asanisimasa

Felejtsük el a vasorrú bábát, a gonosz mostohát, a cekkereivel pankrátorkodó matrónát a hetes buszon, felejtsük el a magányukba besavanyodott öregasszonyokat, akiknek egy szórakozásuk van: az áskálódás és a feljelentgetés. Belevaló, kedves, vagány hölgyekről szólunk mostan, akik nem adják fel és nem törődnek bele, hogy túl vannak már az ötödik ikszen. Nem foglalkoznak a reklámok és női magazinok által sugallt elrettentő életmód-vezetési tanácsaival, felül tudnak emelkedni a narancsbőr, az egészséges táplálkozás és más hasonló rettenetek álproblémáin, mernek élni, és mernek nőnek lenni, hiszen van még idő, ráadásul nem is kevés.

Annak idején szép feltűnést keltett az éppen megszorulni látszó gazdasági helyzetéből frappáns váltással az illegális marihuána-termesztésbe fogó angol hölgy története (Fűbenjáró bűn). Azért közbevetőleg nem árt megjegyezni, hogy a hölgy Angliában tette mindezt, és ha jól utánaszámolunk, arra a következtetésre jutunk, hogy a merész hölgy kb. Beatles és a Rolling Stones indulása idején volt tinédzser, és hát akkor már javában nyomta az ipart fél Albion. Az ezerkilencszázhatvanas évek egy újabb és az előbbihez hasonló, lelkesítő hozadékával ismerkedhetünk meg a Felül semmi című filmben.

A műfaj és a színhely ugyanaz: romantikus vígjáték és Anglia. A főszereplők - az angol eredetiben címszereplők is - hasonlóak: ötven és hatvan év közötti hölgyek, meglett családanyák, tisztes nőegyleti tagok. A magyarított cím is helyénvaló jelen esetben, mivel a sztori is hasonló: csak itt nem munkanélküli férfiak fognak első látásra-hallásra meghökkentő tevékenységbe, sorsuk megjobbítása érdekében. És még egy hasonlóság: ugyanaz a Nigel Cole rendezte a Fűbenjáró bűnt és a Felül semmit. Minden ugyanaz, legyinthetnénk, hohó, csak másképpen, fűzöm hozzá én. A hasonlóságok ugyanis a fentiekben gyakorlatilag kimerültek. Jó, kötözködhetnék, de minek! Hiszen régen szórakoztam ilyen jót moziban, sírás, nevetés, miegymás...

A film hitelét alátámasztja az a tény, hogy a sztori valóban megtörtént. S mivel a történet hiteles, méghozzá annyira, hogy ilyet tényleg csak az élet képes produkálni, agyontanult scripterek és forgatókönyvírók bizony nem tudnak még hasonlót sem kiötleni, a rendezőnek más dolga sincs, mint megtalálni a megfelelő színészeket, a történetet a klasszikus dramaturgia szabályai szerint ritmizálni, majd elégedetten hátradőlni. Nagyjából.
Nigel Cole ezeket tudja, lazán abszolválja, annyit azért még dicséretképpen hozzáfűznék, hogy bizonyára komoly problémamegoldó képességekkel rendelkezhet, mivel nem lehet könnyű ennyi, hogy is mondjam csak, már a Júlia-szerepkört elhagyott színésznőt ilyen odaadó és alázatos munkára sarkallni. Színészvezetés és türelemből: ötös. A film kedvesen, ám kellő iróniával ábrázolja az angol nőegyletek életét, amelyben a közösségért tenni vágyó hölgyek lelkesen éneklik a jellegzetes anglikán egyházi himnuszt, a Jerusalemet, és minden csütörtökön, pontban négy órakor készek megvitatni olyan életbe vágó kérdéseket, mint a lekvárfőzés speciális módozatai, vagy a brokkoli, mint csodatévő zöldség. Ebbe a világba első blikkre valóban nem illik az aktfotózás, ám épp ezért hathat reveláció erejével.

A pikáns témát, a klimax előtt álló nők meztelenségét a film mintaszerű ízléssel mutatja meg, valóban arról szól, mi lényege: a virág is élete második felében mutatja meg igazi szépségét. Nagyon és meleg szívvel ajánlom ezt a filmet azoknak a nőknek, asszonyoknak és néniknek, akik hasonló cipőben járnak, mint e film szereplői is, azzal, hogy nem kell feltétlenül marihuánát termeszteni, vagy aktnaptárt készíteni, de a narancsbőr és megereszkedő keblek, a mindennapi élet apró-cseprő problémái ellenére is lehet teljes életet élő, igazán nő a nő. A példa, habár amúgy filmbe valón picit túlzó is, de adott...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Walt Disney egészen biztosan a múlt század embere volt, hiszen 1901-ben született, már a húszas-harmincas évek fordulóján belopta magát az emberek szívébe, és még korántsem volt vége annak a zajos huszadiknak, amikor örökre eltávozott. Életműve, a Disney-birodalom, amely magában foglalja a világ sok részén megtalálható vidámparkot, a filmstúdiót, filmforgalmazó-céget, játékgyárat, és még ki tudja mi mindent, azonban jó erőben tovább prosperál. Emlőin nevelkedett kicsiny, majd felcseperedő cégek csipkedik ugyan nimbuszát, azonban a rajzfilm sokak számára még mindig a Disney-filmeket jelenti. Egész estét betöltő, színes, bár tán túl színes, kedves (tán túl kedves) dalokkal teletűzdelt, vicces és szeretnivaló figurák meséin nevelkedett fel a manapság Földön élő emberek jóval több, mint fele. Ez jó néhány milliárd lehet biztosan.

Eszembe jut, amikor jó sorsomból kifolyólag a marokkói Fez sokszáz évvel ezelőtti hangulatot árasztó sikátorait jártam, milyen megdöbbenést okozott, amikor egy vályogház falán tökéletes ecsetkezeléssel felfestett ember nagyságú Miki egérrel találkoztam. Hát itt is! - hüledeztem és exponáltam. A fényképezőgéppel. Igen ott is, és mindenhol szerte a világon... Évente több új termékkel, vagyis mit beszélek! Mesével, dallal, új figurákkal, jelenleg helyes kis tízezer évvel ezelőtt élt eszkimókkal, rénszarvasokkal, mókusokkal, mamutokkal, és természetesen mackókkal.

Kenai, a kis eszkimó (vagy inuit, ha úgy jobban tetszik) a medve jelet kapja a törzs sámánasszonyától, amit kis hősünk szégyenkezve fogad el. A totemként ábrázolt kismackóban ugyanis semmi félelmet keltő, férfias nincs, Kenai úgy gondolja, nem is lesz belőle valamire való férfi sohasem. Az ő története a film, miként keresi elveszett bátyját, miként változik csodás körülmények közepette medvévé, hogyan fogad barátjául egy valódi kisbocsot és hogyan próbálja elkerülni másik bátyja tévedésen alapuló bosszúját. Hányattatásai közben megismerkedhetünk még két gyengeelméjű, de kedves rénszarvassal, fecsegő mókusokkal és hallgatag mamutokkal, néhány félelmetes eszkimóval és a barna grizzly-mackók szerető nagy családjával. Minden a megszokott minőségben és színvonalon.

Azt, mondjuk, nehezen tudom megszokni, mi végre kell szinkronizálni olyan tehetségtelennek semmiképpen sem mondható énekest, mint Phil Collins. De ha a Szulák jobb, akkor jobb, vonom a vállam. Kár, hogy nem emlékszem, hogy az Oroszlánkirályban is szinkronizálva volt-e az Elton John... De ezek lényegtelen dolgok.

Lényegesebb viszont az, hogy e film kapcsán gyermekeik belemerülhetnek egy kicsit az észak-amerikai eszkimó-indián sámánizmus szellemvilágába. Hiszen amint Kenai ott fenn, a hegyen látja, amint a tündöklő színekben örvénylő sarki fényben meglátja együtt bátyja szellemét az elejtett vadak szellemével, ahogyan maga is medvévé válik, azt akár maga, az utolsó eszkimó sámán is mesélhette volna. Ránk férnek bölcs és okos szavai, amelyek az állatok és a természet szeretetére tanítanak, elítélnek minden esztelen öldöklést és pusztítást.

Mint sok más Disney-filmben, itt is az állatok az igazi szereplők, az emberek jobbára csak kisebb mellékszerepekben tűnnek fel, akkor is csak az állatok, medvék és szarvasok által rettegett, lándzsás szörnyalakként. Amikor a medvévé változott Kenai megismerteti magát az őt elvakult és téves bosszúvágyában üldöző testvérbátyjával, és egymás keblére omolva fürdenek a színpompás aurora borealis-ban, az megható. Színtiszta happy end, á la Disney.

Nincs is más gondunk, nekünk felnőtteknek, mint azon morfondírozni, vajon az hogyan jön össze az apróbb közönség fejecskéjében, miszerint a halacska, ami épp olyan, mint a nem is oly régen látott Némó (Némó nyomában), mit keres ebben a filmben az itt főszereplő kedves mackók szájában? Mert ez viszont ilyen összeállításban maga a véresen való világ, amely ötven percbe mixelve a National Geographic csatornán is vetíthető lenne. Külön-külön viszont tényleg két kedves mese.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

John Malkovich kitűnő színész, egyike az élő legnagyobbaknak. A filmvásznon mindenképpen, de a hírek szerint az amerikai színpadokon is sikert arat, gyakran tűnik fel a kis New Yorki off-off-Broadway színházak környékén, vagy éppen Chicagóban, ami ugye nem jellemző a hollywoodi sztárok nagy részére. Tisztelet a kivételnek, de nagy részük megelégszik csillagászati gázsijuk minél nagyobb őrültségekre költésével, nemhogy abba a zajos és elviselhetetlen nagyvárosba utazzon a célzattal, hogy valamilyen kicsi, poros színházban lépjen fel néhány sznob értelmiségi örömére. John Malkovich veszi a fáradtságot, hiszen művész, ez a dolga.

Sajnos, energiái azonban túlnőnek a színészi hivatáson: eléri őt is a végzet, a nagy színészekre jellemző kór, úgy gondolja, itt az ideje a rendezői debütálásnak. Pedig túl sok biztató példa nem lebeghet szemei előtt, talán fel is lehetne állítani a képletet, miszerint minél nagyobb színészegyéniség adja rendezésre a fejét, annál biztosabb a bukás. A kisszámú kivétel (pl. Clint Eastwood, Sean Penn) erősíti e szabályt, bár ők is elsősorban szakmai sikereket arattak, a közönség kegyei egyelőre elérhetetlennek bizonyulnak. Mi tagadás, John Malkovich számára is. Bár esetében a szakmai elismerés sem biztos, ugyanis első filmrendezése elég gyengére sikeredett.

Típushibák sorát követi el, pedig minden bizonnyal jól előkészített mindent. A forgatókönyv Nicholas Shakespeare világhírű - bár tudomásom szerint nálunk még meg nem jelentetett - regénye alapján készült, amely meglehetősen aktuális témát, a terrorizmust boncolgatja. A regény, és így a film is Peruban játszódik, és egy rendőr harcát írja le, hogyan fogja el a rettegett Fényes Ösvény maoista terrorszervezet vezetőjét, miközben legfőbb bizalmasa (szerelme?) szintén a szervezet elkötelezettje.

Az izgalmas történet szakít a mostanság uralkodó sátáni terroristavezér-képpel, Ezequiel filozófiaprofesszor, táncol, eszik, alszik, mint minden rendes ember, tőlük csupán a céljai, és az ahhoz vezető út brutalitása különböztetik meg. Rejas, a rendőr (Javier Bardem Oscar-jelölt higgadt alakítása) támaszát Yolandában (Laura Morante) leli meg, nem sejtve, ki lakik a nő fölött. Egyszóval, a terrorizmus nem a Sátán műve, követői nem földöntúli lények, hozzánk hasonló emberek, csak (esetleg) más célokkal, más eszközökkel, mint mi. A harc pedig épp ezért lehetséges, és épp ezért nehéz is. Nem szólunk a témát színesítendő a sajátos dél-amerikai politikai képződményről, a katonai juntákról, a kábítószerkartellekről, az indián őslakosságot érő hátrányos megkülönböztetésekről, ennyiből is érzékelni lehet a téma súlyát.
E súllyal John Malkovich nem bírt, a téma nagysága, összetettsége bizony kifogott rajta. Ide-oda kapkod, fontos, vagy annak tűnő részeken átsiklik, míg lényegtelen szálakat hosszadalmasan boncolgat. Néha, ki tudja milyen ötlettől vezérelve "bunkó rendőr"-kliséket vet be, hogy aztán melankolikus balett-betétekkel traktáljon. Néha kommandósok csapnak le erre, meg arra, de hogy miért, azt sajnos nem Malkovichtől tudjuk meg, hanem régen olvasott újsághírek emlékeiből áll össze valami. Ez a valami azonban filmnek nem jó. Annyira független, egyéni, szuverén akar lenni, hogy nem lesz semmilyen se.

Botrányokról szólnak a híradások, miszerint a Brit Cenzori Hivatal (van ilyen!) kivágásra ítélt bizonyos csirkerobbantós jeleneteket, aminek persze Malkovich nem tett eleget, ez gyenge marketingfogásnak tűnik csupán, a filmet látva. Jelzem, van kutyarobbantásos is, bemutatandó a terrorizmus széles arzenálját. Kutyára rögzítsd az időzített robbanószerkezetet, aztán küld be a kocsmába... A hatás nem marad el. Vagy megpróbálhatod a kishúgoddal ugyanezt. Ezek azonban rövid snittek, és egyébként se jók, a film hosszú, lagymatag, keszekusza és érthetetlen. Úgy néznék egy jó filmet már, mondjuk John Malkovich főszereplésével, amelyet Oscar díjak erdeje jutalmaz, de a rendező valaki más legyen. Mindegy ki. Akárki. Csak ne Malkovich.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A franciák tőlük megszokott módon, büszkén dagadó mellel felvállalják a megtisztelő címet: igenis, mi (mármint ők) vagyunk az európai film zászlóshajója! Persze tehetik, hiszen minden adottságuk megvan hozzá, van filmes hagyományuk, méghozzá több, mint száz évnyi. Ne feledjük a világ első filmeseinek nevét, Lumiére fivérek és George Mélies egyaránt franciák voltak. A kezdetektől napjainkig szünet nélkül készülnek francia filmek, vannak világsztárjaik, Michel Simontól, Jean Maraistól kezdve Brigitte Bardot-n, Belmondón és Delonon keresztül Jean Renóig és Depardieu-ig, és még jó párat ki is hagytam közülük, van pénz filmkészítésre és van a francia filmnek közönsége. A francia film túlélte a papa moziját, különböző hullámokat, kudarcokat és sikereket, köszöni szépen, él és virul, az indiai filmgyártás mellett szinte egyedüli mérvadó konkurenciájaként Hollywoodnak. Szinte a teljes műfaji palettán készítenek filmeket a szűk és elit közönséget vonzó művészfilmektől a kosztümös kalandfilmekig, a hagyományosan francia specialitásként elkönyvelt könnyed vígjátékoktól az ötletteli és formabontó sci-fikig, a tömegfilmtől a közbotrányig.

A legújabb francia siker az egyszerű, ám erősen felhívó jellegű Pofa be! címet viseli. Veheti magára a felszólítást az a fajta néző, aki még a főcím után is nagy hangon meséli társának, hogyan verte át az őt feleltetni akaró tanárt a gimiben, ám jelen esetben a cím az egyik főszereplőre utal. Quentin ugyanis meglehetősen bőbeszédű, ám folyamatos szófolyásába kevés értelmet vivő botcsinálta gengszter. Egy vágya van mindössze, hogy összeszedjen annyi pénzt, hogy kicsiny kocsmáját megnyithassa, meg talán egy igaz barátot is találhasson, mintegy első törzsvendégnek. Az új évezredre a francia film jelenlegi első számú sztárja, a korábban erősen terebélyesedő korpuszú Gérard Depardieu jelentősen lefogyott, és jelentem, ez jót tett neki. Az ügyefogyott Quentin szerepében parádésan komédiázik, tekintete energiától csillog. Nyilván a napi három literre tehető vörösborfogyasztását csökkentette le, mondjuk másfélre, és látszik, ez az egészséges. Már így hatvan felé.

Társa, Jean Reno, aki második számú, bár sokak szerint ez a sorrend felcserélhető, szóval Reno Rubyt alakítja, aki egy búsképű, hallgatag rabló, aki miután lenyúlta a rosszarcú bankár 20 millió euróját, ráadásul intim viszonyba keveredett a nőjével, a kivívott bankári rosszindulatnak köszönhetően sittre kerül. De közben még megtudja, hogy a bankát kinyírta a nőt, ezért bosszút forral. Tervében két dolog akadályozza viszonylag nagyon, az egyik a börtön masszív rácsozata, a másik az új cellatárs, Quentin. Egy börtönből való megszökés ugyanis nehezen visel el egy folyamatosan locsogó társat, aki ráadásul erősen korlátozott szellemiségével a kitervelésben sem tud jelentékeny részt vállalni. Avagy mégis? A válasz természetesen megtudható a filmből. Depardieu bővérű, egészségesen alpári komédiázását kitűnően egészíti ki Reno visszafogott, intelligens játéka, hazai nagy közönségsikerük teljességgel indokolt.

A francia film erejét mutatja az a tény is, hogy e filmmel egy nagy öreg rendező szállt be az új évezred felpörgött ritmusú vígjátékai közé. Francis Veber, akinek nevét a Pierre Richard-féle Magas szőke férfi-sorozatokból, illetve az Őrült nők ketrece című világsikerből ismerhettük meg, könnyedén veszi fel azt a ritmust, amit a francia filmben például a nagysikerű Taxi-filmek kezdtek diktálni. Túlzás nélkül állíthatom, az első percben az első poénnál elkezdett röhögés a film vége felé kezd csak egy picit csillapodni, csak azért, hogy a végén... nos itt egy kicsit elfogyott a szufla, de nem kell megijedni, nem olyan nagyon. A film első háromnegyede fergeteges, és talán csak az erős kezdés miatt érezhető némi hiányérzet a végén. Mindezzel együtt bizton ajánlhatom a filmet a munkában-tanulásban megfáradt mozilátogatók számára, jót fog tenni. Más koordinátarendszerben megfogalmazva: a Pofa be! valahol a Taxi 1-2 és a Tökös, a Török... között helyezkedik el. Előtte-utána egy pohár könnyű francia vörösbor elfogyasztása nem árt, úgy talán jobban csúszik...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Amerika valódi meghódítása akkor kezdődött, amikor a kontinens északkeleti partvidékén keletkezett néhány település kicsinek kezdett bizonyulni az Óvilágból folyamatosan érkező nincstelen, ám reményteli tömegek számára. Nyugatra hatalmas és ismeretlen végtelen mezők terültek el, hívogatva a letelepedni vágyókat. A hatalmas távolságok leküzdése nehezen lett volna elképzelhető pusztán emberi erővel, így vált a ló az amerikai telepesek nélkülözhetetlen társává. Aztán ahogy a telepesek egyre haladtak beljebb a kontinensbe, találkozhattak az amerikai prérik őshonos lófajával, a vad és kezelhetetlen musztánggal, amely az idők folyamán az amerikai lélek, a szabadság mítoszának jelképévé vált. Az idők múlásával aztán a telepesek megtanultak bánni a musztángokkal is, amelyek az Európából származó nyugodt, robusztus alkatú lovakkal keveredve egy erőtől duzzadó fajtává nemesültek. Ott vannak ők az összes westernfilmben, rajtuk illegette magát Tom Mixtől Cary Granten és John Wayne-en keresztül Kevin Costnerig az összes cowboy-hőst alakító hollywoodi filmsztár. A gépkocsi megjelenéséig szinte minden egyes amerikai férfi elengedhetetlen társa volt egy ló, a kötelező hatlövetű Colt mellett.

Aztán ahogy Henry Ford kitalálta a T-modellt, és Amerika a négy patkolt lábról négy felfújt kerékre váltott, az addigi hű társak feleslegessé váltak. Az idők folyamán a gyengébbek nyomtalanul elpusztultak, az erősebbek pedig úri körök cirkuszi látványosságává váltak: kihasználva az ősi szilaj musztángvér lüktetését, lóversenypályákon rótták a köröket, körbe-körbe. A harmincas évek gazdasági válsága azonban megnyitotta a lóversenypályák kapuit a szegény tömegek előtt is, akik már nem hűvös leereszkedéssel fogadtak egy-egy lóra, hanem egy győzelmi esélyes paripától egyenesen életük megjobbítását várták: néhány versenyló akkora sztár lett, mint a filmek címszereplői vagy a sportpályák hősei. Ilyen ló volt Seabiscuit is.

Az Oscar-díjra jelölt Gary Ross (pl.Pleasantville) nem kisebb feladatra vállalkozott, mint magának, az amerikai léleknek a megfilmesítése. Mert ha valami, akkor Seabiscuit története maga az amerikai lélek. Egy mindenki által lesajnált kis ló, akiben egy mindenki által különc bolondnak nézett tréner világverő győztest lát; akit egy túlsúlyos, Shakespeare és Coleridge idézeteket szavaló zsoké lovagol meg, és aki győzelmeitől szegények tízezrei várják életük jobbra fordulását; amikor a kicsi, esélytelen, a porba taszított az elszenvedett súlyos csapások után is felkel, és fogait összeszorítva kiharcolja a győzelmet, ez maga az amerikai lélek. A nehézségeken felülkerekedő kisember (jelen esetben egy ló is, de ez mindegy) diadala maga az amerikai álom. Ezt lehet patetikusan, túlcsorduló érzelmekkel megjeleníteni, ami egyben nevetségessé, hiteltelenné és főleg hazuggá teszi a művet, vagy lehet például csak egy kicsit visszafogottabban, ám mégis hatásosabban tenni ezt, mint ahogy Gary Ross is teszi.
Egy sportversenyt, jelen esetben egy lóversenyt manapság már szinte lehetetlen közhelymentesen ábrázolni, hiszen ha hiányoznának a dobogó paták, a lobogó sörények, a villanó paripatekintetek akkor hiányolnánk ezeket, ebben a filmben viszont minden ilyesmit megkapunk. A kissé kacskaringós bevezetés után egy amolyan igazi, megható, hollywoodi mesét láthatunk, telerámolva az amerikai álomgyár minden pozitív vívmányával, ám jó érzékkel hátérbe szorítva a nemkívánatos elemeket.

Kiválóak a szereplők, Red Pollardot, a hízékony zsokét alakító Tobey Maguire-ről régen tudhatjuk, hogy a harminc körüli generáció egyik legnagyobb tehetsége, Chris Cooper (láthattuk az Adaptációban Oscaros jelenlétét) trénerként, Jeff Bridges a tulajként megbízhatóan jó, a szertelen rádiós zsoké szerepében William H. Macy (pl.Pleasantville) egyszerűen elementáris. De kiválóak a többiek is, az egyéb szerepekben, mintaszerű a forgatókönyv, látványos a fotografálás, visszafogott, de szép a néhol a Tűzszekerek harmóniáit idéző, ám mégsem koppintásgyanús zene. A nevek megtudhatók a stáblistából a film végén, érdemes megvárni.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A kritikusnak, mégha a magyar filmes társadalom perifériáján tengődik is, boldognak kell lennie, hiszen e sorok írása közben jön a hír, a parlament hosszas-hosszas huzavona után elfogadta a magyar filmtörvényt, így, legalábbis alapjaiban, biztosítva látszik a magyar film jövője; valamint készülődünk az idei filmfesztiválra, ahol nyilván és biztosan, de legalábbis valószínűleg lesz ok lelkendezni. Boldognak kellene lenni, ám mégse sikerül...

Nem vagyok dühös, nem áskálódok, nem utálkozok. Mérhetetlenül szomorú vagyok, hiszen a magyar film nagy nemzedékének jónéhány jellegzetes tagját láttam az ötlettelen, tétova kínlódás görcsében fetrengeni Az ember, aki nappal aludt című magyar filmben. Kezeimet tördelve kérek elnézést tőlük (és A.Ginsberg verssorának ferdítéséért is), de erre a filmre nincs mentség, minden ízében elhibázott, összecsapott fércmű. Pedig.

A film író-rendezője, Szabó László, a magyar film utazó nagykövete címet is viselhetné, hiszen személyesen volt jelen a világ filmművészetének nagy pillanatainál, magyarként. Dolgozott Jean-Luc Godarddal, Roman Polanskival, Eric Rohmerrel, Claude Chabrollal éppúgy, mint Szomjassal, Grunwalskyval, Gyarmathy Líviával, Jancsó Miklóssal. 1990-ben írta Az ember... forgatókönyvét, akkor zajlott a rendszerváltás, még frissek voltak az elvtársakból urakká lett gazemberek fegyvercsempész akcióiról szóló hírek, még izgalmas volt, hogy lehetett már szólni a rendőrség korrupciójáról. Azóta eltelt tíz év, és ezek a dolgokat már minden szinten, és teljesen eredménytelenül túlbeszélték, és ezek a dolgok ennek ellenére semmit sem változtak.

Ennek ellenére vannak a sztorinak izgalmas, érdekes elemei. A keménykötésű, részeges zsaru közhelyes figuráját hagyjuk, de az öreg zsidó kasszafúró figurája, vagy a mindentudó kocsmatöltelék Lecsó, még kissé túlbeszélten még jónak is mondható, Mausz bácsi dupla-lakása hitelesnek tűnik, de mit keres egy VIII. kerületi késdobálóban (Itt a vendég-lő elnevezés egyébként szellemes) egy afro-amerikai pincérnő? A történetből még nyilvánvaló közhelyei ellenére lehetett volna izgalmas krimit forgatni. Ám az ügyetlen, dilettáns színészvezetéssel Szabó végképp mindent elrontott. Elszomorító látni a már sokszor bizonyított, kiváló színészeket üres tekintettel, marionett-bábu módjára mozogni a rájuk kényszerített valószerűtlen szituációban. A hatvanas évek iskolatelevíziója modorában elmondott didaktikus magyarázatokat Marx és Lenin képeiről, az általuk fémjelzett korról, a drogfogyasztás károsságáról, és hasonlókról pedig jó esetben csak kinevetni lehet, ám ez nem passzol a film alaphangulatához.

A filmhez kapott sajtóanyagból úgy tűnik, a film operatőre, Kurucz Sándor 1988 óta nem fogott kamerát a kezébe, ez meg is látszik a filmen. Képeit hárman vágták, olyan hatékonysággal, hogy több jelenetvégi poén sikeresen lemaradt. (Bár ez lehetett az adott mozigépész sara is.)

A főszereplő Cserhalmi György már számtalan magyar és külföldi filmben nyújtott kiváló alakítást. Szilárd véleményem, hogy legalább annyira filmvászonra termett, mint Robert De Niro, ráadásul eléggé hasonló szerepben is láthattuk már egy jó filmben (Dögkeselyű), most bambán, jó kisfiúként (baráttól mindent elfogadó barátként) megcsinál minden abnormális lehetetlenséget, amit az eltévedt rendező megkíván tőle. Mankós verekedős jeleneteit talán Jackie Chan ihlette, itt azonban legfeljebb csúfondáros kacaj fogja jutalmazni. Kvalitásait messze alulmúló vergődését szinte kimondhatatlan szomorúság látni. De sajnos ez áll az összes szereplőre. Bubik István vérszomjas rendőrparancsnoka, amint gyermekei játékvasútját vezérli túl, szívfájdítóan infantilis, Újlaki Dénes nagyon veszélyesnek szánt elvtárs-ura csupán gombszemű játékmackó, Garas Dezső sakkmániás katolikus papja egyszerűen túlzás, Szirtes Ágit, Schell Juditot észre sem venni. Székely B. Miklós (Bánk) visszafogottsága, Szilágyi István (Lecsó) karikaturisztikus játéka miatt dícsérhető. A civil statiszták pedig azért, mert civilek maradtak. Ez azonban sajnos édeskevés, ha a végeredmény ennyire szánalmas. Csak remélhető, hogy gyors lesz a felejtés.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Az ablak épületgépészetileg annyit tesz: nyílászáró. Funkciója szerint a falon lévő, adott méretű réseket -nyílásokat- hivatott elzárni. Hasonló funkciót lát el az ajtó is, de arról majd máskor. De míg itt az ablak záró funkciót lát el, a filozófiailag jobbára épp az ellenkezőjét, miszerint az ablak egyfajta nyitás -és nem zárás- a külvilág felé, innen bentről, a belső, bezárt világból. Persze, rajta keresztül lehet kívülről befelé is nézni, ha éppen helyzetünkből fakadóan úgy adódik.

A gyönyörű Giovanna azonban inkább kifelé nézeget ezen az ablakon, kifelé még fiatal, de már-már végzetesen befásuló életéből, leginkább a szemközti ablak irányába, amely mögött egy vonzó, jóképű férfi lakik. A lány férje, Filippo szinte állandóan éjszakás műszakban dolgozik, ráadásul most éppen egy amnéziás öregurat hozott haza, ami újabb teher a lánynak. A csirkenevelőüzemben végzett munkáját gyűlöli, a gyereknevelés teljes egészében az ő vállát nyomja, egyedül talán a kocsmába szállított sütemények sütése nyújt valami kikapcsolódást számára, erre itt ez a furcsa öregúr... Lassan, ahogy telik az együtt töltött idő, egyre több esemény derül fel az öreg megdöbbentő múltjából, amelyek áttételesen ugyan, de gyökeres változást hoznak Giovanna életébe.

A 25 éve Olaszországban élő, török származású Ferzan Özpetektől néhányan megszokhatták már a fura lebegős hangulatú történeteket, a Törökfürdőt, valamint a Tudatlan tündéreket melegen fogadta az e filmeket játszó művészmozik közönsége. Ízlésesen megformált, visszafogottan keleties filmjei a gyönyörű képek és szereplők mellett témaválasztásukkal is figyelmet keltettek: Özpetek minden filmjében ott rejtőzik a melegség, a homoszexualitás még mindig nem túlbeszélt kérdésköre.

Ezen új, A szemközti ablak címet viselő filmjével úgy tűnik végletesen sikerült elfogadtatnia magát a nívós olasz filmtársadalomban, ugyanis tavaly szinte minden elnyerhető díjat begyűjtött a film, a legjobb film, színész (Massimo Girotti-Davide, az öreg), színésznő (Giovanna Mezzogiorno-Giovanna), zene (Marco Grillo) mellett az "iskolateremtő" filmeknek adományozható David-díjat is elnyerte.
Hogy A szemközti ablak valóban iskolateremtő alkotás-e, arra talán néhány év múlva érdemesebb visszatérni, annyi azonban bizonyos, hogy ismét egy légiesen szép, kedves, mégis megindító Özpetek filmet láthatunk. Légies, mert a mohamedán építészetből ismert indamotívumként könnyedén fonja tulajdonképpen súlyos történetét, a homoszexuális és zsidó Davide önfeláldozóan deportálásra szánt gyermekek sokaságát mentette meg a németek elől a második világháborúban, szép, mert Davide a háború után híres cukrász lett, valamint ilyen szép embereket ritkán lehet egy filmben látni, mint a film szinte összes szereplője, legyenek azok gyerekek, férfiak, nők, kövérek, soványak, öregek vagy fiatalok. Az elképesztő tortakölteményekről nem is beszélve, nyeltem csak nagyokat. Kedves, mert ebből a filmből, csakúgy, mint az előbbiekből csak úgy árad az embertársaink felé áradó szeretet, és egyben megindító, mert a megismert emberek sorsa tragikus fordulatot vesz ugyan, de végül mégis minden jól alakul.

Mindez történhetne harsányan, unalomig ismert, sokszor elpuffogtatott hatásvadász-patronok teljeskörű bevetésével, száztagú vonószenekar elnyújtott nyávogásával, ám Özpetek más utat választ. Történetét csendesen, meleg emberi derűvel, szeretettel meséli, a hangos száz hegedű helyett is csak maximum kettő szól, könnyek se hullanak literszám, nem handabandázik itt senki sem széles taglejtésekkel. Azt, hogy a százmillió dolláros mátrixok világában, terminátorok között ki kíváncsi egy feledékeny kedves öreg bácsira, aki azért valaha nagyobb hős volt minden el/beképzelt Neonál, azt nem tudom. Pedig ő még tortát is tud sütni, nem is akármilyet. Csak remélem, hogy néhányan azért igen, és nekik lesz igazuk!

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Jackie Chan olyan, mint egy menüsor valamelyik gyorsétteremláncban. Pontosabban inkább a filmjei, mert Jackie-t kóstolja meg az, aki már most elviselhetetlenül unalmasnak találja további életét, de a filmjei mindenképpen hasonlatosak egy hamburger-menühöz. Gondosan, pontosan, aprólékosan kidolgozva, grammra kiszámolva minden összetevője, az optimális ízesítésben, bárhol a világon ugyanabban a minőségben. Ezt a minőséget le lehet sajnálni a könnyed francia borok, sajtok, mártások és sültek felől éppúgy, mint a súlyos, zsírban tocsogó, mámorító cupákok oldaláról, vagy a rém egészséges zöldségek buja dzsungeléből is, az tény, hogy mégis igen sokan térnek be Jackie gyorskajáldájába. Pedig Jackie Chan filmjei szinte tökéletesen egyformák, mint a hamburgerek New Yorkban, Párizsban vagy Hong Kongban. A különbség mindössze a névelőkben van: 'the', 'les', vagy egyik se. Így Jackie is bárhol forgat a világon, a lényeg mindig ugyanaz.

Jackie mindig jó fiú. Kissé félszeg, de ördöngősen verekszik. Aztán jön az elvetemült gonosz, a rosszarcú démon, aki általában fehér, és ellopja, megszerzi, eltulajdonítja, megöli, ráteszi a kezét, csúnyázik egy nagyot. Jackie előbb ronggyá veri mind a háromszázhuszonhét sameszát a rosszarcúnak, hogy aztán magát a főnököt is, nagyon. Közben azért két köríves rúgás és jobbhorog közben szerelemre gyullad a gonosz lánya, titkárnője, simán a nője, vagy a segítségére rendelt kollégája, vagy akárki más nőnemű mellékszereplő iránt, hogy aztán a film végén hosszan nézhessen a szemébe, úgy hétéves napközis módra. Persze, csakis azután, hogy megmentette a világot.

Jackie Chan most is jó fiú, zsaru Hong Kongban, szorosan együttműködve az Interpollal éppen a Kígyófejnek nevezett rettentően veszélyes bűnözőt (Julian Sands) akarja elfogni, ám nemzetközi kollégája legalább olyan becsvágyó, mint idétlen, ezért az akció kudarcba fullad. A nagy detektív, Sherlock Holmes segédjének nevét viselő Watson (Lee Evans) persze Jackie-t vádolja a sikertelenséggel, pedig... Aztán ugrás az időben, Jackie már Írország felé (ott még nem játszódott Jackie Chan-film) repül, hogy kiszabadítson egy kisfiút egy gonosztevő kezéből, aki történetesen ismét a Kígyófej. Ráadásul Watson is feltűnik, ezúttal könyvtárosnak álcázva. De nincs még szerelmi szál, ezért Jackie kap másik segítséget is az Interpoltól, a csinos Nicole (Claire Forlani) személyében, hogy legyen kinek a szemébe nézni hosszan a film végén, sőt... Ezután Jackie és kis csapata ronggyá ver, majd nagyon ronggyá ver, fény és hangjelenségek, sok-sok pofon, a kisfiú és a medálja is megkerül, így a világ is megmentve, majd a hosszú nézés, a vége főcím, persze megtűzdelve vicces, vagy annak szánt jelenetekkel a forgatásról.

Nem tudom, mi a titka ennek a Hong Kongi színésznek... Bár színésznek nevezni már önmagában dícséret, hiszen szemmel láthatóan semmit sem tud a színészetnek nevezett szakmáról. Egy természetes mozdulata, gesztusa, arcrándulása sincs, mintha egy gépet látnánk, vagy inkább egy gyenge paródiát valamilyen keleti kung-fu sztárról. Vagy a verekedések koreográfiája az, ami tetszik az embereknek? Korábbi filmjeiben még igen, valóban elképesztő kreativitással használt fel szinte mindent segédeszközként, péppé verte a gonoszokat már puszta kézzel éppúgy, mint karalábéval vagy festőlétrával. Nem tagadom, megkacagtatta akkoriban a kritikust is néhányszor. De mostanában már a verekedések is mintha ötlettelenebbek lennének, a filmek sztorijáról pedig jobb, nem is szólni. Ezek a scriptek talán még megütik a gyerekcsatornákon futó tucatrajzfilmek színvonalát, csak az a bibi, hogy a film megtekintése - állítólag a folyamatos akciójelenetek miatt - kizárólag 13 éven felülieknek van engedélyezve. Így az a helyzet, mint a Bud Spencer filmekkel is: 13 éven aluliaknak a kóros fejlődés, azon felülieknek pedig a szellemi leépülés magas kockázata miatt nem ajánlott. Persze, mindig vannak olyanok, akik a jó tanácsra fittyet hánynak...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Úgy látszik, Michael Douglas élete nyugodt mederben folyik. Hírlik, fiatal, gyönyörű, színésznőnek sem tehetségtelen arája (Catherine Zeta-Jones) ismét gyermekkel ajándékozza meg az őszülő halántékú sztárt, s ez a tény szemmel láthatóan jó hatással van rá. Azért gondolom ezt, mert mostanában olyan jó kiegyensúlyozott, biztos, rizikómentes filmeket készít, amelyek sugároznak a felszabadult örömtől, Douglas szeme sugárzik, tekintetéből békés derű árad. Nyoma sincs az Összeomlásban, a Traffic-ban, az Elemi ösztönben látott pszichopata őrületnek, idegesen rebbenő rángásoknak, nyilván leszokott a kokainról meg az alkoholról, mostanában valószínűleg csak étkezéshez kortyol valami jófajta francia vöröset. A tévéhíradásokban, amelyek különböző filmfesztiválok gáláiról tudósítanak, Douglas mosolyogva integet boldog-boldogtalannak, merő egy nyugalom a pali, na.

Másrészt, a legújabb keletű filmjei szinte mind vígjátékok, amit köztudomású, idegből nem lehet művelni. Persze, volt már régebben is egy elég nagy sikerű vígjátéki korszaka, emlékszünk ugye a Kathleen Turnerrel és Danny De Vitóval alkotott triászukra a Smaragd románcából. Akkor is jó korszaka lehetett, nyilván. Aztán valami összeomlott, és a szigorú szakmai kritika is méltányolni kezdte Michael Douglas tevékenységét, a közönség kitartó érdeklődése mellett. Csak a jópofa és vagány hősből lett nagyon vadállat. Az igazán nívós filmjei e korszakban keletkeztek, de aztán jött a szerelem, és a sok mosolygás.

Az Apósok akcióban című vígjátékban Douglas egy öregedő, ám még aktív, ördöngősen konspiráló szuperkémet alakít, afféle James Bond-fazont. Nem nagyon okoz gondot neki az, hogy egyik pillanatban lenyúlja Barbra Streisand szuperszonikus magánrepülőgépét, a másikban az orosz maffiától vegyen hozomra radioaktív hasadóanyagot, majd egy kissé meleg francia fegyverkereskedővel alkudjon tengeralattjáróra. S efféle bokros ténykedései közepette még arra is van ideje, hogy egyetlen fia esküvőjét szervezze. Ám míg a veszélyes üzelmei gond nélkül zajlanak, addig az esküvő meghiúsulni látszik, mégpedig a másik apósjelöltnek köszönhetően. Jerry Peyser (Albert Brooks) jólmenő New Yorki lábspecialista orvos, aki mindenben a Douglas alakította Steve Tobias szuperügynök ellentéte. Mániákusan kerüli a stresszhelyzeteket, vigyáz a higiéniára, egy igazi unalmas kispolgár. A dolgok azonban úgy alakulnak, hogy a két ellentétes figura, legnagyobb tiltakozásuk ellenére szinte kéz a kézben szervezik meg csemetéik esküvőjét. Ez azonban, hála Tobias ügynöknek, valamint dr. Peyser őszinte aggodalmára, nem megy teljesen akadálymentesen.

Kettejük párosára épül a film, maximális mértékben kihasználva az ellentétes jellemvonásaikból adódó komikus szituációk tömkelegét. Albert Brooks nagyszerű komikus, az egyik legkeményebb "bohóciskolában", a speciálisan amerikai stand up comedy-ben edződött. Kifinomult színészi eszközökkel, visszafogott arcjátékkal jeleníti meg a korlátolt lábspecialistát, aki kezdetben irtózik mindentől, később persze belejön a legdurvább dolgokba is. Michael Douglast ismerhetjük már komikusi oldaláról, ezúttal is megbízhatóan, jól hozza a felelőtlen, kissé link vagabund szuperkém karakterét, ráadásul nem esik bele a kézenfekvő Bond-paródia csapdájába, képes teljesen új figurát formálni.

Nem rajtuk múlik, hogy a film mégsem igazán jó. Talán Andrew Fleming kissé bizonytalan ritmusú rendezése, talán a túl sok minden van belegyömöszölve a forgatókönyvbe (Nat Mauldin-Ed Solomon), holott tulajdonképpen a film csak egy esküvő megszervezése körüli bonyodalmakról szól, valami mindenesetre nem működik igazán, így megfoszt minket egy igazi, könnyed akció-vígjáték okozta kikapcsolódástól, ami pedig e film célja is lenne. Így e film a két sztár igyekezete és átlag feletti teljesítménye ellenére is, beleszürkül a karácsonyi (és azon kívüli) filmdömping kínálatába.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Az élet nem lányregény... Vagy ha lányok írják meg életüket egy regényben, akkor mégiscsak. A fene tudja, hogy van ez. Mary Rodgers 1972-ben publikálta először a Freaky Friday című könyvet, amely rögtön nagy sikert aratott az amerikai, elsősorban női olvasóközönség körében. Nem csoda, hiszen könnyen azonosulhatott mindenki a kissé vadóc tinilány és az őt nehezen megértő anyja történetével. Mindenki ismeri a szituációt, aki volt már tizenhat éves. Még a fiúk is. Hogy nézel ki, milyen a hajad, öltözz fel rendesen, mi ez a macskazene, stb., stb., sorolhatnánk sorsunk iránt aggódó anyánk rovó kérdéseit. Persze, ő az élemedett korában már nem értheti meg, miért kell fülünkbe még egy fülbevaló, és a legjobb banda egyébként a XY, és különben sem macskazene... Aztán 1976-ban Jodie Fosterrel a Disney-stúdió elkészítette a bestseller filmváltozatát.
Az azóta eltelt huszonhét év alatt pedig mindössze annyi változott, hogy akik akkoriban voltak tinédzserek, azok mára éppen belenőttek az anya korba, és gyakorlatban élik meg csatáikat tinikorú gyermekeikkel. Éppen egy generáció nőtt fel. Új közönségre számíthatunk a tinik körében, míg megtarthatjuk a régiét is, gondolhatták a producerek, így elkészülhetett az új változat, változatlan címmel (Freaky Friday - Nem férek a bőrödbe-re magyarítva), ám a kor igényeihez módosított tartalommal.

A férjét három éve elvesztett, két gyermekét egyedül nevelő anya, Tess (Jamie Lee Curtis) tulajdonképpen egy modern nő. Pszichiáterként sikeres, korunk kommunikációs vívmányait is többé-kevésbé kezeli, persze a sok mobiltelefon, csipogó, palmtop és más hasonló kütyük csörgése néha azért megoldhatatlan feladat elé állítja. Ráadásul új férjjelölt is feltűnt a láthatáron. Viszonylagos modernsége ellenére tinikorú lányával, Annával (Lindsay Lohan) állandó a perpatvar. Hol a hajviseletet kifogásolja, hol a fülbevalók számát, hol a lány és bandája által a garázsban játszott zenét, valamivel mindig van problémája. Persze, nem teljesen alap nélkül, hiszen Anna jegyei nem a legfényesebbek, szívesebben tépi a gitár húrjait a garázsban. Mi tagadás, Mozart egészen más zenét játszott, de még a Stones is. Aztán egy kínai étteremben elköltött vacsora alatt minden megváltozik; egy csodasüti miatt Anna Tess bőrébe, Tess pedig Annáéba bújik, egészen addig, míg a sütiben talált jóslat be nem teljesedik. Addig azonban vérfagyasztó órákat kell átélnie Tessnek Anna, illetve Annának Tess "életében".

A Tesst alakító Jamie Lee Curtisról két dolgot kell tudni: az egyik az, hogy édesapja nem más, mint legújabb országimázs-formáló nagykövetünk, az agg Tony Curtis, ennek jelen film esetében az égadta világon semmi jelentősége sincs, a másik pedig az, hogy kitűnő komika. A Hal neve: Wanda óta tudjuk ezt. Mostani teljesítménye is hibátlan, bár szerepformálásában valószínűleg sokat segített az a tény, hogy ő is rendelkezik egy tizenhat éves leánygyermekkel, így saját életéből vett tapasztalatokkal tudta gazdagítani Tess alakját. De. Az Annát alakító Lindsay Lohan, aki a film forgatásakor épp annyi idős volt, mint szerepe szerint, vagyis tizenhat, azt hiszem, egyik nagy reménysége Hollywoodnak, hiszen egészen hiteles alakítást nyújt a kettős szerepben. Mert egy korabeli lány megformálása talán természetes, de hogy szimultán egy negyvenes értelmiségi nőt is tökéletesen alakítson, az több mint azt egy egyszerű -tehetséges- jelzővel elintézhetnénk. És már nem ez az első kettős alakítása, aratott már sikert ikrekként is (Apád-anyád idejöjjön). Van a filmben még egy páros, akik bár nem hangsúlyosak, de okozhatnak némi mosolyt a nézők körében: a kissé siket nagypapa és a rosszcsont kisöcs (Harold Gould és Ryan Malgarini) mintegy ellenpontozzák a lányok csatáját, esélyt adva mintegy a folytatásra is.

A film ugyan nem vállal túl sokat, de amit igen, azt teljesíti. Adódó lyukas két órára jó választás lehet, vagy félresikerült félévi bizonyítvány felvezetését lehet megoldani a szülőknek ajándékozott mozijeggyel.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Robert Rodriguezt én legszívesebben egy güzühöz hasonlítanám. Hogy mi is ez a güzü, azt ugyan nem tudom, biztos valami állat, de hogy sokat dolgozik, azt az ismert mondás igazolja. Rodriguez annyit dolgozik, mint a güzü. Szinte példa nélküli termékenységgel ontja filmjeit, egyszemélyes opuszait, amelyeknek írója, rendezője, vágója, operatőre, díszlettervezője, zeneszerzője, talán még büfése is. Tény, hogy hollywoodi mércével mérve szinte ingyen, néhány centes költségvetésből gazdálkodik. A hazai, szűkös anyagi lehetőségeik mögé bújó filmeseinknek mondom, bár biztos tudják, a már kultikussá vált első filmjét, az El Mariachit 7000 $-ból, vagyis kevesebb, mint húszmillió forintból forgatta le. A film sikere ugyan kinyitotta a producerek bukszáit, de még így is jóval az átlag költségvetés alatt dolgozik.

Legújabb filmje, a Volt egyszer egy Mexikó a Mariachi-trilógia harmadik része. A már említett El Mariachi, és ha lehet, ennél még népszerűbb Desperado után a búsképű gitárhős újra itt van a filmvásznon, hogy véres és könyörtelen bosszút álljon gaz drogbárókon, korrupt CIA-ügynökökön és hataloméhes, kapzsi diktátorokon.

Kiváló szereplőválogatásában megmutatkozik Rodriguez képregényrajzoló és karikaturista múltja. Figurákban gondolkodik, sokkal többet jelent neki az, hogy pozitív és negatív hősei jellegzetes, markáns arcok legyenek, a színészi képességek számára nem sokat jelentenek. Színészeitől nem is vár el nagy teljesítményeket, mindössze vadul kell nézniük hol erre, hol arra, széles, ám lendületes mozdulattal kell fegyvereiket előkapniuk, és egy balett-táncos eleganciájával kell tüzelniük. Ezért is meglepő, kitűnő színészekkel dolgozik, akik maximális mértékben fojtják vissza színészi ösztöneiket, nyilván erős rendezői instrukcióra pusztán a figura fő jellemvonásainak megjelenítésére törekszenek. Nincsenek árnyalt alakítások, csak kevés, de erős vonalakkal meghúzott, lecsupaszított figurák.
Antonio Banderas (Mariachi) szemébe lógó félhosszú hajával, dúlt arcával, és a bosszútól égő tekintetével abszolút telitalálat, figurájában szinte a bosszú ikonja teremtődött meg. Salma Hayek maga a tüzes, érzéki mexikói menyecske, érte persze, hogy érdemes meghalni. A szemében égő tűz kihunyása szerelmében szörnyű bosszú lángját gyújtja fel. Ők a trilógia állandó szereplői.
Más állandó Rodriguez-színészek mellett, mint a tetovált és nagyon veszélyes képű Danny Trejo, valamint a joviális Cheech Marin mellett olyan húzós nevek tűnnek fel, mint Johnny Depp, Sands, a korrupt CIA-ügynök szerepében, Willem Dafoe, mint megátalkodott drogbáró és nyilván valamelyik méregdrága nyugati parti elvonó mélyéről a régen látott Mickey Rourke, ingatag lelkületű, csivavája mögé bújó gyilkosként.

A Mariachi-trilógiát nézve, kézenfekvő, a rendező által is elismert a párhuzam két másik, szintén kultusszá lett trilógiával, a George Miller-féle Mad Max-szel, és Sergio Leone Dollár trilógiájával. Valóban, a mexikói téma és a cím választása a Volt egyszer egy Vadnyugatra hajaz -igaz, a Dollár-trilógia az Egy maréknyi dollárért, a Néhány dollárral többért, és A Jó, a Rossz és a Csúf című filmeket jelöli-, ez, valamint lövöldözős jelenetek koreográfiája Leone mester hatását mutatja, a visszatérő figurák és a képregényszerű történetmesélés pedig mindkét előzményre utalnak. A kissé lapos sztori, és az egysíkú karakterek miatt a Mariachi-trilógia viszont inkább a Mad Max-hez közelít. És hiányzik Leone nagyigényű, történeti tablót festő ereje is.

A Volt egyszer egy Mexikó a Mariachi-trilógia legnagyszabásúbb, legnagyobb költségvetéssel készült, ám mindezzel együtt a leggyengébb darabja. Talán, ha Robert Rodriguez a szintén eléggé monomániás Tarantino barátján kívül megbízna másban is, és néhány pozíciót, mint a forgatókönyvírás, vagy az operatőrködés, vágás, kiengedne a kezéből, és maradna mondjuk szimplán rendezőnek, akkor lehetne igazán nagy. Így azonban csak egy kicsit az, és ha nem lett volna az El Mariachi és a Desperado, még annyi se.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa meglehetősen élemedett korú sztárjai a fényesen csillogó hollywoodi típusú gyöngyvászonnak, ki gondolná, idén már 73-dik életévüket tapossák.
1930-tól, amikor először tűntek fel az úgynevezett "nagy" film előtt, - az idősebbek még emlékezhetnek, nem is olyan régen még nálunk sem idióta reklámokat kellett végig szötyörögni és csámcsogni a film előtt, hanem a kötelező filmhíradóról most nem szólva, többé-kevésbé vicces kisjáték- és animációsfilmek hangolták fel a közönséget az elkövetkezendő nagy élményre - egészen a mai napig, millió és millió kisembernek csaltak nevetést az arcára. A gurgulázó gyerekkacaj pedig komoly stresszmentesítő hatással bír, valamint biztonságot is sugall, így e rajzolt figurák hosszú ideje bizonyulnak az egyik legmegbízhatóbb bébiszitternek az egész világon. Ám az idős rajzfilmfigura nem vén rajzfilmfigura: "Ó, azok voltak az igazi szép napok - emlékszik vissza a régi időkre Tapsi Hapsi. - Hogy fénylett a szemem, és milyen dús volt a farkam? Tulajdonképpen, hapsikám, ezek a mostani napok is szépek. A szemem még mindig fényes, és a farkam dúsabb, mint valaha." A Warner Brothers illetékes producerei sem gondolták ezt másként, útjára indították tehát Tapsi Hapsi és Dodó Kacsa legújabb kalandsorozatát, egész estét betöltő mozifilm formájában.

Azért mostanában már nem mehet minden úgy, mint régen, amikor Tapsi volt a főhős, Dodó pedig az unterman, valamit ennyi év után már illik változtatni. Így most, az újbóli bevetés alkalmával, szerepet cserélt a két hős. Az ügyefogyott, kétbalkezes, vagyis inkább kétbalszárnyas Dodó lett a főszereplő, míg Tapsira ezúttal a másodhegedűs répazabáló szerepe jutott. A két kedves figurának viszont felelősségteljes feladatot kell megoldani, küldetésük nem más, mint kicsi, ám eléggé szép bolygónk megmentése. Méghozzá három dimenzióban! Egy régimódi kétdimenziós figurának azért ehhez nagy teljesítményt kell nyújtani. Hogy ne legyen azért gond, segítőik is akadnak, térbeli kiterjedésű, hús-vér szereplők formájában, elvégre csak ők mozognak otthonosabban a saját világukban.

Ebben a világban a gonosz szándékú Mr. Chairman (Steve Martin) akarja egy csodatévő gyémánt segítségével elvarázsolni az emberiséget, akit a kémfilmek sztárja, Damian Drake (Timothy Dalton-hajdani James Bond), valamint igyekvő fiacskája, D.J. (Brendan Fraser-Múmia-filmek) szándékozik terve végrehajtásában megakadályozni. Körülöttük csetlik-botlik Dodó és Tapsi, valamint mellékszerepekben még egy csomó egyéb rajzfilmfigura, a Kengyelfutó Gyalogkakukktól Csőrikén át Scooby Doo-ig és Handa Bandiig. Meg Michael Jordanig, bár ő nem rajzfilmhős. Vagy lehet, hogy mégis? Ki tudja...

A Bolondos dallamok-Looney Tunes hősei eleddig, néhány kivételtől eltekintve, kizárólagos hősei annak a speciális filmtípusnak, amelyben rajzolt és hús-vér figurák együtt szerepelnek, térbeli díszletek között. A Zemeckis-féle Roger nyúl a pácban még műfaji alapvetésnek bizonyult trükkjeinek a korabeli viszonyokhoz képest elképesztően magas színvonalával, a Michael Jordan-legendárium szerves részét alkotó Zűr az űrben már egy volt csak a sok, általános szóhasználat szerint családi filmnek nevezett termékek dömpingjében. E tekintetben az Újra bevetésen sem nyújt semmi újat. Sztoribonyolítása, cselekményvezetése semmiben sem emelkedik a megszokott rajzfilmcsatornákon látható Looney Tunes-epizódok, valamint a hasonló, Bigyó felügyelő és társai képezte hagyományos családi filmhalmaz színvonala fölé, valljuk meg, Disney-ék ebben (is) jobbak. A most idecitált James Bond-, és sci-fi B-movie-idézetek pedig eredetiben sem voltak egetverőek. Ezekhez képest frappáns ötlet Hitchcock Psychójából a zuhanyzójelenet remake-je, de Munch Sikolyának és Dali elfolyó óráinak festményanimációja már kínosabb. Amikor pedig Tapsi Hapsi a Louvre-ban elmagyarázza, mi is az a pointillizmus, akkor lefejeltem az előttem lévő széktámlát. Hát ennyi.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Ez annyira szép és olyan tipikusan amerikai! Ugyanis Allison Jacobs, a Nagydumás kiscsajok kitalálója és producere öt évvel ezelőtt még recepciós volt egy kis New York-i filmes cégnél, a GreeneStreet Films-nél. Nyilván unhatta már a céghez percenkét bekopogtató önjelölt és főleg nagyképű zsenik eligazítását, vett egy nagy levegőt, kortyolt egyet az asztalon lévő szénsavmentes Evianból, és letámadta John Penottit és Fisher Stevenst, a cég vezetőit, miszerint az ő élete is van olyan érdekes, mint ezeké az egymás sarkát taposó felfújt hólyagoké itt. Mi persze tudjuk, hogy -nemcsak!- Amerikában a filmipar tájékán sertepertélő fiatal nők és férfiak kivétel nélkül az elkövetkezendő Oscar-díjak potenciális tulajdonosai, s hogy momentán épp ezzel az alávaló munkával pepecselnek, az csak azért van, mert a film iránti alázat és a többi, és a többi.

Miss Jacobs eddigi életében szokványos karriert futott be, a bébiszitterkedéstől egészen a recepcióspultig jutott, azonban mivel ambícióiban nem volt hiány, valamint eddigi élettapasztalatait nyilván kellően vicces formában tudta ecsetelni, a főnökök úgy döntöttek, nosza, csapjunk bele. Váljon csak valóra az amerikai álom.
Miss Jacobs életének szüzséjét nem túl ismert, de tehetséges profi forgatókönyvírók öntötték olyan formába, hogy elkezdődhessenek a film előkészítési munkálatai, a szereplőválogatás, a helyszínkeresés, a hiteles díszlet-és jelmez tervezése.

A történet New York bizonyos zárt szubkultúrájában, a zeneipar sztárjai, sztárcsinálói és hiénái között zajlik. Mindenki a legutolsó divat szerint öltözik, ah, azok a Sarah Edwards kosztümök!;), a lakásbelsőknek pedig tükröznie kell bizonyos eklektikus kulturális összhatást, keletről nyugatra tartó irányultsággal. A helyszínek valahol félúton a Szex és New York című ismert tv-sorozat jómódú juppis és az Álom luxuskivitelben filmklasszikus decens enteriőrjei között. Ez utóbbi megidézése nyilván nem a véletlen műve, hiszen eme Audrey Hepburn főszereplésével készült film Allison Jacobs bevallottan kedvenc mozija.

A Nagydumás kiscsajok amúgy az idegesítően buta, ám mégis szexi és vonzó szőke csajszi rehabilitálására indított kampány, lásd Dr.Szöszi, és hasonlók!, sorban következő opusza. Az alapszituáció az, hogy a tragikusan elhunyt rocksztár elkényeztetett lánya, bizonyos könyvelői manipulációk miatt egy árva fillér nélkül marad, így kénytelen a saját lábára állva új életet kezdeni. Mivel semmihez sem ért, elszegődik egy barátja révén a nagymenő zene-producer kiállhatatlan lánykája mellé bébiszitternek. De míg a bébicsősz hebrencs, rendetlen és csélcsap, addig az őrzendő csemete mániákusan rendrakó, bacilusfóbiás, ráadásul azt a "rémesen lehangoló" Mozartot hallgatja. Aztán szépen össze fognak boronálódni a dolgok, hogy a végén jól tele lehessen szipogni a gondosan kezünk ügyébe készített papírzsepit, ahogyan már ezt a rutinos romantikusfilm-nézők nyilván előre sejtik.

Szakmailag egyébként nincs különösebb bajunk e filmmel, szépek a képek, jó a forgatókönyv, sorolhatná, mégis azt mondja: nincs benne semmi különös, éppen olyan, mint a többi. Egyszer használatos, ám néha szükséges, mint az elébb említett papírzsebkendő. Az amerikai mainstream, vagyis a biztos középszer tipikus esete, megjósolható szolid sikerrel, bukás- és tündöklés tehetségmentesen. Az elkényeztetett kislány (Dakota Fanning) aranyoska, de van benne valami az utálatos békából, ami megakadályoz abban, hogy tényleg meg lehessen szeretni, a szöszi Molly Gunn (Brittany Murphy) pedig nem tudja eltitkolni, hogy valójában egy okos nő, ráadásul kissé hervatag is, inkább tűnik egy leharcolt táncosnőnek, mint egy rocksztár gondtalan életet élő egyetlen leánykájának. De a végén együtt pörögnek a teáscsésze-körhintán, és ez a lényeg. Viszont Allison Jacobs álma így nem lett luxuskivitelű, középosztálybeli inkább, ám azt gondolom, ő ezt nem bánja. Elsőfilmes producer lett a recepciós lányból, nem bánkódjunk mi se hát, hiszen lesz ennél a debütálásnál sokkal rosszabb is!

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Úgy képzelem, bár talán túl száraz, de mégis kellemesen meleg az idő, a nap hatalmas vörös korongja épp begördülni készül a távoli táblahegy mögé, Clint Eastwood elmaradhatatlan ponchójában, szája sarkában cigarillóval a verandán ül, csizmás lába a korlátnak vetve, karosszéke két hátsó lábán hintázva, szemébe húzott kalapja alól acélkék tekintetével a távolba mered. Szinte oda sem figyelve, élesre fent bicskájával komótosan almát hámoz. A bicska élén megvillan a lenyugvó nap rőt fénye. Kemény életem volt itt Nyugaton, -gondolja,- de hát a keleti partiaknak se könnyű. És a köréje kuporodó, csillogó szemű hallgatóságnak lassan, ahogyan a héja csavarodik le szerpentinként az almáról, mesélni kezd egy történetet az élet küzdelmében kőkeménnyé vált, vagy éppen megrokkant emberekről, a bűnről, egy távoli városról, és a folyóról, ami ezt a várost átszeli...

A 73 éves Clint Eastwood a klasszikus hollywoodi film egyik utolsó, még élő bölénye. Ő még végigmászott a kötelező ranglétrán, hogy állócsillaggá váljon az amerikai filmfőváros gyorsan változó egén. Szegény sorból érkezett, végzett minden alantas munkát, majd a kötelező tévésorozat, hogy aztán Sergio Leone megteremtse belőle az egyik legismertebb westernhős-mítoszt. Azóta népszerűsége töretlen, mind a szakma, mind a közönség köreiben, játszik, producerkedik, és rendez, mint jelen esetben is teszi. Mondhatjuk úgy is, Eastwood az utolsó valódi westernfilm-rendező, hiszen tulajdonképpen westerneket rendez, csak néha ezek nem a megszokott poros, düledező Saloon és Barber cégtáblákkal jelzett kulisszák között, hanem éppen mai környezetben játszódnak. Persze a hősök sem fekete-fehérek már, mint régen, Eastwood sokkal árnyaltabban rajzolja meg őket, ám ettől még valódi western-figurák ezek. Egy kemény világ sokszor íratlan törvényei által formált szereplők ők, győztesek és vesztesek egyaránt. Igazán jó hős nála soha sincs, ám aki gonosz, az eléggé az.

E szerepek megformálása komoly színészi teljesítményt igényel, és mindent ugye nem játszhat el az egyébként kiváló színész-rendező. Ezért, azt mondanám parádésan osztott szerepet, ha manapság Hollywoodban nem jelentene ez a kifejezés teljesen mást. Így azt mondom, Eastwood a legjobb színészeket nyerte meg filmjéhez: Tim Robbins (Dave Boyle), gyerekkori megaláztatásába belerokkant üveges szemű alkoholistája lerobbantsága ellenére komolyan vészjósló, Sean Penn (Jimmy Markum) olyan energiákkal rendelkezik, mint a huszonöt évvel ezelőtti isteni De Niro, és az ördögi Pacino együttvéve, az általam eddig nem különösebben kedvelt Kevin Bacon (Sean Devine) kesehajú, vékony arcú, szikár, ám szívós rendőrnyomozó-figurája viszont bizonyítja Bacon komoly színészi kvalitását. Mellékszereplőként a nagyközönség számára inkább Morpheusként ismert Laurence Fishburne, Devine társaként, komolyabb teljesítményt nyújt, mint a háromrészes cybermesében együttvéve.

Eastwood öreg rókaként nem bízott semmit a véletlenre, a kitűnő szereplőket egy sikeres bestseller alapján (Dennis Lehane-Mystic River) megalkotott forgatókönyv nyomán készült filmben alkalmazta. Olyan történetről, amely egy gyilkosság körülményeinek tisztázásáról szól, nem illik elárulni előre semmit, így annyit mondok, a vége felé komoly meglepetések érhetik az elhamarkodottan, "én már mindent tudok" jellegű mosollyal hátradőlő nézőket. A címbéli folyóhoz hasonlóan lassan hömpölygő filmben valódi emberi sorsok bontakoznak ki, a korábban átélt nehéz helyzetek bennük komoly traumákat okoznak, melyeken felülemelkedni csak kemény hozzáállással lehet, és a létért való küzdelem nem mindig az ember legjobb tulajdonságait hozza elő. E kissé közhelyszerű megállapítást a film kellő visszafogottsággal, biztos ízléssel teszi meg, a színészek árnyalt és drámai alakításának, valamint Eastwood céltudatos és realista történetmesélési technikájának köszönhetően nívós új mese keletkezett az igazáért megharcoló, immár XXI.századi western-hősről, a valódi Amerikáról, ahol a lovakat ugyan már régen autók váltották fel, de az emberek ugyanolyanok, mint a Vadnyugat legendás korában.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Az akciófilm szigorú, amolyan igazi férfias műfaj. Nincs is benne hely gyengédségnek, romantikának, és más hasonló nőiesnek tartott dolgoknak, persze, el lehet játszani a gondolattal, ha mégis, most azonnal borítékolom: a közröhej mindent el fog söpörni.
Azonban az akciómozikon belül létezik egy még szigorúbb alműfaj, a kommandós-film. Ez már annyira szigorú, nemhogy női dolgoknak nincs helye benne, egyenesen női szereplők is csak elvétve bukkannak fel az efféle harcos filmekben; és ha most a G.I.Jane jut eszünkbe, akkor az egyik kivételt erősítő szabályt találtuk meg. Bár még ez se biztos, hiszen Demi Moore-ban e filmben körülbelül annyi nőiesség van, mint egy durván faragott asztal göcsörtös lábában. De nemcsak ilyen dolgokban tartjuk szigorú műfajnak a kommandós-filmeket, szinte megkerülhetetlen szabályrendszernek kell megfelelnie az ilyen filmek alkotóinak, a kommandós-filmek kötelező érvényű dramaturgiai fordulatai szinte kőtáblákba vannak vésve.

Az S.W.A.T. - Különleges kommandó című film vizsgálatát célszerű ezen szabályok alapján megejteni. Először is, egy valamirevaló kommandó-akcióban kell egy (kommandó)csapat, most tekintsünk el attól a vállfajtól, ahol egy hős van a központban. A válogatott szakasz élén mindig egy öreg, tapasztalt, Vietnamot, de legalábbis az Öböl-háborút megjárt vén róka áll, aki eléggé öntörvényű, renitens figura ahhoz, hogy kellően érdekes legyen. Azért csak megkapja a bonyolult ügyet, mivel senki más, csak ő képes ennek megoldására.
Samuel L. Jackson (Hondo őrmester) épp ilyen figura. Kellően aszott, rókaképű arc, tekintete pedig kőszikla-keménységű. Rögtön neki is kezdhet csapata összeválogatásához, a los angelesi rendőrség kötelékében akad jó néhány kemény fickó, akik ilyen-olyan főnökökkel való összezördülések miatt alantas munkát kénytelenek végezni, hogy a legendás S.W.A.T. osztagban szolgálhatnak, ugranak az első hívó szóra.
Kész is a csapat (Colin Farrel, LL Cool J, Michelle Rodriguez és mások megszemélyesítésében), van köztük fehér, fekete, mexicanó és nő is, kellően színesen, szintén kötelező gyakorlatként.

Jöhet a második pont, a kiképzés. A kommandófilmes átlagnál rövidebben taglalva, a kötelező kezdeti torzsalkodásokkal, rivalizálásokkal tűzdelve, elsősorban a lövészet magasfokú eredményességére kihegyezve. Itt már bonyolódik egy kicsit a helyzet, sejteni lehet, hogy van egy gyenge láncszem a csapatban, harmadik kötelezőként. A kiképzés végeztével vizsga a nyegle és unszimpatikus, emellett hitetlenkedő főnök előtt, csont nélkül abszolválva. Ezen eseményekkel párhuzamosan megjelenik a gonosz ellenség figurája, egy veszélyes bűnöző képében, aki mintha ez alkalommal kissé vérszegényre alkotódott volna, ám ez nem zavarja abban, hogy egy olyan ajánlatot tegyen, amit nehezen utasít vissza bárki is. Originális ötlet a forgatókönyvíróktól, akik kitűnő munkát végeztek ez alkalommal. Az immár kiképzett és a harci tudás teljes fegyvertárával felvértezett kommandó a fináléra bemelegítésként játszi könnyedséggel megoldja egy veszélyes pszichopata begyűjtését. A gonosz ellenség megszökik a rendőrség őrizetéből, így kezdetét veheti az első komoly akció, aminek ábrázolására e film született tulajdonképpen. A finálé: dirr-durr-bimm-bumm, robbanások, karambolok, lövöldözések, minden mennyiségben, ahogyan ez kell. Kötelező happy end, mindenki megkapja azt, ami neki jár.

Mindent összevetve: átlagot jóval meghaladó színvonalú forgatókönyv, nagyrészt jó színészek, pergő rendezés, kissé egyenetlen operatőri munka, erről nem szóltam, mert azért nem olyan nagyon egyenetlen az, csak azért írom, hogy kekeckedjek. Ja, és változatos, jó zene. Nagy vonalakban ennyi, a S.W.A.T. a műfaj követelményeit magasan teljesíti, és hogy a további részleteket nem taglalom, csak azért van, mert a filmet megnézésre érdemesnek tartom. Természetesen csak e műfaj kedvelői számára, bár mások aligha fognak tévedésből beülni, mivel a cím minden kétséget eloszlat a reánk váró élmények felől.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page