Julie Taymor, aki ezeket a filmeket rendezte, azért nem akárki. Gondolom, sokaknak -velem együtt- elsőre nem ugrott be semmi a rendező nevéről, amikor óvatlanul belefutottunk az Across the Universe című filmbe. Kicsit utánaástam, ki is ez a nő: nos, nem egy ismeretlenségből kikukucskáló tehetség zseniális első filmje az Across the Universe című film-musical...
A hölgy már 55 éves, írja életrajza, s komoly művészi múlt van már mögötte. Opera-, musical-, dráma- és filmrendezéseivel korunk egyik legprovokatívabb művészének tartják. Az oroszlánkirály színpadi rendezéséért Tony-díjjal tüntették ki, és ugyanerre a díjra jelölték 1996-ban a Juan Darienért. További -jobbára zenés műfajú- színházi rendezései: A zöld madár, A bolygó hollandi, Salome, A varázsfuvola, A vihar, A makrancos hölgy.
Első operarendezését (Sztravinszkij: Oidipusz király), amelyet Japánban mutattak be 1992-ben filmre vette, és benevezte a Sundance Filmfesztiválra, majd a montreáli művészeti filmfesztiválon a zsűri díját nyerte el. 1975-től 1979-ig Taymor ösztöndíjjal Indonéziában dolgozott, ahol saját maszkos-táncos társulatot alakított nemzetközi színészekkel. Első filmje, a Fool's Fire, amely Edgar Allan Poe Bice-Béka című novellájából készült, a Tokiói Nemzetközi Elektronikus Mozifesztiválon a legjobb drámai film díját kapta.
A Titus című Shakespeare-adaptációja (Titus Andronicus) látható volt itthon, Anthony Hopkins főszereplésével, a moziban, tévében, meg itt, ott. Azt annak idején egy rettentően üres, gondolatnélküli adaptációnak találtam, amely leginkább egy közepes tehetségű, alternatív szadomazo divattervező első művészi szárnypróbálgatásának tűnt, akit törzsvásárlói jó kis költésvetéssel kínáltak meg, amelyből futotta a sztárgázsikra. Bűbáj, műmacher, öncélű és indokolatlan megoldások, a kor (1999) színvonalához képest szánalmas effektek. A színészek jók, Hopkins is, de nem NAGYON jók. Ezek ezt a teljesítményt bármikor nyújtják. Pöffeszkedő, hatásvadász blöffnek tűnik e film ennyi év után is. A brutalitás, teljesen elborult és aberrált pszichapátia részletes ábrázolásából a gondolatiság teljesen kihúzva. A film csupán a meghökkentő és elborzasztó agresszivitást mutatja, ezt hangsúlyozza, de hogy ez miért, minek és mi célból, minek az érdekében történik, arról nincs szó. Gondolkodni, és gondolkodtatni nem trendi, ebből a filmből úgy tűnik, legalábbis. (Persze, a Titus Andronicus egyébként sem Shakespeare legjobb műve, ellenben mindenképpen a legbrutálisabb. Szerintem az akkoriban sűrűn előforduló, bizonyos anyarozsmérgezés is szerepet játszhatott abban, hogy e dráma ilyen lett. (anyarozs=a gabonaszárra tapadó gombaféle, amely az LSD-hez nagyon hasonlító pszichoaktív vegyületet tartalmaz):)) (10/3)
A híres és hírhedt mexikói festőnő, Frida Kahlo életrajzi filmjével azonban már semmi bajom. Tökéletesen megidézi a festőnő alakját, művészetét, de az adott kor társadalmi, és politikai körülményeit, Salma Hayek e filmmel lett igazi színésznő (legalábbis a szememben). De ami még fontosabb, hogy a film képi világa is Frida Kahlo látásmódján alapszik, szinte kockáról kockára. Elliot Goldenthal pedig minden idők egyik legszuggesztívebb filmzenéjét követte el e filmben. Az OST album megszerzése kötelező. (10/8)
Ám mikor tegnap leültünk az Across the Universe elé, ezeket nem tudtuk/nem jutott eszünkbe: Na nézzük meg ezt a Beatleseset! Ami, így e fentiek után, már nem is meglepő, hogy egy nem hétköznapi film. Ugyan nem erőssége a cselekmény, sem bonyolításában -döcög, mint egy erdei kisvasút-, sem úgy en bloc: szimpla kis sztori ez. A szegény liverpooli munkásfiú elmegy szerencsét próbálni Óperencián túlra, ahol csodák csodája éri, s róla is kiderül varázsló ő, nem melós. No meg a szerelem. De Óperencia menekültügyileg suttyóland, így a szegény varázsló munkásfiú vissza a bűzös Liverpoolba. De Óperencia kedves varázslói visszahívják őt, így most már hősünk visszatér Óperenciába jó vízummal, és happy end. Nem ez az érdekes a filmben.
Hanem az, hogy ez egy varázsos tabló az egész hatvanas évekről, Beatlesestűl, virággyerekestül, Kerouacostúl (bár az Úton a negyvenes években született), háborúellenességesdistűl. A Beatles-dalok, mint egyfajta monológok tökéletesen működnek, ha a szereplők jellemét, motivációit, érzelmeit kell megjeleníteniük, a sztorit viszont megakasztják, de mint mondtam, nem az a lényeg. Amúgy minden zenés filmesműfajnál a betétdalok (és a táncbetétek is) kilógnak a műből, illetve megakasztják a cselekmény gördülékeny folyamát, de ez így van rendjén, nem a finoman cizellált cselekménybodorításért nézünk musicalt. Elliot Goldenthal zenei rendezésében amúgy egészen pazar Beatles-adaptációk születtek, így e film OST-albuma is beszerzésre vár. A táncbetétek hasonlóan ötletesek, mentesek minden manapság divatos kereskedelmi tévés divathuzattól, mégis megfelelve a showtánc és revüfilmek legjobb hollywoodi (ez itt csúcskategória!) hagyományainak. Olykor a nagyvárosi járókelők kaotikus zűrzavara rendeződik mintegy varázsütésre formációba, hogy tökéletes összhangban ugrabugráljanak, hogy aztán a végén szétszóródjanak újra mindenfelé, máskor teljesen színpadi körülmények között mutatnak be egy forgókkal, süllyesztőkkel megpörgetett teljesen hagyományos táncbetétet, melynek témája a katonai sorozás.
Szégyentelenül idézi Taymour a témába vágó klasszikusokat: a Hairt, a Jézus Krisztus Szupersztárt, a Moulin Rouge-t, az Eper és vért, úgy, hogy percig (na jó, egy félig) sem merül fel a plagizálás, vagy nyúlás gyanúja. Taymour idéz, megidáz, improvizál és továbbgondol, nem lop és nem nyúl. Használ adekvát, kora- vagy közel korabeli művészeti alkotásokat. Használ pop- és rockidolokat. Sadie figurája egy az egyben Janis Joplin, egy dialógban: Try a little bit harder. Jojo majdnem Jimi Hendrix, de amikor fejére kötik a kendőt, elfogodottan tiltakozik ellene. Dr.Robert akár Jim Morrison is ihlette a homályos és profetikus szólamaival. De ezek a filmben csak megidézik ezeket, nem pedig ők. Mint ahogy itt a Beatles-dalok sem a Beatlesről szólnak, hanem azt a kort, és e film szereplőit idézik meg. Ezek mellett valódi rocksztárok is szerepelnek mellékszerepekben, mint Bono (ő Dr.Robert), Joe Cocker (persze, hogy nem a Little Help From My Friends-et énekli!) vagy Salma Hayek.
Rettentően színes, pszichedelikus animációk hivatottak jelezni a korszakra jellemző betépett, lebegő életérzést. Ezek önmagukban eltúlzottak lennének, ám e filmben - Luhrman zseniális Moulin Rouge-filmjéhez hasonlóan - szerves egységben vannak a rusztikus darabosságú, kétdimenziós történettel, a dal- és táncbetétekkel. Az egész egy nagy látomás, amelybe Taymour beleszúfolt mindent, ami a hatvanas években fontos volt, Martin Luther King meggyilkolásától és a vietnami córesztól az LSD, a szerelem és szex forradalmán át a virág ideologikus fetisizmusáig.
Viszonylag ismeretlen, igen jó énekhanggal rendelkező színészek (Evan Rachel Wood - Lucy, Jim Sturgess - Jude, Joe Anderson - Max, stb) kiválasztása itt is jó ötlet, hiszen nem kell ámulnunk, hogy XY hogy nézki, vagy hogy nem. Ezek itt a természetességükkel és tehetségükkel nem kilógnak, hanem összetartják a filmet. Julie Taymour e filmben zseniális és kreatív, harsány és kifejezetten fickós néni, üzenete pedig hiteles, nőies és örök: szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog ezen a világon. Ámen. Ez a film is bizonyíték arra, hogy nem feltétlenül kell vérengzés vagy tragédia, hogy katartikus élményen essünk át. Hogy így meg nincs köze a valósághoz, ellenben egy szentimentális giccs? Kit érdekel, ha annak kurva jó.
Pontszám: 10/9, legalább.
