asanisimasa

Azért a sors nagy igazsága, hogy a nagy diktátorok sosem végzik evilági pályafutásukat uralkodásuk alatt fennálló kétes dicsőségük fényében. Más szóval van igazság a földön, aki vétkes, megbűnhődik, s amennyire nagy az ő bűne, annyira nagy az ő büntetése is. Vagy legalábbis szeretnénk azt hinni. Mondjuk Hitler halála nem lehetett valami fennkölt, ciánkapszulával a fogai között, tíz körömmel kaparva a hős szovjet felszabadítók által szétlőtt bunker romjai alatt, Sztálin körül végig fagyott volt a levegő, az orosz lélek hagyományosan érzékeny a rettegésre, ám belülről szétrohadni semmiképpen sem lehetett magasztos halál. A mi kis tojásfejű Rákosink, nagy tanítónk, mindenki által elfeledve halt állítólag éhen, valahol az akkor testvéri Szovjetunió eldugott ázsiai zugában. Mások náluk szerencsésebbek voltak, vagy éppen okosabbak, s kellő időben menekítették el rablott vagyonukat svájci bankszámlákra, hogy aztán viszonylagos biztonságban, ám hatalmuktól és a vágyott rajongástól véglegesen elzárva haljanak el magas kerítéssel védett luxusvilláikban. Aztán akik tényleg nagyot buktak, azokat az ördögi elnyomás alól felszabaduló népük illetve felszabadítóik szinte vadállati, ám ez alkalommal talán érthető dühvel szinte szó szerint cincálták szét. Mindenki emlékszik a még nagyon közeli múltból, tele volt vele az elektronikus sajtó, amikor a nyugati világ által Sátánnak kikiáltott, és a saját országában is rettegett Szaddam Husszein torzonborz szakállas pofájában kaján vigyorral turkáltak amerikai orvosszakértők, vallása és népe hagyományai szerint porrá alázva ezzel őt. És ami viszont nagyon közel volt hozzánk: alig tíz éve annak az egyébként médiatörténetben is jelentős pillanatnak, amikor a szomszédos Romániában a felkelt nép által elfoglalt televízió élő egyenes adásban közvetítette az egyik utolsó nagy kommunista diktátornak, a Kárpátok Géniuszának, a nagy Kondukátornak, Nicolae Ceausescunak és gyűlölt nejének, a kiváló tudósnak és anyának, Elenának nemesen egyszerű, brutális, de ez alkalommal igazságos főbelövését. Mondjuk, volt miért haragudni rájuk, nem kifelejtve a sorból kisfiukat se, Nicut.

Ha esetleg még Romániában valakinek az agya mélyén bujkál valami szolgalelkűségből vagy félelemből fakadó csodálat a Dracula grófhoz hasonlítható rémtetteket végrehajtó családhoz, azt a Nándori József egyszemélyes stábja (író-operatőr-rendező-vágó-producer) által készített film, a Rom-mánia igyekszik eloszlatni. Nándori szeme előtt valószínűsíthetően Bacsó Péter remeke, a Tanú lebeghetett, hiszen filmje fő vonalaiban, hangvételében ezt idézi. Ott egy együgyű gátőr bonyolította a bonyolítanivalót, itt egy gügye pásztorfiú. Ám a célkereszt mindkét alkalommal az adott diktátoron, valamint az ő rendszerén volt. De míg Pelikán József bemutatkozása idején a kemény diktátort puha diktátorocska váltotta ugyan fel, a rendszer azért majdnem ugyanaz maradt, a film dobozba is záródott jó darabig; addig a Rom-mánia egy remélhetőleg végérvényesen letűnt kor feletti gúnyolódás, igazán komoly tét nélkül. Ugyan a film meglebegtet egy olyan lehetőséget, hogy a Kondukátor és családja tulajdonképpen megúszta a kivégzést, és valahol a zordon Kárpátokban rejtőznek, ám ez kevéssé valószínű. Akkor már inkább valahol Dél-Amerikában tengődnek abból a román néptől lenyúlt néhány millió dollárocskából. Ám mégis bízzunk inkább szomszédaink biztos fegyverkezelésében. Ami jár, az jár.

Nándori filmje amúgy egy könnyed (nek szánt) gúny/kép/vers a diktátorról, ismert és kevésbé ismert, ám életében csak suttogva merve elregélt legendáknak, sztoriknak a gyűjteménye, Jáksó László ehelyütt kissé szürreálisnak ható narrációjában, Erdély-szerte ismert színészek előadásában. A hírek szerint Bóér Ferenc Ceausescu-alakítása vérfagyasztóan eredetinek hat, nekem inkább az Elenát reszelős hangon és nagy elánnal formáló Biluska Annamária tetszett. De jó a nyikhaj Nicut játszó Bogdán Zsolt is. Azt azonban nem tudni, ezeket az itthon ismeretlen neveket tetszéssel fogadja-e a hazai közönség.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Fura dolog az Amerikai Egyesült Államok történelméről, kulturális hagyományairól, miegyebekről beszélni, hiszen nekünk legalább ezer éves távlatokban kell gondolkodnunk, de nem ritkák az olyan nemzetek, ahol több ezer éveket kell átlátnia egy a tárgyban kutakodó halandónak. Az Egyesült Államok történelme pedig mintegy kettőszáz esztendőt ölel fel mindössze. Igaz sűrű kétszáz év volt ez, hiszen ez alatt sikerült beelőzniük az egész mezőnyt. Az amerikaiaknak - nem kitérve most az őslakos indiánok bonyolult sorsára - nem volt ókoruk, középkoruk, újkoruk. Egyből a legújabb korral indultak, míg Európa néhány országában a mai napig a középkori feudalizmus nyomain burjánzik a jólét, addig az USA keleti partján a szabadversenyes kapitalizmustól kellett elrugaszkodnia a társadalmi és gazdasági fejlődésnek, míg a végtelen és ismeretlen nyugati prériken egy sajátos életforma kezdett kibontakozni, saját szigorú törvénnyel és erkölccsel.
Egyszerű szabályok voltak ezek, a lényegük egy: a személy szabad mozgásának és tulajdonának szent és sérthetetlen volta. Aki ezek ellen vétett, szinte biztosan halállal lakolt. Az önbíráskodás, a bosszú elfogadott volt, a lincselés mindennapos. Ám a szabad mozgásnak egy célja volt, egy saját földdarab megszerzése, ahol le lehetett telepedni. Ekkor azonban könnyen összetűzésbe keveredhetett a még helyet kereső a már letelepedettel, úgy, hogy mindkét fél a törvényeknek megfelelően járt el. A vándorló szabadon mozgott törvényesen, a telepes a tulajdonát védte, szintén törvényesen. Ilyenkor az erősebb győzött.

Mondanom sem kell, az erősebb győz Kevin Costner Fegyvertársak című filmjében is, amely nagyjából a fent boncolgatott problémával foglalkozik. A szabad marhatartással foglalkozó cowboyok véletlenül betévednek egy nagybirtokos legelőjére, aki ezt rossz szemmel nézi. Az eredmény egy halott cowboy, akiknek társai bosszút esküdnek... Mindenki törvényesen járt el, ám a birtokos elvetette a sulykot, megkívánta más tulajdonát, jelen esetben a cowboyok csordáját. Piff-puff, dirr-durr, ahogy a westernekben ez lenni szokott, a főhős(ök) aztán jól ellovagolnak a naplementébe, egy asszony könnyei csurognak, a város fellélegezve a terror alól gőzerővel elkezdi élni életét.

Így van ez Costner filmjében is, amit rendezőként és egyik főszereplőként is teljesít, ám valószínűleg alaposan áttanulmányozva a westernfilm-történet nagy részét, szép alaposan kibontva, szívbemarkolóan, vagy ha cinikusan tetszik, megmosolyogtatóan, sajnos kissé ódivatúan, egyenes őszinteséggel ábrázolva. Valószínűleg magukat vájtszeműnek tartó filmrajongók hanyag kézlegyintéssel -giccs!- fogják elintézni ezt a filmet, mi tagadás néha meghökkentően naiv Costner látásmódja, és túl sok a színes virágocska és a ködben gomolygó hegycsúcs, ám mégis azt mondom, jó látni egy ilyen egyszerű, tiszta és érzelmes filmet. Aki mondjuk látta a Farkasokkal táncolót, az tudja mire számíthat, nem fog csalódni ez alkalommal se. Szép és nyugodt képek, megkapó tájak, lassan, ráérősen elbeszélt történet, és nem utolsósorban egészen kiváló színészi alakítások.

Nem rossz színész Costner, az ilyen konok, hallgatag hőstípust, mint itt is, eddig is jól hozta, Robert Duvall az egyik legkitűnőbb hollywoodi színészként most is egészen kiváló az öreg Boss figurájában, Annette Bening (Sue) pedig arcának kezdődő ráncait feledhetetlenül feledteti a szeméből sugárzó szépség és pajkos fiatalság. Ám Costnernek rendezőként és a főszereplés mellett olyan finom játékokra is futotta energiájából, mint amikor a két cowboy, Duvall és Costner teázik az orvosnőnél. Durva kötelekhez és fegyverekhez szokott vaskos ujjaik ügyetlenül babrálnak Sue apró porcelán teáscsészéivel, vagy amint Costner félszeg zavarban a súlyos csizmájáról a perzsaszőnyegre hulló sárdarabokat szedegeti kézzel, a kalapjába, pontos kis jelenetek ezek, többet mondanak el a szereplőről, mint száz mondat. Kevin Costner tudja ezt is, és ez nekünk nézőknek igazán jó. Szegényebbek lehetünk néhány elhullajtott kövér könnycseppel...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A gigantikus Gyűrűk ura-trilógia egyöntetű és mindent elsöprő sikere úgy látszik feltámasztott poraiból egy mostanában eléggé elfeledett műfajt, a kosztümös nagyszabású (ál)történelmi filmet. Hollywood egyik alappillérjéről van itt szó, ugyanis az egyik legelső álomgyári szuperprodukció is e műfaj minden bizonnyal legelső darabja. David Wark Griffith 1916-os Türelmetlenség című négyrészes filmeposza előtt azóta is értetlenül áll a csodával adózó filmértő közönség. Aztán nagy számmal keletkeztek hasonló megafilmek, nagy részben megalapozva az amerikai álomgyár mítoszát. Pompázatos díszletek között drága jelmezekbe bújtatott szereplők hada játszotta a lassan hömpölygő cselekményű valós, vagy kevésbé valós legendákat, A bagdadi tolvajtól Ben Hurig. Aztán valamikor a 60-as évek második felében kezdett nagyon drágává válni a filmkészítés, ez a drága műfaj is kezdett eltünedezni a filmvásznakról. Azóta nagy ritkán valaki kapott esélyt egy ilyen nagy költségvetésű filmre, ám a kevés sikeres példát sok producert anyagi romlásba döntő bukott filmek követték. A gyűrűk ura-siker aztán jótékony hatással bizonyulhatott a filmipar körül lebzselő befektetői pénztárcákra, hiszen több ilyen film készüléséről lehet hallani.

A Trója Homérosz Illiásza alapján készült, többé-kevésbé hasonlóan nagy irodalmi alapanyag iránti alázattal, mint azt a Tolkien-adaptáció esetén is élvezhettük, talán a mitológiai részek szenvedték meg a húzásokat leginkább, így ne várjuk fél- és egész istenek, félig ember és félig állat lények kavalkádját a vásznon, ám a Homérosz által elmesélt történet halandó emberekre vonatkozó részei viszonylag szöveghűen kerültek leforgatásra. Tudjuk azt is, hogy az ókori költő szájhagyomány után jegyezte le a hős város pusztulásának történetét, lehet, hogy a költői fantázia is segített színezni a dolgokat, így ne várjunk történelmi hűséget a filmtől se. Bár nem zárható ki, hogy minden így zajlott, ahogy láttuk. A gumitalpú sarukban rohamozó görög katonák, a Priamos király impozáns fogadótermében, Krisztus ELŐTT 1200 évvel már javában zsolozsmázó görög-katolikus pópák, és más hasonló bakik sajnos hozzátartoznak az ekkora embertömeget mozgató filmekhez, gondoljunk csak az egri vár filmbéli ostrománál látható legendássá vált, fához támasztott Csepel motorra.

Wolfgang Petersenre nem véletlenül bízták a producerek ezt az egy város éves költségvetésének megfelelő összeget felemésztő film leforgatását, hiszen a több Oscar-díjjal jutalmazott Tengeralattjáró, majd Amerikába költözése után más nagysikert aratott szuperprodukciók rendezője már bizonyította rátermettségét. Nyilvánvalóan rendelkezik azzal a már-már hadvezéri képességgel, amely egy ilyen gigantikus film levezényléséhez szükséges. Petersen kezében a szereplők, a színészek és a statiszták egyaránt egy hatalmas stratégiai játék figurái, akiket felhasználva lehet lejátszani azt a gigantikus csatát, amit ő lát a többezer éves műben. Ez meg is van csinálva rendesen, idézve egyúttal a nagy filmes példákat, a már agyonemlegetett Gyűrűk urát, vagy a valóban lenyűgöző partraszállási jelentben a negyven éve hagyományos technikával készült, normandiai partraszállásról szóló Ken Annakin-filmet (A leghosszabb nap). A filmben látható görög partraszállás Trójánál közel ilyen hatású, és hogy csak közel, arról a digitális varázslat tehet. 50 ezer digitális klón azért mégsem 50 ezer élő statiszta... Ettől függetlenül azonban gyönyörű, lenyűgöző, monumentális a trójai csata.

Petersen nem tagadhatja harcos germán ősöktől való származását, hiszen látható élvezetben tobzódik a véres harcban egymásnak feszülő testek látványában, a dárda hajításánál feszülő izmokban, amikor pedig szerelmi jelentekre kerül sor, akkor nem a finom lelki együttrezdüléseken van a hangsúly, hanem az egymáshoz most gyengéden simuló, de mégis domborodó izmú testeken. Háttérben pedig mindig ott van letámasztva egy kard, egy pajzs, egy dárda. De hát ábrándos lélekkel minek is menjünk csatába?

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Én úgy vagyok ezzel a Tarantinóval, hogy nem is tudom, hogy vagyok vele. Az nyilvánvaló, hogy zseni, de hogy mi a célja filmjeivel, azt nem tudom. De nyilván ez is a zseni sajátja, hogy halandó közemberek értetlenül figyeljék tevékenységét, és azon agyaljanak, na ezzel most mit akarhatott a mester, a művész, az aberrált elmebeteg, a virtuóz elbeszélő, a professzionista filmrendező, stb. Ő tudja, mit miért csinál, az utókor pedig rábólint, a tévedés az eltelt idő arányában egyre csökkenő kockázatával: igen! Vagy éppen: nem! Mi most csak annyit mondhatunk, a józan értékítéletet remélhetőleg tükröző kritikusi távolságtartással, hogy Quentin Tarantino zseni.

Annyi mindenesetre nyilvánvaló, szűk szakmai körben már az első filmje (Reservoir dogs-Kutyaszorítóban), és néhány forgatókönyve (Született gyilkosok, vagy a Tiszta Románc) után a modern filmes történetmesélés mintájaként emlegették, a Pulp Fiction egyes jeleneteinek, benyögéseinek felemlegetése már a szélesebb tömegek unalmas sörözéseit, szombat esti "na mit csináljunk, hova menjünk" kínlódását dobta fel. Tarantino és filmjei a társadalom legszélesebb köreiben, a piti utcai bűnözőktől a túloktatott és lilára színeződött bölcsészig, a kőművessegédtől a rendszergazdáig és brókerig hivatkozási alappá vált, divatot, kultuszt teremtett, nem nagyon él filmes rajta kívül e világon, aki a fiatalság körében rock és popsztárokhoz hasonlítható népszerűséget, rajongást váltott volna ki.

Legújabb, negyedik saját rendezése, a nyilván erős produceri és forgalmazói ráhatásra két részre bontott Kill Bill (egyben levetítve majdnem 240 perc lenne, ami ugye 4 óra, a világ meg, tudjuk, pörög) az eddigi legösszetettebb filmje. Ezen írás névleg a második részről szólna, ám lássunk tisztán, a két rész egyben egy film! Bravúrosan elmesélt történet egy lányról (Uma Thurman), akit Bill (David Carradine) több más társával együtt halálos gyilokmesterekké képzett, és aki miután megtudta, hogy Billtől teherbe esett, szembeszáll mesterével és gyermeke nemzőjével, valamint az összes többi tanítvánnyal. Régóta tudjuk, az igazán jó filmeket egy mondatban el lehet mesélni, mint ahogy Robert Altman Játékosában mondja a mindenható producer a eléje járuló névtelen forgatókönyvírónak: Öt percet kapsz, hogy meggyőzz! És ez egy nagyvonalú ajánlatnak tekinthető!

A Kill Bill sztorija is körülbelül egy mondat, na jó, a poénokat is lelőve lenne tíz. Ám itt jön a zseni, e soványkának tűnő sztoriból 240 percnyi tömény élményzuhatag kerekedik a mozivásznon. Egy tökéletes, poszt-posztmodern gesamtkunst, egy féktelen kép- és hangorgia, telistele meghökkentő poénok garmadájával, csúfondáros idézetekkel, elképesztő verekedés-jelenetekkel. A néző egy percig sem unatkozhat, eközben Tarantino annyira arcátlan játékot is megenged magának, hogy hosszú percekig a tökéletesen sötét filmvásznat nézeti a nézővel, miközben csak némi (de telitalálat!) zaj hallható. A Kill Bill másrészt felfogható egyfajta trash- vagy B-movie stílustárnak, Tarantino módra. A film egyfajta keveréke a kínai kung-fu, a japán szamuráj, az olasz-spanyol spagetti westerneknek, valamint a manga rajzfilmeknek, ehhez szervesen alkalmazkodó, odaillő zenével. Olyan szélesvásznú szuperplánok a szemekről, mint a Sergio Leone-westernekben, olyan kardozós jelenetek, a kötelező levágott fejekkel és végtagokkal, hektószám ömlő (mű)vérrel, mint az Öld meg a sógunt!-ban és társaiban, és a fizikát meghazudtoló verekedések, egyenesen a Shaolin-filmekből. És mindezt egy tragikomikus szerelmi történet elmesélése érdekében vezeti fel Tarantino.

A távol-keleti jelenetek hitelét két élő legenda jelenti: a japán Sonny Chiba és a honkongi Gordon Liu. Az elején említettem valami leheletnyi kételyt, már ami Tarantino zsenialitását illeti: szemkápráztató, bravúros, virtuóz, amit művel, ám talán vitatható, hogy mindeközben biztos alapokon áll. Az elébb említett filmek harcművészeti és filozófiai hitele legalábbis támadható, ám aki műveltségét jobb híján videotéka-eladóként szerezte, attól ez több mint sok. Aztán még az se biztos, hogy egy zseninek szüksége van akadémikus tudásra... Hiszen azt ő maga találja ki, mint azt jelen esetben is teszi.

Asanisimasa: 9/10

A filmművészet iránt kevésbé érdeklődők hajlamosak a francia filmeket két csoportra osztani: vannak ugye a régi művészfilmek, meg vannak azok az idióta, de mulatságos vígjátékok. Persze, az avatottabbak tudják, hogy az "unalmas" művészfilmek (Godard, Truffaut, Chabrol, stb....) az egyetemes filmművészet jelentős, nagy hatású darabjai, amelyek nem is unalmasak, hanem épp ellenkezőleg; valamint a tipikus francia vígjáték, valóban idióta, és valóban mulatságos (de Funes, P.Richard, pl.). Sőt a régi kosztümös kalandfilmeket se kihagyva a sorból, készülnek egyebek is a film őshazájában. Manapság egyébként is a francia film kitudjahanyadik reneszánszát ünnepeljük, persze ez nem zavarja az egyik hazai kereskedelmi tévét, hogy az esedékes francia filmnapokat egy több éves idióta vígjátékkal "ünnepelje". Úgy látszik, néha tényleg arra szolgálnak a filmek egyes tévéknél, hogy legyen mivel megszakítani a reklámokat. Pedig a mai francia film más, eddig kevéssé preferált műfajokban is jeleskedik, példának okáért a B-kategóriás horror-thriller műfajában is. Jelen írás tárgyát képező Requiem című 2002-ben készült film ugyanis leginkább talán e fent jelzett fakkba tuszkolható be, mivel a kritikus márcsak egy ilyen ember, aki szeret rendszerezni, skatulyákba pakolni mindent.

Az hogy B kategória, nem feltétlenül másodosztályú terméket jelent, pusztán annak megjelölésére szokás alkalmazni filmek esetében, hogy nem elsősorban tömegcélokra, hanem inkább egyfajta rétegízlés kiszolgálására készült, mint e példa is. A film technikai kivitelezése komolyan végiggondolt és következetesen be is tartott koncepció alapján tökéletesnek mondható a maga műfajában. Gilles Arnaud operatőr, és a film látvány- illetve hanganyagáért felelős csapat professzionális munkát végzett. A cisztercita kolostorba beköltöző rettegést és brutalitást kifejezően és expresszíven ábrázolják a fényhiányos, árnyakkal és "valamit" rejtő homályokkal teli totálok és svenkek, a bravúrosan fotografált, és bravúrosan egymásravágott közelik és szuperközelik, a zene, valami gregorián hatású neofolk, a hangeffektek, a kövön súrlódó penge, a pisztoly závárjának csattanása, a kolostor évszázados folyosóin visszhangzó sikoltások, a szerzetesi csuha suhanása, a nehéz bakancsok dobogása, az élő húsba hatoló, csontot törő penge hangja. Megannyi hatásos eszköz egy valamirevaló pszicho-thrillerhez, ha a rendező megfelelő tartalom szolgálatába tudja ezeket állítani.

A Requiem sztorija tulajdonképpen elég egyszerű: öt férfi elkövet egy rablást, ám az egyik meg is erőszakolja az épp ott tartózkodó áldozatot, és amikor egy társa meg akarja akadályozni ebben, lövöldözés tör ki. Az áldozatot védő rablót meglövik, úgy tűnik halálosan. Ám a többiek börtönbe kerülnek, egy távoli kolostorban pedig egy férfi kéri szerzetessé fogadását. 13 év múlva azonban a börtönben ülő négy másik egy rejtélyes külső segítségnek köszönhetően kiszabadul. A menekülésre használt kocsi azonban éppen a kolostor közelében robban le. Átlagnál csak egy picit bonyolultabb bosszú-történet bontakozik ki, a megfelelő megoldással. A képek azonban ennél többet sugallnak, valami metafizikus jó-rossz, isten-sátán harcot kellene éreznünk, ám a sztori ehhez képest sovány, így csak egy monstre black-death-metall klipet látunk, emígyen sok-sok fellengzőssé, hatásvadásszá váló kép- és hangzuhataggal. Hervé Renoh rendezése ágyúkkal verebekre való lődözés hasonlatára hajaz, az igényes forma szerény tartalmat hordoz. Az eredmény öncélú és brutális, de tagadhatatlan, hatásos erőszak-szimfónia, alig megnyugtató feloldozással.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Nemrégiben a napilapok a színes hírek között tudósítottak egy magyar fiatalemberről, aki éppen egy iszonyú magas hegycsúcsot készült meghódítani több társával valahol a Himalájában, amikor észrevették, egy korábbi csúcshódító siklóernyővel szándékozott a visszautat megtenni, ám szerencsétlenül egy szakadékba zuhant. Szorult helyzetben mutatkozik meg igazán az ember nagysága, vagy éppen gyarlósága. Jelen esetben többen voltak, akik embertársuk megsegítése helyett a csúcs meghódítására indultak, míg mások feladván céljukat, aminek előkészítésére több évet szántak, kimenekítették a halál torkából társukat. A csúcsot viszont azok hódították meg, akik őt cserbenhagyták. A sors fintora, hogy a csúcshódítás és az életmentés híre egymás mellett szerepelt a rovatban.

Michael Haneke Farkasok ideje című filmje is szorult helyzetbe kerülő emberekről szól, bár ez esetben a helyzet, ha lehet a tragikumot fokozni, jóval súlyosabb, mint az elébb említett hír esetében. Valahol, mindegy hol, talán éppen itt, Európában valami szörnyű dolog történt, atomkatasztrófa, járvány, terrorcselekmény, a film és Haneke szempontjából mindegy, mi. A hangsúly a valami szörnyűn van, ami az ismerős vidéket lakó embereket menekülésre készteti. Ezek az emberek teljességgel átlagosak, egy világmegváltó hős sincs közöttük, anyák síró gyermekekkel, férjek hisztérikus feleségekkel, öregemberek haldokló öregasszonyokkal, magányosan portyázó kamaszokkal, mindennel seftelő ügyeskedőkkel. Egy közös van bennük, mindenki mihamarabb szeretné elhagyni azt az első látásra teljesen békés, de ahogyan a szavaikból kiderül, fertőzött környéket. Benzin, ivóvíz, élelem alig van, a telekommunikáció csak hírfoszlányokat közvetít. A kiutat egyetlenegy vasúti sínpár jelenti, ám azon már hetek óta nem láttak vonatot. A fogyasztói társadalom fétisei, a pénz, az ékszerek, a luxuscikkek értéküket vesztik, az ivóvízért, élelemért viszont a szó szoros értelmében ölnek az emberek. Ember embernek farkasává válik, eljött "...farkas ideje, Mielőtt a világ elsüllyed, Senki sem menekülhet". Az iménti idézet a XIII. századi Edda-saga egyik könyvéből, a világ vége előtti időszakot leíró Ragmarök-ből (Istenek alkonya) való, erre utal a film címe is.

A Farkasok ideje a feleslegek felhalmozására építő fogyasztói világ-vége előtti időszak látomása. A kultúr- és filmtörténet tele van hasonló világvége, post-war dream, és egyéb civilizáció utáni lidércnyomásos lázálommal. A Biblia-béli Jelenések Könyvétől húzhatjuk az idáig tartó hosszú ívet, ám biztos, hogy még a csúcsponton nem vagyunk túl. Épp ezért Haneke legnagyobb erénye, hogy nem bocsátkozik klisék alkalmazásába, filmje dicséretesen egyszerű, sallang- és közhelymentes, épp ezért döbbenetesen valószerű is. A táj, a film nagy részében díszletül szolgáló vasútállomás a magtárral annyira banális, hogy akár az esti híradóból sem lógna ki. A világ vége elöl menekülő embereket a legtöbb individuális jegyeiktől megfosztott, szándékoltan átlagos színészek játszzák, nyilván a rendező komoly színházi tapasztalataiból fakadóan hibátlan színészvezetéssel, alaposan bepróbáltan, tűélesen.

Komoly színészegyéniségek, mint Isabelle Huppert, Patrice Chéreau, Beatrice Dalle egy apró "színészi" gesztussal sem lógnak ki az ismeretlen, vélhetően amatőr, de velőtrázóan hitelesen játszó szereplők tömegéből, én magam nagyon régen nem láttam ehhez foghatóan hiteles játékot "profi" színészektől. Haneke filmje alaposan végiggondolt alkotás, mentes bármilyen didaktikus magyarázattól, nem kínál kiutat szereplőinek, csupán halványan felvillant valami metafizikus reménysugarat, a tűzben táncoló Igazak szájról szájra terjedő, mesés legendájával, és akiknek a film katartikus fináléjában is komoly szerep jut. Haneke e filmmel is bizonyítja, hogy alkotótevékenységében nehéz utat, Andrej Tarkovszkij és Tarr Béla útját járja, filozófikus, bölcselő filmes, aki ebből a szempontból nehezebb környezetben, a piaci törvényszerűségek szerint működő filmiparban teljesíti azt. Becsüljük!

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Bevallom férfiasan, Erich Kästner sohasem tartozott a kedvenc ifjúsági szerzőim közé. Amikor célközönségébe tartoztam életkorilag, valahogy May Károly és Verne Gyula történetei mindig csábítóbbnak mutatkoztak, így az Emil és a detektívek, A két Lotti, a Május 35., no és természetesen A repülő osztály mindig kimaradtak olvasmányélményeim közül. Pedig semmi averzióm nem volt vele kapcsolatosan, sőt a május 35-i, nem létező naptári dátumot könyve címéül tevő író még szimpatikus is volt, egyszerűen nem került rá sor. Aztán felnőve persze találkoztam Kästner néhány történetének mozi-változatával, ezek közül egy-két Lotti filmre emlékszem, ami helyes, megható kis történet volt, ugyan mintha a Koldus és királyfira hajazna picit, csak kislányokkal... Pedig az olvasottak szerint Kästner (1899-1974) figyelemre méltó személyiség volt, akit nem szabad csupán gyermekkönyv-írónak lesajnálni. Emlékezzünk csak Weöres Sándorra például, őt is sokan tartják gyermekeknek író embernek, holott!!!

Kästner a húszas évek Németországában indult írói pályájával, amolyan politikai-irodalmi kabarészerzőként és újságíróként, amely tevékenységével komoly szakmai, illetve a gyermekkönyvekkel közönségsikereket ért el, ám Hitler hatalomra jutása után már nem jelenhettek meg könyvei. Nem csoda, de a bravúros cselekményszövetű és lenyűgöző humorú történetek erős szatirikus társadalombírálatot is közvetítettek, s ezek a Führer tetszését nyilván nem nyerték meg. Így Kästner sorsa a hallgatás lett, bájos gyermekkönyveit pedig máglyára vetették, Thomas Mann, Bertold Brecht, Erich Maria Remarque és más, manapság a világirodalom csúcsait jelentő írók könyveivel egyetemben.

A háború után Kästner több történetét megfilmesítették, persze a sajátos, kicsit mozaikszerű, epizodikus elbeszélésmódja csábítja a filmes feldolgozást. A repülő osztályból eddig két alkalommal, 1954-ben (Kurt Hoffmann) és 1973-ban (Werner Jacobs) készítettek filmet. Jelen változatot pedig 2002-ben, a főcím alapján Erich Kästner azonos című regényének szabad felhasználásával. Már ebből is kitűnik, hogy nem betűhű feldolgozással van dolgunk. Nagy hiány mutatkozik manapság azon filmek piacán, amelyek tipikusan a 10-14 éves korosztály tagjainak szólnak, nyilván ezért is gondolták e film alkotói, Uschi Reich és Peter Zenk producerek, ill. Tomy Wigand rendező, Kästner története jó váza lehet egy ilyen filmhez. Azt is gondolták nyilván, hogy talán úgy kelthetik fel a német kiskamaszok figyelmét, amit mostanság tán csak A gyűrűk ura, és esetleg Harry Potter tud lekötni, ha a mai kiskamasz életkörnyezetébe helyezik a sztorit. De nem is ezen múlik, hogy nem sikerült a film. A forgatókönyv írói és a rendező nem tudtak mit kezdeni Kästner virtuóz, "ezt is elmesélem, ám erről meg ez jut eszembe" elbeszélő-technikájával, hosszasan időznek lényegtelen részeken, lényegesebbeket pedig elfelejtenek megmagyarázni, vagy éppen sután néhány szóval intézik el.

A gyermekszínészekkel igazán nincs is baj, persze a gyerek a filmvásznon is aranyos, ám a szinkron csapnivaló, a szöveg nincs szájra írva, a szinkronszereplők hallhatóan túlkorosak a látható szereplőkhöz képest, teljesítményük pedig fásult, gépies. A film felnőtt szereplői nyilván a rendezői instrukciók teljes hiányában azt sem tudják, mit műveljenek a filmvásznon, így az egyik karikíroz, a másik romantikust játszik, míg a harmadik csak néz mélyen, mint egy művészfilmben. A gyerekek ennél jóval többet érdemelnek...

Van ez a pasas, fogalmam sincs honnan, de mindig előkerül. Nyilván itt lakik valahol a környéken. Állok a liftben, lassan süllyed velem lefelé, egyszercsak megszólal mögülem, pedig esküszöm, egyedül szálltam be. Ha most áramszünet lenne, mint ahogyan lehetne, a lift egyszerűen megállna, aztán itt ragadhatnánk ki tudja meddig, ebben a szűk, levegőtlen kalitkában. Ráadásul nincs nálunk élelmiszer, a mentők pedig biztosan nem találnak ránk. A legrosszabb esetben pedig még le is szakadhatna az egész szerkezet, hiszen ha nincs áram, motor sincs, ami fékezné a liftet zuhanás esetén... A színházban mindig mögöttem ül, és végig kommentálja a darabot, sajátos értelmezését adja a legfajsúlyosabb Dosztojevszkij-adaptációnak is, amibe bár szeretnék belemélyedni, nem tudok, hiszen hozzáfűzött mi tagadás, találó észrevételei folyton nevetésre ingerelnek. A kiállításon épp elmerengenék Monet napfényben ringó csónakjain, erre ő a német expresszionisták zaklatott-lázas festményeinek freudi alapokon nyugvó mély elemzésébe kezd. És amikor csendes, romantikus, gyertyafényes vacsorát költenék el az imádott nővel, megint előkerül, hogy rögvest szexuál-pszichológiai fejtegetésekbe kezdjen, ezáltal a vágyott romantikát hisztérikusan előtörő röhögés foszlatja semmivé. Aztán amikor ránézek, a vastag keretes szemüveg mögött ülő okos szemekben mintha értetlenséget látnék: hát nem látod, a helyzet a fonákjával teljes?

Persze, Woody Allen nem lakik itt a környéken, és én se New Yorkban, ám már eddig is tetemes életműve sokak gondolataiban, életszemléletében hagyott komoly nyomot, velem együtt. Kicsi, törékeny, mégis izgága, neurotikus személyisége meghökkentő módon csábos női zenekarok dalszövegeiben is megjelent néhány éve: ...Kezdd úgy, mint Woody Allen... Okos meglátásai, találó poénjai ezek szerint az azt hinnék, bodor szőrzetű macsókra áhítozó szexbombákra is hatnak, egy darabig legalábbis. Mindenesetre az tény, Woody Allen pápaszemes fényképe már ott van a Nagy Mozi Aulájában, közvetlenül Charlie Chaplin és Buster Keaton mellett, miközben még ereje teljében alkot. Filmjei ugyan nem burleszkek, csak éleslátó, pontos és szarkasztikus karikatúrái mindennapi csetléseinknek, botlásainknak, érzelmeinknek és gondolatainknak, vágyainknak. A belvárosi slemil zsidó értelmiségi, a kisebbségi komplexusos, üldözési mániás kisember, stb, stb. sorolhatnánk a közhelyeket, helyettük: Woody Allen. Így egyszerűen.

A Csak az a szex című új filmje esetében megint régi kedves témájához nyúl. Egy fiatal író végzetesen beleesik egy csélcsap színésznőcskébe, aki persze a bolondját járatja vele. Az író egyetlen vigasza egy fura tanár, aki hosszú sétákra cipeli el védencét, hogy kioktassa őt a világról. Persze hogy a tanár maga Woody Allen, van alkalma szórni a szellemes be-, ki- és leszólásokat a legkülönbözőbb tárgyban, témában. Meglepetés a két szerelmes (?) főszereplő, hiszen a szexuális problémákkal küzdő fiatal, ám nagy reményű író szerepében Jason Biggs-t láthatjuk, akit az Amerikai pite-filmekből ismerhettünk meg, míg a csélcsap színésznőcske az Addams Family tv-horrorsorozat jócskán felcseperedett gonosz kisleányaként megismert Christina Ricci. Megszokhattuk már, hogy Woody Allen színészként értékelhetetlent nyújt, hiszen saját magát alakítja, ezt viszont a legjobban csinálja, de megszokhattuk azt is, hogy a többi szerepet kivétel nélkül kitűnő színészek alakítják. Mint ahogy most is történik. Biggs bizonyítja, hogy képes árnyalt alakításra is, hiszen majdnem, de mégsem ugyanazt a figurát kell hoznia, mint a Pitében, míg a kislányként csúnyácska, nagy fejű, és dülledt szemű Christina Ricciből izgalmas, sziporkázó és markáns tehetségű színésznő vált, aki bármit, hangsúlyozom, bármit a világon eljátszik. A fim hangulatában, modorában kicsit visszatérés az Annie Hall korszakához, ám Woody Allen most dolgozik a legjobb operatőrrel, Darius Khondjival, míg a jazz-rajongók egy rövid jelenetben betekintést nyerhetnek a Village Vanguard nevű jazz-klubba, ami kb. ugyanaz a jazzistáknak, mint a muzulmánoknak Mekka. Legendás szent zarándokhely. De a film ezen kívül is jó szórakozást nyújt, mondom ezt azoknak, akiket a jazz hidegen hagy.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Tizennégy évvel a vasfüggöny lehullása után is van még az amerikai tömegkultúrának olyan kultikus darabja, amely számunkra még gyakorlatilag ismeretlen tudott maradni. Eddig. Theodor S.Geisel, vagy más néven Dr.Seuss mesealakja, a kétméteres, hatalmas piros-fehér csíkos cilindert viselő, folyamatos szómenésben szenvedő Macskája talán a legutolsó ezek közül. Miki Egér és Donald kacsa, Tarzan és Superman, Dorothy és mindig a sárga köves úton járó barátai már viszonylag régóta ismertek errefelé is, Tom és Jerry, Tapsi Hapsi se mozognak idegenül a hazai képernyőkön, mozivásznon, képeskönyvek lapjain. Az illusztris társaságot mostantól egy újabb, tipikusan amerikai, de azért szerethető figura fogja erősíteni, aki jelen esetben egy a valóságos cicáknál nagyobbacskára sikeredett macska.

Igazi klasszikus ő az amerikai gyermekszórakoztató-iparban, hiszen alkotója, a már említett Dr.Seuss 1957-ben mutatta be őt az akkori 4-10 éves amerikai honpolgároknak. A Macska azóta töretlenül tartja magát a gyermekkönyv bestseller-listákon, Harry ide, Potter oda. Nem tudom magamban tartani azt a gonoszkodó megjegyzést, miszerint ez a tény is hozzájárulhat a mai modern amerikai társadalom átlagosan igen szegényesnek mondható szellemi színvonalához, hiszen a megrendelő kiadó Dr.Seusstól olyan illusztrált mesét rendelt, amely nem többet, mint 220 egyszerű szót használ. Persze, egy jól nevelt társadalmat könnyebb céljainknak megfelelően irányítani. Pedig a nagy csíkos kalapot viselő Macska maga lenne a kis gonosz ördög, a rendetlenség papja, a rendbontó anarchista, akinek legfőbb feladata felbolygatni az akkurátus rendben és tisztaságban élő családokat, unatkozó és tiltó szabályrendszerek közé zárt gyermekeket egy kis rosszalkodásra, szabad hancúrozásra csábítani, mint ahogy teszi ezt ebben A macska című filmben is.

Sally és Conrad otthon unatkoznak, őket egyedül nevelő anyukájuk a zsarnok főnöke szeszélye folytán dolgozik, a kövér bébiszitter szokás szerint alszik, amikor betoppan a Macska. Figurája döbbenetesen emlékeztet egy másik irodalmi alakra, Bulgakov Mester és Margaritájában volt ilyen az ördögi Woland egyik segítője, a szintén csíkos ruhadarabot viselő Behemót, aki ugyanígy egy óriási macska képében csábított a rosszra. Dr.Seuss Macskája is rosszra csábít, de mivel mégiscsak kisgyermekeknek szóló meséről van szó, korántsem olyan veszélyes dolgokra, mint Bulgakov Behemótja, inkább csak arra, hogy próbáljanak a kisgyerkőcök kicsit saját magukat szórakoztatni, használják fantáziájukat akkor is, ha megszokott játékaiktól, szórakozásaiktól a felnőttek saját nyugalmuk érdekében eltiltják őket. De persze, mondanom sem kell, csak egy picit, egy cinkos összekacsintás erejéig, hogy mindebből a felnőttek semmit ne vegyenek észre. Dr.Seuss Macskája ezzel egyetemben kultikus popikon lett Amerikában, nyilván az alapmű sem jött ki 220 szóból, a figura sem pufók, rózsaszín kisangyal, de éppen ezért is lehet szeretni.

A látványtervezőként négyszer Oscar-díjra jelölt Bo Welch első rendezése -érthetően-látványban nagyon erős. A babarózsaszín és hupikék, kicsit LEGO-szerű háromdimenziós külvilág, a kétdimenziós, könyvszerű effektjeivel és a karikaturisztikus élő szereplőivel egy elég félelmetes felnőtt világot tár elénk, a meghökkentő színek szinte "Brazil"-os környezetet ábrázolnak, amely szigorú rendjébe szinte kívánkozik egy kis káosz. A Macska, jelen esetben. Az általa okozott "kis" zűrzavar, a film csúcspontjában szédítő és meghökkentő. Mike Myers a tökéletes illúziót keltő maszkban frivol táncos-komikus, engem nyomokban Rátonyi Róbertre emlékeztet. Kelly Preston (anya) egy felnőtt Barbie-baba, Alec Baldwin (gonosz szomszéd) utálnivalón és sokrétűen gusztustalan, a gyerekek, Dakota Fanning és Spencer Breslin egyaránt ügyesek. Családi filmről van szó, ezért megjegyzendő, a felnőtteknek szánt poénok közé került néhány övön aluli is, de a valóban szuper látványvilágáért a film megtekintése az ez iránt érdeklődőknek feltétlenül ajánlott. Asanisimasa: 6/10

Ebben az eredménycentrikus és sikerorientált korban, amely tart már egy ideje a nyugati világban, és már jócskán megfertőzte a keletit is, a kiemelkedő teljesítményt a nép, az uralkodó vagy a hatalom egyéb megnevezésű tulajdonosa díjakkal honorálja. A díj az elismertség szimbóluma, a díj ismertséggel jár, pénzzel jár, az ismertség és a pénz hatalom, de mielőtt ez túl messze vinne, maradjunk most csak a díjaknál. Díj a katona kitüntetése, aki hősiesen harcolt a csatában, igaz ugyan, hogy a legyőzött fél számára ő csak egy gyilkos, de a győztesek közt ő a hős, kiemelkedik a tömegből, példaképpé válik, hivatkozási alapként szolgál. Díjakat kapnak az ügyesen szavaló, vagy éppen gyorsan futó gyermekek az iskolában, a legnagyobb halat kifogó férfiak a halászegyletben, és a legtöbb új tagot gyűjtők az MLM-hálózatban. Látszik talán, hogy díj és díj között is van különbség, az egyikhez viszonylag kisebb erő befektetése elégséges, igaz, elnyerőjét is kisebb tábor emlegeti, míg a másik nagyobb teljesítményt igényel, viszont társadalmi elismertsége is szélesebb. De a legismertebb, nagy díjak között is vannak különbségek, legjobb színészi alakításért járó Oscar-díjat kaptak már néhány jól sikerült vigyorért és őrjöngési jelenetért is, ami valljuk be, nem mérhető egyik olimpiai aranyéremhez se, a véletlen szült már Pulitzer-díjasokat, de Nobel-díjasokat már kevésbé. Mindazonáltal, ezt az utóbbit tartják a legelismertebbnek világszerte, senkiben sem merül fel a kétely, esetleg nem áll a díj elnyerése mögött valós teljesítmény. Az se lehet véletlen, hogy Nobel-díjjal mindössze egyetlen művészeti ág képviselőjét jutalmazzák, az irodalmárt. Talán tényleg az irodalom, ezen belül a regényírás a legkomolyabb művészeti ág, hiszen egy regény megírása példátlan energia- és időbefektetést igényel az alkotótól. Míg egy komoly regény megírása akár egy évtizedig is eltarthat, ez alatt az író képtelen mással is foglalkozni, se pénzkeresettel, se társasági, se családi élettel. Nagy áldozatokat követelő életforma ez, amely legritkább esetben jutalmazódik megfelelő mértékben. Az irodalmi Nobel-díj megfelelő mérték, de azt évente mindössze egy ember kapja a világon.

Jacob Berger a siker árnyoldalát próbálja megvilágítani Szeresd apádat! című filmjében, nyilván önéletrajzi indíttatásból, hiszen apja is híres író, John Berger. A történet valósságát sugallja a filmbéli Nobel-díjas Léo Sheperd író neve is, amely hajaz a híres amerikai író-színészre, Sam Shepardra. Léo, a filmbéli író már csak régi hírnevéből él, rajongókkal veszi körül magát, amikor váratlanul megkapja az őt érhető legnagyobb elismerést. Családjával szinte nincs rokoni kapcsolata, lánya, Virginia szinte titkárnőként dolgozik neki, míg Pault, a fiát egész életében rideg elutasítással kezelte, megoldhatatlan feladatok elé állította. Nem csoda, hogy Paul a drogokhoz menekült előle, ám az idők múlásával és saját erejéből kikecmergett nyomorult helyzetéből, saját lábára állván karriert kezdett. Apja Nobel-díjáról értesülve, utánaered az autópályán, és egy benzinkútnál gratulál neki. Apa és fiú hűvös és rideg találkozása azonban érzelmek viharát indítja el a fiúban, aki kétségbeesett tettre szánja el magát, elhatározza, hogy egyszer és mindenkorra rendezi apjával viszonyát.

A rideg apa és a kétségek közt őrlődő fiú kettősét érzékenyen és hitelesen formálja meg a két színész, Gérard és Guillaume Depardieu, volt miből táplálkozni szerepformálásukban, hiszen a valóságban is családi kötelék fűzi össze őket. Játékukhoz tökéletesen alkalmazkodik a törékeny alkatú Sylvie Testud (Virginia) hibátlan, drámai alakítása. A high-tech irodájában unatkozó hajdani drogos fiú és a vidéki birtokán tehéntrágyát lapátoló Nobel-díjas apa között a katalizátor az ideges, anorexiás és székszorulásos Virginia, a húg és a leány. Jacob Berger alaposan körbejárja a híres író fiának problematikáját, pszichologizáló hajlama, intellektuális elbeszélő modora ugyan néhol finomkodónak hathat, ám ezeket jól oldják fel néhány mellékszereplő ötletes jelenetei és a jókor alkalmazott meghökkentő dramaturgiai fordulatok. Filmje gondolkodásra, vitára serkentő mozi.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Tedd nevetségessé rettegésed tárgyát, talán ez a legbölcsebb túlélési stratégia neurózisos korunkban. Bölcs, bár nem biztos, hogy egyúttal hatékony is. A pusztítsd el, ami elpusztít parancsa komolyabb győzelmi esélyekkel kecsegtet, ám az erkölcsi siker mindenképpen azoké, akik szamárfület rajzolnak akár az ördögnek is. Ne fesd az ördögöt a falra! De ha már valahogy oda került, rajzolj neki legalább szamárfület! Nem szólunk most rémhírterjesztőkről, összeesküvéselmélet-gyártókról és hasonló irányultságú tagjairól a társadalomnak, csupán azokról, akik rendre a filmművészetben jelennek meg emberi rettegés és szorongás kiváltására képes alkotásaikkal.

Persze, egyáltalában nem kötelező horrorfilmeket, thrillereket, és más egyéb rémisztő filmeket nézni, mégis van a világon egy egyáltalában nem elhanyagolható közönségréteg, amely folyamatos jegyvásárlásaikkal arra ösztönzik az a néhány furcsa agyberendezkedésű egyént, hogy filmjeikkel tovább táplálják a Rettegés Moziját. Biztosan szeretünk egy kicsit szorongani...persze, csak akkor, amikor mi akarjuk. Akkor jegyet váltunk rá. Így talán kiválthatjuk azt az időszakot is, amikor nem akarunk szorongani, és nem akarjuk hogy ránktörjön ez a fojtogató, rossz érzés.... A Rettegésmoziban kedvünkre kiszoronghatjuk magunkat, hogy aztán kellő erővel, magabiztosan vethessük bele magunkat a termelésbe vagy a tanulásba.... De ember tökéleteset nem alkothat, mindenhová csúsznak be hibák, így a horrorok nagy részében is, amikor a feszültség szinte elviselhetetlenné fokozódik, észreveszünk valami oda nem illőt, egy emberi figyelmetlenségből fakadó hibát, egy túljátszott gesztust, egy belógó mikrofont, stb.

David Zucker pedig csak az ilyen pillanatokra vár, ezeket kijegyzeteli, egymás mellé helyezi, jól felturbózza, a ciki részleteket felnagyítja, és kész is a legújabb kíméletlen moziparódiája. Nem csinál semmi mást, mint eddigi hasonló filmjeiben, az Airplane, vagy a Csupasz pisztoly-filmekben, szépen kipécézi magának a nagy költségvetéssel és hasonlóan nagy igénnyel készült megafilmek hibáit, és pellengérre állítja azokat.

Ezek a filmek filmes szempontból értékelhetetlenek, hiszen semmilyen, "normális" alkotásra érvényes szempont szerint képtelenség őket vizsgálni, beleértve ebbe ezt a mostani Horrorra akadva 3. címűt is. Ezek nem egyebek, mint filmes gegeknek és jelenetek kegyetlen karikatúráinak egyvelege, amit egy halványan kitapintható dramaturgiai cérnaszál fűz egybe. Magától értetődik, hogy akik esetleg lemaradtak azokról a filmekről, amelyek az adott "céltáblára" kerültek - jelenleg A kör, a Mátrix 3., a 8 mérföld, a Jelek, például - az égadta világon semmit nem fognak érteni az egészből, és csak néznek maguk elé bután, hogy mi ez az éktelen baromság?! De. Akik viszont látták eme alkotásokat, és kellően fel vannak vértezve a komolyság ellen, azok nyilván zsibbadtra fogják magukat röhögni a Horrorra akadva 3.-on is, mint ahogy tette ezt a bemutató közönsége is.

Zucker szeme éles, iróniája gyilkos, már nem is irónia, hanem gúny. Bibi csak az lehet, hogy ha már ennyire tudja, miért nem próbálkozik meg esetleg saját maga is egy komoly horror-film megalkotásával. Hogy lehessen másnak is piszkálódnia. Mindegy, a kritikus az orrát túrja. Leslie Nielsen az USA elnökét alakítja, amint a föld megmentésére készülődik, faarca csak kicsit lett öregebb, Charlie Sheen pedig, manapság más szerepben magát Jézust megkísértő Mel Gibsont, aki most a gabonakörök rejtélyével bíbelődik, az ő faarca is öregedik kissé, Pamela Anderson pedig gyakorlatilag robotnő, iszonyatos szilikonmellei bőr alatti csúszkálásának nem tud megálljt parancsolni, így komoly színészi teljesítményt ne is várjunk tőle. Az, hogy újabb falra festett ördögök kaptak szamárfület, ami mindenképpen örvendetes, aki pedig a korábbi Zucker-opuszokat látta, az nem fog most se csalódni. A többiek, pedig... mondjuk azt, hogy rádöbbenhetnek, milyen keveset járnak moziba.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Az élet napos oldalán élők is, de leginkább az oda igyekvők hajlamosak lenézni azon embertársaikat, akikkel a sors úgymond, nem bánt túl kegyesen. Megvető legyintéssel, orruk fitymálásával, lenézően intézik el őket, ha útjukba akadnak: lúzerek. Vesztesek, akik a Nagy Versenyben a futottak még kategóriába sem igen férnek bele. Árvák, számkivetettek, önsorsrontók, a többségtől elütő kinézetűek, vallásúak, nemi identitásúak, sapkás nyuszik, vagy épp hajadonfőtt nyuszik, túl ilyenek és túl olyanok, de leginkább egyáltalában nem olyanok, mint mi, az Élet Császárai. Pedig, pedig. Elég lenne csak abba belegondolni, hogy mi se lennénk akkora nagy nyerők, ha nem lenne kit legyőzni. Vagy. Akiket most mindennél jobban tisztelünk, vagy kellene tisztelnünk, a maguk korában mind lúzereknek számítottak, Jézustól Einsteinig, és tovább...

A művészeteknek, és maguknak, a művészeknek (kik persze a maga idejükben meg nem értett útjukon szintén lúzerek) szinte állandó témái eme embertársaink, a filmművészetben is. A magyar filmművészetben is az egyik legerősebb, és tán paradox módon legsikeresebb irányvonal a nehéz sorsú emberek küzdelmének ábrázolása. A Talpalatnyi földtől a Szegénylegényeken át a mai napig, többféle stílusban, többféle iskolában, sok-sok nagyszerű alkotótól.

A Mélyen őrzött tikok is efféle film, főszereplője egy intézetből éppen szabaduló leány, Varró Irén. Irén terhes, ám születendő gyermekét felajánlotta egy, mit szépítsem, gyermekdílernek, aki jó pénzért a magzatot gyermektelen kanadai házaspárnak adta el. Irén a gyermekéért kapott fizetségből képzeli el felépíteni jövőjét. Ám a szabad és nagybetűs életben megismerkedik egy kedves fiúval, Józsival. Józsi előítélettől mentesen, tiszta szeretettel kezdi szeretni a lányt, aki kezdetben visszafogottan, titkolva előtte szörnyű üzletét, de viszonozza a fiú közeledését. Irma szinte összes vagyona egy medál, amit születése pillanatában akasztott rá anyja, akit azóta sem látott. A medálon Irma anyja látható, egy csodaszép villa kertjében... Irma a fiú segítségével elkezdi felkutatni a titokzatos villát, és annak lakóit.

A filmet rendező Böszörményi Zsuzsa hosszú időn keresztül készítette elő filmjét, nem kevés családi segítséggel. Forgatókönyvíró-társa Böszörményi Géza volt, tulajdon édesapja, a film egyik producere pedig Gyarmathy Lívia, aki az édesanyja. Ismert és főleg kiváló tagjai ők a magyar és az európai filmvilágnak, kislányuk e filmmel fölnőtt hozzájuk. Régóta vártunk már egy olyan magyar filmre, amely nem akar olyan borzasztóan művészi vagy és éppen baromira szórakoztató lenni, hanem amelyik pusztán szólni akar valami fontos dologról, egyszerűen jó film akar lenni. Ez a film olyan.

Varró Irma úttalálása a boldog élethez van annyira nagyívű, hogy kissé idealizált voltát feledni tudjuk, ám meghatódjunk tőle. Meg persze tudjuk, hogy nagyon lent van az, ahonnan indult, és azért nem annyira fent, ahová jut. De a kis lúzer intézetis csaj karakánul megcsinálja, és ez jó. Megformálásáért Bagaméri Esztert díjjal jutalmazta a 35. Magyar Filmszemle, méghozzá a legjobb női alakításnak kijáróval, megérdemelten. A díjesőnek nincs ezzel vége, Böszörményi Zsuzsa rendezői különdíja, és Nagy Ervin legjobb epizódszereplői díja is jó helyre került. A nem díjazottak között feltűnik még a kitűnő, ám jelen esetben épp eléggé gyűlölhető Györgyi Anna, valamint az egyik legnagyobb tekintélyű magyar színész, Garas Dezső. A gyermekdíler Katinka néniként Aki Kaurismaki finn filmguru emblematikus nőalakja, Kati Outinent látjuk. Nem díjazták Miklauzic Márton néhol egészen bravúros felvételeit, az amerikai jelenetek akár egy Hal Hartley filmből is ide kerülhettek volna, és nem díjazták Darvas Ferencet sem, sokadik szinte tökéletes alkalmazott zeneművéért, a film zenéjéért. Megtehették volna. De ezek hiányának tudatában és a megkapottak elismerésével is kijelenthető, hogy a Mélyen őrzött titkok egy végre tisztességes, jó kis magyar film, amely bizton számíthat a moziközönség azon részére, akik a megható, valódi emberi történeteket preferálják a lövöldözés és autós üldözések helyett. Pedig, ha kivételesen ezt a mozit néznék meg, rájöhetnének, mekkora tévedésben éltek eddig a győzteseket és veszteseket illetően.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Hadd kezdjem a szokásos címmagyarítással kapcsolatos kekeckedésemmel. Ez alkalommal ugyan nem az a bajom, hogy az így-úgy sikerült, ám mindenképpen tisztességes eredeti cím helyett valami elképesztően idióta magyart sikerült találni, mert a Hideghegy még akár jó is lehetne. A bajom most az, ezt a fordító is nyilván tudja, hiszen lefordította a filmet, hogy a Hideghegy egy település neve, tehát földrajzi név. Azt pedig nem szokás magyarítani, sokszor nem is lehet. Senki sem hívja Los Angelest Az Angyaloknak, San Franciscót Szent Ferencnek, és folytathatnám, így az e filmben címszereplő Észak-Karolinai kisvárost se kellene egyébként a magyarul gyönyörű hangzású Hideghegyre fordítani. Cold Mountain az. Már azért se, mert tájékozatlanabb nézőknek így hangzás alapján akár egy erdélyi völgyeiben megbúvó településre is gondolhatnának, az pedig elég megtévesztő lenne. Cold Mountain pedig az amerikai North Carolina állam területén található, itt, és megkapó környezetében játszódik jobbára a Hideghegyre magyarított film nagy része, az amerikai polgárháború idején, az 1860-as években. Ennyi lenne a kekeckedés, a többi ajnározás.

Nagy film a Hideghegy. Értem ezt nem csak a mintegy 155 perces hosszára, minden ízében, minden képkockájában igazi veretes filmszínmű, amennyiben a filmszínház nagyon nagy és nagyon elegáns mozit jelent. Olyasféle, amelyet Hollywoodban szívesen tűznek ki a stúdió zászlajára, amely legalább féltucat Oscar-díjat zsebel be, amelyben valódi filmsztárok játszanak, amelyért rajongani lehet. Persze nem meglepő, hiszen nem más a film producere, mint Sidney Pollack. Mit mondjak róla? Távol Afrikától, Aranyoskám, és hasonló jelentéktelennek semmiképpen sem nevezhető filmek fűződnek nevéhez, eddigi pályafutása alatt összesen 46(!) Oscar-díj jelölést gyűjtött be. Ezt a filmet nyugodt szívvel teheti a többi mellé... Oscar-jelölés ezen is van, hogy nem nyert, arról egy új-zélandi köpcös és szakállas hobbit, és az ő gigantikus trilógiája tehet.

A film rendezője Anthony Minghella. Róla egyrészt azt kell tudni, hogy világhírhez segítette a mi Sebestyén Mártánkat, és begyűjtött egyúttal 9 darabot az Oscarból (Az angol beteg), ezen kívül a Brit Filmakadémia elnöke és más kitűnő filmek rendezője (A tehetséges Mr.Ripley, pl.), másrészt egészen elképesztő kötéltáncos. Mert leginkább ehhez a cirkuszművészeti mutatványhoz tudnám hasonlítani azt a játékot, amit ő filmrendezés címén művel az ő közönsége legnagyobb ámulatára. A korábbi filmjeiben is már sokszor, de ebben a mostaniban többször olyan közel került a giccshatárhoz, hogy talán már túl is lendült rajta, aztán hopp!, a kötéltáncos karja hirtelen métereket nyúlt, letámasztott a földre és könnyedén visszabillentette testét (vagy a filmet) a művészet magasztos bizonytalanságába. Azt hiszem, nincs még egy rendező rajta kívül manapság, aki ennyire magas fokon tudja szakmáját. Senki sem tud, vagy legalábbis nem mer így egyensúlyozni a már-már bosszantó hatásvadászat, a malomkeréknyi telihold és az azt körülvevő 4885 db. csillag, a szemet kápráztató virágos rét, és a liternyi műkönny és a vériszamos erőszak, az emberi lealacsonyodás ilyen expresszív, szinte már naturális bemutatása között. Ráadásul úgy, hogy ezek nem kioltják, hanem megerősítik egymás hatását, jó érzésű ember néha már felállna, és otthagyná ezt a (vértől és/vagy könnytől) csöpögős borzalmat, aztán rendre történik valami, ami hatalmas erővel visszanyomja őt a piros plüss-székbe. Eleganciája, könnyed és mégis lebilincselő mesélőtechnikája egy igazi mesterhez méltó. Mighella pedig az.

És a többiek a teljesség igénye nélkül. John Seale (Az angol beteg, Esőember stb.) operatőr döbbenetes panorámáit csak szuggesztív szuperközeli képei múlják felül, Dante Ferretti (Fellinitől Scorseséig, 6 Oscar!) látványai meseszerűek, brutálisak és tündériek egyszerre... A vágás metszően pontos, a zene lenyűgöző. A szereplőgárda (Nicole Kidman, Jude Law, Donald Sutherland, Natalie Portman, Philip Seymour Hoffman) egytől egyig lenyűgözőt alakít és RENÉE ZELLWEGER! Must see!

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Most, hogy a Kettétört Kard újra egybeforrt, a Király is elfoglalta őt megillető helyét, egyelőre Trójában is még minden csendes, a csillagokban is csend honol, nem suhognak lézerszablyák, mi, a piros plüssfotelben nem maradunk a férfilelkeknek oly kedves muzsika, a pengevas csengése nélkül. Ez a penge a legkiválóbbak közül való, amely a Földön kovács üllőjén készült, különb ez a mesés szaracén kardnál, amit Damaszkusz sötét sikátoraiban edzettek borotvaélesre, különb a keresztes lovagok nehéz kétkezes szablyájánál, amit mai ember tán fel se tudna emelni, hacsak nem Fekete Lászlónak hívják, ez a csodás fegyver nem más, mint a legendás szamurájkard. Úgy metszi el a legyőzött nyakát, mint egy könnyű selyemfátyolt, viselője jobban bízik benne bárminél, ezért válhatott a középkori Japán rettegett harcosának, az isteni császárt élete árán is szolgáló szamurájnak, ezzel egyetemben az egész napkeleti feudális társadalomnak is a jelképévé. Kecsesen ívelő letisztult formáját mindenki ismerheti a nagyszerű Kuroszava Akira életművéből, ha onnan nem, akkor a lebukott maffiózók gépkocsi-csomagtartójának tartalmát ábrázoló rendőrségi híradásokból biztosan.

Japán a mindenki által közismert elképesztő ipari fejlettségét kevesebb, mint 150 év alatt érte el, az ország a XIX. század második felében nyílt meg az akkor még fejlettebb Nyugat előtt, ekkorra datálható a történelmi Japán vége is. Ugyanis eddig az időpontig az Istencsászárnak és az ő hű harcosainak, a szamurájoknak a korát élte Japán, amelyet egyébként a helyi sötét középkornak is jellemezhetnénk. Szigorú és nyugaton szinte elképzelhetetlenül kegyetlen sok száz év volt ez, de a törvények és szabályok világosak voltak, a végletekig kifinomult hagyományok, szertartások, az erkölcs és etika, a vallás azonban biztos lelki és szellemi alapokat adott minden egyes alatt- és feljebbvalónak egyaránt. A Nyugatról betörő technikai fejlődést hozó langy szellő azonban keveredett a kapitalizmus rothasztó leheletével, a hagyományok feltétlen tiszteletére épülő japán társadalmat ez alapjaiban rázta meg.

Az e korban játszódó Az utolsó szamuráj című filmben ilyen körülmények közepette érkezik Japánba Nathan Algren kapitány is, Tom Cruise megszemélyesítésében. Egy amerikai Japánban, egy amerikai film Japánról. Első hallásra ez nem hangzik valami jól, de a film igyekszik kétségeinket eloszlatni. Amit egy átlagos műveltségű egyén a korabeli Japánról tudhat, az valami sajátos keveréke a Pillangó kisasszonynak, és néhány japán filmalkotásnak, mint a Harakiri, a Kopasz sziget, és az említett Kuroszava mester művei, a Véres tróntól a Hét szamurájon át a Ran-ig. Persze Puccini operájának ebbéli hitelessége erősen kétséges, csakúgy, mint Kuroszava Shakespeare-i dráma és a western patronjait elegyítő példameséi, de azért ő mégiscsak japán, bár hazájában igazán sosem ismerték el művészetét. Na ja, mondhatjuk erre. Az utolsó szamuráj is az említett példákra hajaz, de mint említettem, ez nemigen róható fel hibaként. Nagyszerű, látványos kiállítású, pazarul fényképezett igazi nagyfilm, a méretét és időtartamát tekintve is, olyan igazán szombat estére, és feltétlenül moziba való. Van itt minden, ami kell egy ilyen filmbe, fergeteges és gigantikus csatajelenetek, fröcskölő vérrel, villanó pengékkel, levágott fejekkel, van lelki és szellemi jellemfejlődés, elfojtottságukban is szikrázóan mély érzelmek, szilaj férfibarátság, amely a halál pillanatában könnybelábadó szemek csillogásában mutatkozik meg igazán, és bimbózó ártatlan szerelem, hogy legyen kiút is a vériszamos férfivilágból.

Edward Zwick (Szerelmes Shakespeare, pl.) lassú, epikus folyamú történelmi tablót rendezett, kicsit Sergio Leone hasonló jellegű műveinek (Volt egyszer egy vadnyugat, Volt egyszer egy Amerika...) modorában, ügyesen kidomborítva egyrészt a nyugati és a japán kultúra közötti különbözőségeket, másrészt a két igazi, zsigeri harcos életét élő főszereplő, Algren és a szamuráj Katsumoto (Ken Watanabe) közti hasonlóságokat egyaránt. Túlzások azért akadnak jócskán, ám ezeket egy ilyen filmnél ne kérjük számon. Mint ahogy tudjuk azt is, hogy a Nagy Állathatározóban hiába keressük a hétfejű sárkányt...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Ed Solomon nevét néhány megrögzött stáblista-fürkészen kívül talán csak a szűkebb filmszakma ismerte eddig Amerikában, hiszen ha valaki eddig csupán a Men in Black című ismertebb alkotást jegyezhette fel portfoliójában, azt is csak mint társforgatókönyvíró. A Földünkre akkreditált földönkívüliek szociális hálóját felügyelő feketeruhás férfiak történetét (részben) kiötlő Solomon első rendezése azonban mindenképp meglepetést keltő. Egyrészről alátámasztja azt a tényt, miszerint azt a kellően elszánt egyént, aki csakis a filmszakmában képzeli el jövőjét, sokféle hülyeségben kell részt vennie, míg kedvére való produkcióba kerülhet, netán saját filmjét csinálhassa meg, másrészt pedig, hogy még mindig vannak Amerikában olyanok, akik nem elsődlegesen a bukszájuk teletömését értik filmkészítés alatt.

A Lebegés című bemutatkozó filmjével ugyanis semmiképpen nem fog bevételi rekordokat döntögetni Ed Solomon, bár egy bizonyos szűk, kellő szociális érzékenységű kör érdeklődésére minden bizonnyal számot tarthat, és talán néhány fesztiválon is leakadhat néhány díj számára. Bár ki tudja, mi az aktuális trend manapság a világ filmfesztiváljain... A Lebegés egy gyilkos története, akinek életfogytig tartó börtönbüntetését függeszti fel egy bizottság, a jó magaviseletére való tekintettel. Manuel huszonnégy év fogság után tétován merül bele a teljesen ismeretlen nagyváros nyüzsgő, kíméletlen életébe. Egy börtönben olvasott könyvben talált tanítás hajtja előre, amely szerint aki bűnt követett el, annak a megtisztulása öt lépcsőfokon keresztül történik: -Egy, hogy elismerd bűnödet, kettő, hogy megbánd azt, három, hogy kárpótold, akit megkárosítottál, a negyedik az Isten bocsánata, az ötödik pedig az, hogy ne kövesd el újból! Manuel esetében a harmadik és a negyedik lépcsőfok hiányzik, hiszen embert ölt, és életet visszaadni nem tud, ezáltal Isten bocsánatát sem nyerheti el. Nem marad más számára, mint az ötödik lépcső parancsát teljesíteni, nem követheti el újra a bűnt. Egy furcsa lelkész fura közösségi klubjában kap munkát, ahol egy kábítószeres fiatal lánnyal kerül kapcsolatba. Megtalálja áldozatának nővérét, és döbbenten tapasztalja, hogy a nő fia ugyanolyan rossz úton jár, mint amilyenen ő a börtönbe jutott. Manuel kötelességének érzi a tőle telhető legtöbbet megtenni mind a narkós Sopiáért, mind Adele-ért, az áldozata nővéréért, és annak fiáért. Miles, a lelkész kezdetben segítségére van, de aztán...

Ed Solomon filmjét talán Jim Jarmusch utóbbi filmjeihez, a Halott emberhez, és még inkább a Szellemkutyához lehetne hasonlítani, bár övé mentes azok erősen stilizált atmoszférájától, kissé hagymázas misztikumától. A Lebegés hagyományos, megszokott képi és dramaturgiai eszközökkel, komótosan boncolgatja a felvetett erkölcsi, filozófiai problémát, a bűn megbocsáttatását. Olyan ez a film, mintha egy kelet-európai filmes készítette volna. Erős szociális érdeklődés, komoly erkölcsi, etikai probléma, nyugodt, aprólékos kifejtés, masszív képi világ. Sajnos, ehhez mérten hiányzik belőle az amerikai filmre oly jellemző erőteljes kifejezési mód, markáns fogalmazás is, így a film kissé szenvelgően hat, olyan, mint amikor az 5th Avenue egyik luxusapartmanjában, mély bőrfotelekben és drága szivarok füstjében beszél valaki, mondjuk, milyen sétálni éjszaka Bronxban. Vagy csak elszokhattunk már attól, hogy Amerikában hátsó szándék nélkül beszél valaki az utca mocskáról... Mindenesetre úgy tűnik, azért Solomon keresi még a pontos kifejezéseit, ez az első próbálkozása mondjuk, biztatónak minősíthető. Bár sokat köszönhet színészeinek: Billy Bob Thornton (Manuel) huszonnégy év alatt lemerevedett gyilkosának tekintete őszinte, Holly Hunter (Adele) kissé moletten, de nem csökkenő drámai erővel van jelen, Morgan Freeman lelkészfigurája pedig titokzatos, mint egy voodoo-pap.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page