa, barátja a társa, hiszen bevetésen az ő kezében van a biztonsága, és viszont. Egy jó zsarupáros közti kapcsolat szorosabb szinte, mint a vérségi kötelék. Jessica (Ashley Judd), a fiatal, frissen kinevezett nyomozó apja is rendőr volt, ám egy tragikus esemény folytán apjának mostanára rendőrfőnökké avanzsált társa (Samuel L. Jackson) nevelte fel, féltő gondoskodással. Nem csoda, hogy új kollégái is hátszelesként tekintenek rá, ám kijelölt társa (Andy Garcia) úgy tűnik, mindenben segíti.

Filmbéli közhely az iszákos rendőr figurája is. Ez esetben viszont az italozó rendőr egy csinos fiatal nő, aki ráadásul első felderítendő esetének legfőbb gyanúsítottja. A megoldandó ügy egy sorozatgyilkos esete, akinek áldozatai mindegyikével volt szexuális kapcsolata a fiatal rendőrnőnek, ráadásul nem éppen megalázóan józan állapotban. A kigyúrt és szexis kocsmakakasok kivétel nélkül mind halottak, kezükön egy-egy elnyomott cigaretta nyoma.

Phil Kaufman, a film rendezője nagy energiát szentelt a főszereplő Jessica figurájának sokrétű és hiteles megalkotására, ebben jó alapanyagra talált Ashley Judd személyében. A pszichológiai hitelesség eddig is Kaufman nagy erénye volt, nem véletlenül jelölték Oscar-díjra egy igazi lélektani regény feldolgozásáért (Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége/forgatókönyvíró-rendező). A vékony, törékeny alkatú Judd félelmetesen robbanékony az akció jelenetekben, ám ami fontosabb, tekintete egy alkoholista fátyolos tekintete, és néha megcsillan benne a szerephez nélkülözhetetlen pszichopata vadállat. Végre látni amerikai filmben egy alkoholista hitelesen megtört tekintetét és az ehhez járó táskás szemeket, és mindezt egy fiatal nőn! Kaufman másik érdeme a sztori csavaros bonyolítása, talán még a legrutinosabb thriller-rajongók sem sejthetik már a film elején, ki a gyilkos valójában. Ebben a filmben még maga a főszereplő sem tudja biztosan, ki követte el a véres bűntetteket. Hitchcocki suspense, a mindenséget a részletekben megmutató, látványos szuperközelik, feszes cselekmény, bravúros színészi alakítások. Tulajdonképpen a maga műfajában hibátlan alkotás, zsarufilm, amelyben nem fogy el egyetlenegy fánk sem!

www.port.hu/fuggoseg_twisted/pls/fi/films.film_page

 

Jonathan Hensleigh - A megtorló (The Punisher)

2004.07.30. 15:36 efes

Úgy tűnik, a hollywoodi ötletgyárosok és forgatókönyvírók lustulnak. Ennek nyomai szemmel láthatóak: látványosan megcsappant az eredeti, saját ötletből készült filmek bemutatóinak száma. Vagy máshonnan nézve, az amerikai közízlés európai gyomornak kissé már emészthetetlen hősigénye kikövetelte egy újabb, más médián már szép kűröket futott hős álomgyári debütálását, és/vagy a legendás képregénykiadó, a Marvel Comics marketingstratégiája erősödött meg szembetűnően napjainkra. Ez a cég, pontosabban e cég "istállójába" tartozó tehetséges rajzolók és képregényalkotók teremtették és jelentették meg többek között az X-man, a Pókember, a Daredevil vagy Hulk figuráját, akik Hollywoodban immár 3D-s változatban az elmúlt évektől egészen napjainkig szinte kisajátítottak a fantasy-akció-kalandfilmek körén belül egy teljes alműfajt. Ezek az eredetileg kétdimenziós képregényhősök a kor digitális trükkgerjesztő készülékek teljes garmadájának bevetésével eddig soha nem látott látványzuhataggal kápráztatták el az ilyesfélékre kíváncsi mozilátogatókat, és utat nyitottak egy tőlük tökéletesen különböző, de azért a közönségnek nem teljesen ismeretlen hősnek, Frank Castle-nek.

Frank egy tökéletesen átlagos figura. Nélkülöz minden, más képregényfigurákra olyannyira jellemző szuperképességet, nem ugrál házak falán pók módjára, nem növeszt stresszhelyzetben irtózatos zöldszínű izmokat és nem pusztít el egyetlen tüzes tekintettel hadseregeket. Frank hús-vér ember, ha megütik, csontja törik és vérzik, ha belelőnek, a golyó lyukat üt a bőrén, ha családját gonosztevők elpusztítják, szörnyű bosszúra gerjed, de a szuperhős kollégáihoz hasonlóan, ő is rendet vág a rosszéletűek között. Cselekedeteit az igazság érvényrejuttatásának ősi ösztöne mozgatja, tettei erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenek. Módszerei viszont ugyanolyanok, mint a gonoszoké, hiszen a rossz ellen hatékonyan harcolni csak a rossz eszközeivel lehet. A hatvanas-hetvenes évek mozivásznain sorra tűntek fel ilyen alakok, ilyen figura a nemrég elhunyt Charles Bronson bosszúvágyó építésze, Clint Eastwood Harry nevű mocskos zsaruja, de Robert De Niro taxisofőr-inkvizítora is éppúgy, mint a tipikusan amerikai western-hősök legnagyobb része.

Az ördögien gonosz, de természetesen teljesen legitim üzletembernek látszó Saint (John Travolta) által elpusztított családját megtorló Frank (Thomas Jane) története sok meglepetést nem tartogat. Azok számára sem, akik esetleg ismerték még képregényhős korából, bár a történet azért bonyolódott egy kicsit az eredeti story-hoz képest, sem azoknak, akik a fentebb említett bosszúvágyó hős-típusú filmeken nőttek fel, illetve ezeket kedvelik. Persze, technikailag minden korszerű, látványos, alapjaiban mégis minden ugyanaz. Klisék szépen gondosan egymásután varrva; a rendező Jonathan Hensleigh komoly akciófilm-specialista, ő jegyzi többek közt a Con Air, a Szikla, a Die Hard 3 forgatókönyvét, tulajdonképpen hibátlan a film, precíz, tökéletes mestermunka, feszes cselekményvezetés, bravúros akciójelenetek, műfajhoz mérten virtuóz színészi jelenlét, minden klappol, csupán az eredetiség hiányzik belőle teljes mértékben. Ám a bosszú-filmek dramaturgiája, hasonlatosan az őseredetként szolgáló görög sorstragédiákhoz, nem hagy sok improvizációs lehetőséget alkotóinak. Szikár, lineáris cselekmény, mindig egy szálra felfűzve: a hős, általában már abbahagyná a "hősködést", ám történik valami, ami visszakényszeríti a harcba, amit megvív, majd az elsősorban erkölcsi győzelem után vériszamosan megpihen. Minden bosszú-film ilyen, kedvelői ezt várják tőle, hogy ilyen legyen. Valószínűleg a mindenkiben munkáló igazság iránti vágy az, amiért megnézzük ezeket a filmeket, kell, hogy legalább a vásznon valaki bosszút álljon az őt ért sérelmekért, ezáltal talán bennünk is nő a mindennapi élethez szükséges harci kedv. Vagy éppen igazolja az élet sűrűjén való átlagosnál határozottabb átvágást. Kinek, hogy.

www.port.hu/a_megtorlo_the_punisher/pls/fi/films.film_page

Vincenzo Natali - Nothing

2004.07.28. 20:01 efes

Abban a szép, új világban már régóta nyilvánvaló, hogy ez a szép, új világ leegyszerűsítve nem más, mint egy verseny. Egy egyszerű futóverseny, ahol a gyorsabb, az erősebb győz, aki pedig gyengébb és lassabban mozog, az lemarad. A szájtáti tömeg pedig a befutónál csúfondárosan mutat ezernyi ujjal a célba lihegve betámolygó legyőzöttre: Lúzer! Mondhatnánk, ősi emberi ösztön ez, a lefelé fordított hüvelykujj gesztusa, a vae victis, a "jaj a legyőzötteknek" a régi Rómából eredő hagyománya, ha a civilizálódás folyamán nem az vált volna nyilvánvalóvá, hogy az embert többek között az emeli ki az állatok sorából, hogy felemeli az elesetteket, védi a gyengéket, óvja a magatehetetlent. Ám tudjuk, ez nagyon sokszor nem így van. Minden azt sulykolja, hogy hajts rá, taposs bele, hengereld le, mert csak akkor lehetsz győztes a versenyben, a munkában, az életben, ha ezt nem teszed, a perifériára kerülsz, gyűlöletes, undort keltő pária leszel, az óvodás kisgyermektől az aggastyánig mindenki téged fog szapulni; téged állítanak arra a szégyenpadra, ahová a kitaszítottakat mindig is állították, hívják azt kalodának, szamárpadnak, hajléktalanszállónak vagy akárminek.

Andrew és Dave ugyan nem hajléktalanok, de mindenképpen lúzerek, az elénk követendő példaként állított nyugati álomvilág egyik szép szegletének, Kanadának állampolgárai, vesztesei a fogyasztási javak megszerzéséért folytatott küzdelemnek és/vagy áldozatai a civilizációnak. A két balfék kisgyermekkora óta együtt lakik egy düledező kis házban, amely két autópálya zajfertőzéses kereszteződésében fekszik. Dave-t kirúgják munkahelyéről, a nője otthagyja, ráadásul szarba is lép, Andrew kizárja magát a lakásból, majd a segítségére siető kislány igaztalanul erőszakkal is vádolja. Az ajtón egyszerre kopog a rendőr, az őket városi parancsra kilakoltatni készülő rakodómunkás és az egész fújtató társadalom. Lúzer!- süvöltik. A két barát kétségbeesve egymásra néz, és egyszerre gondolják: Bárcsak eltűnne ez az egész borzalom! Elég nehéz lesz aztán felfogniuk, hogy ez egyszer teljesültek vágyaik....

A filmet rendező Vincenzo Natali egy meglehetősen furcsa filmmel vált ismertté, ő készítette a végig egy kockaszerű épület labirintusszerű belsejében játszódó, elképesztően fojtott hangulatú, klausztrofób filmet, a Kockát. Ez a mostani filmje sem a nagy tömegjelentekről, a kies tájakon lassúdad mozgással végigpásztázó monstre panorámákról és nagyívű érzelmi tűzijátékokról szól. Kettő(!) darab szereplőjét ismét sajátos helyzetbe kényszeríti, hiszen a tér, amelybe őket bezárja maga a nagy büdös semmi. A Kocka a klausztrofóbia filmje, A semmi az agórafóbiáé. Kezdtedben legalábbis. Maga a film tulajdonképpen egy pszichológiai-filozófiai kísérlet arról, mihez kezd tehetséget, életrevalóságot tekintve két teljességgel átlagos emberi lény olyan környezetben, amely laboratóriumilag tökéletesen ingerszegénynek mondható. Hirtelen kialakult csodás képességük, hogy képesek eltüntetni azokat a dolgokat, amelyeket utálnak és gyűlölnek, kezdetben isteneknek növeszti őket egymás szemében, ám amikor kiderül, hogy csak semmivé tudnak változtatni dolgokat, de teremteni, valódi Istenként már nem tudnak semmit se, sajátos sakkjátszma kezdődik kettejük közt. Nem a hagyományos sakkjátszmára tessenek gondolni, hanem arra az idióta, franciának nevezett sakkra, amit annak idején mindannyiunk játszott unalmas napközistáborokban, az győz, aki előbb leszedeti a másikkal a saját bábuit. Aki a hagyományos sakkban győztes lenne, az itt csak veszthet. Dave és Andrew sakkjátszmája nem bábukkal folyik, lépéseikkel egymás személyiségét faragják le, egészen addig, amíg a végjátékban a lecsupaszított lényeg áll.

Natali filmje iskolapéldája a mindent megmutatni képes digitális technika alázatos használatának, minden trükköt szigorúan a mondanivalója érdekében használ. Filmje első látásra ugyan kevésbé nyomasztó, mint a Kocka volt, sőt akár még mulatságosnak is hathat, ám mondandója valójában senkinek, a győzteseknek, de a veszteseknek sem ad okot túl nagy kacajra.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Michael Keusch - Padlógáz (Autobahnraser)

2004.06.15. 19:17 efes

Az ilyen Padlógáz típusú filmeket nézve erősödik bennem az a jóleső érzés, hogy most talán jól választottunk, mi magyarok végre a jó sorba álltunk. Természetesen az Európai Unióról beszélek, ahová most már a mi történelem viharaiban edződött kis nemzetünk is tartozik. A Padlógáz ugyanis európai, közelebbről Európa németországi területén készült film, szándékai szerint amolyan könnyű, szórakoztató nyári vígjáték, némi izgalommal, látványosan száguldó szuperjárgányokkal, csinos lányokkal, helyes pasikkal s egyéb vonzó dolgokkal. Németország hajdan jelentős filmipara újból szárnyalásba kezd, a nagyszámú jólképzett kaszkadőrnek, és a profi technikai személyzetnek, világosítóknak, fahrtosoknak, operatőröknek köszönhetően elsősorban az akciófilm területén. A kereskedelmi televíziók elsősorban délutáni műsorán rendre tűnnek fel a Cobra 11, és más különálló epizódok laza láncolatát alkotó akciósorozatok, amelyek ha nem is a karakteres színészi alakításokkal vagy bravúros történetmeséléssel, de a látványos és nagyszámú akciójelenettel mindenképpen kitűnnek. Színvonalban a dél-amerikai szappanoperákat mindenképpen verik, de a díjesővel jutalmazott amerikai sorozatokat (Vészhelyzet, Elnök emberei stb.) azért nem érik el.

A Padlógáz efféle sorozatok zanzásított és kikristályosított verziója lenne, ha alapjául nem egy ismert és sikeres videojáték szolgálna. Ez azonban a dolgok lényegén semmit se változtat. Azt ugyan nem hiszem, hogy az autópályáinkon fel fogják oldani a sebességkorlátokat, és mindenki kedvére száguldozhat, egészen addig, míg kocsija bírja, de úgy látszik, euróövezetben a rendőrök jó fejek, a tájak szépek, gondozottak, az emberek helyesek. Minden rendben lenne, ha az oroszhonból származó országúti haramiák nem dézsmálnák meg divatjamúlt, ám még mindig hatásos útonállással azokat a kamionokat, amelyek a békés polgárok összekuporgatott pénzén vett luxusautókat szállítja gazdáikhoz. Ez ugyanis felkelti a szintén békés rendőrök figyelmét, és ez nem éppen megfelelő tényállás a sebességlimit-mentes autópályákon felspécizett járgányaikon száguldozó adrenalinfüggő fiataloknak. Adott az érdekellentétek által feszülő háromszög.

Nem gondolom, hogy a valóság ilyen idilli, mint azt a film sugallja, de ez szándékoltan egy könnyed nyári kikapcsolódásnak szánt mozi, ezért balgaság lenne a kritikusnak lélektanilag hiteles jellemábrázolásokat, elvont filozófiai tanulságokat, erkölcsi tanmesét számonkérni. A száguldozó fiatal főszereplők szépek, kellemes megjelenésűek, az orosz útonállók mogorvák, a rendőrök kedvesen bumfordiak és természetesen balszerencsések. A járgányok mesések. A film megtekintése autórajongóknak, benzincicáknak kötelező, megvallom én is kedvtelve nézegettem a film valódi főszereplőit, a Ferrarit, Lamborghinit és a személyes kedvencemet, a Maseratit. Volt még egy Viper is az amerikai autóipart reprezentálva, ám az hamar elvérzett, és természeteses a Porsche, a német márka, a rendőrség szolgálatában. Lazán viszi a 240-et, de a Lamborghini szinte állva hagyta.
Van a németeknek öniróniájuk is, a másik két nemzeti büszkeség tárgyát képező márkát egy oldtimer BMW és egy Mercedes kisbusz képviselte. A járgányok aztán a film bő 70%-ában le s fölszáguldoztak a sztrádán egymást üldözve, alkalmat adtak megannyi bravúros felvételre, karambolra, autós légimutatványokra.

Vígjátéknak szánt német alkotások rendszerint azon szoktak elbukni, hogy a német humor, már ha van ilyen egyáltalán, meglehetősen csikorgós, brutális. Ez alkalommal azonban a film alkotói nem akartak mindenáron nevettetni, ez a visszafogottság a film erényére válik. A Padlógáz a maga elé kitűzött célt, a könnyű, nyári szórakoztató "funkciót", teljesíti, és én abban bízom, hogy becsalogatja a moziba azokat a fickókat is, akik éjszakánként rendre a házunk előtt fitogtatják motortunningoló tehetségüket, és/vagy pénztárcájuk vastagságát.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

süti beállítások módosítása