asanisimasa

Álomországban a férfiak csak a kocsmában ülnek, minden munkát a nők végeznek. Így megy ez minden nap. Az asszonyok dolgoznak, férfiak az időt ütik el. Még jó, hogy fékezhetetlen libidóval rendelkeznek, és azért esténként rendre jól meggyömöszölik az asszonyt, ez a dolguk. Egy nap azonban megszűnik a falu vízellátása, az asszonyok se főzni, se mosni, se kenyeret dagasztani nem tudnak, de még fürdeni se. A férfiakat ez a tény kevéssé izgatja, verik a blattot a kocsmában, ahogy mindig. Telnek a napok, az asszonyok egyre türelmetlenebbekké válnak, végül odáig jutnak, hogy megtagadják kanos férjeiktől a szexet, míg meg nem javítják a vízvezetéket. A henye urak azonban nem értenek semmihez se, hogyan is értenének, hiszen egész életükben a kocsmában ültek, csak a tejfeles szájú Temelkóban -akiben bimbózó szerelem ébredezik a kacér, de rátarti Aya iránt - van meg a képesség, hogy valami érdemlegeset tegyen az ügy érdekében. Temelko előtt néhány igen küzdelmesnek ígérkező nap áll...

Veit Helmer óriási kedvencem a Tuvalu, az álomsziget óta, az egyik legkreatívabb, legfantáziadúsabb filmesnek tartom a német származású világpolgár rendezőt. Azt műveli, mi a film lényege: képekben mesél el történeteket. Szinte alig használ dialógokat, általában a szükséges narráció sem több a némafilmek inzertjeinél, gyakorlatilag nem is magyaráznak, csupán összekötik a képeket. Szinte kizárólag amatőr, illetve "amatőr hatású" szereplőkkel dolgozik, mint például a Tuvaluban Dennis Lavant, akire a francia Léos Carax kedvenc figurájaként emlékezhetünk az annak idején kultikus moziban a Point Neuf-híd egyik szerelmese. Úgy tűnik, itt sincs másként, a rengeteg grúz hangzású nevet viselő szereplő mellett, a halványan Bán Jánosra emkékeztető Max Mauff (Temelko) két filmet jegyez, míg Kristyna Malérovának (a dús nőiességű Ayaként) ez első filmje. Helmer központi témája - az önként idejekorán visszavonult Caraxhoz hasonlóan - a szerelem, melyet általában mese-, sőt népmeseszerű történetben mesél el, sok humorral, meghökkentő kütyükkel, fura díszletek között, mindig gyönyörű képekben, óriási életigenléssel. Egy baromi nagy pozitív jel a pasas, úgy, hogy semmi álságos és semmi negédes nincs benne, jófej úgy ahogy van, filmjei pedig valóban jobbá teszik a világot.

Az Abszurdisztán megtörtént esetet dolgoz fel, állítólag Törökország egy távoli falvában az asszonyok e filmben ábrázolt szankciókhoz folyamodtak akkor, amikor ott valóban tönkrement a vízvezetékrendszer. A filmben valahol Örményországban, vagy Grúziában járunk, de lehetünk akárhol, ahol férfiak élnek asszonyokkal. A kaukázusi helyszín csak valami plusz meseszerű miszticizmust ad a történetnek. Jirí Menzel talákozik Otar Joszelianival, Emir Kusturica partiján (és Veit Helmer az egészet felveszi...). Az Abszurdisztán abszurd, igaz mese, általános érvényű parabola, frenetikus Lüszisztraté-remake és szívet melengető romantikus szerelmi történet egy filmben, mindenféle görcs, izzadságszagú igyekezet és szakállsimogató, álságos bölcsészkedés nélkül, akkora happy enddel a végén, mint ide Bollywood. A Tuvalura is tízest adtam, erre is azt adok: asanisimasa index 10/10.

A próféta nyerte az idei cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját, ami az egyik legkomolyabb elismerés az európai filmmezőnyben, még úgy is, hogy francia filmről van szó. A komor, sötét, olykor naturalista eszközökkel operáló nagylélegzetű alkotás tulajdonképpen egy börtönbéli karriertörténet, mely egy írástudatlan, de bátor, bevállalós és tanulékony arab fiú felemelkedését követi nyomon a mai francia alvilágban.

A bűn

A francia irodalomban igen sokszor találkozunk olyan hősökkel, akik nem a szó általános keresztényi értelmében, hanem póri, köztörvényes módon találkoznak a bűnnel. Érdekes elemzés születhetne arról, miért is van ez, saccra a dolog ősoka valahol a francia forradalom környékén keresendő. A polgárság világias életszemlélete ekkor adott jókora pofont az addig az egész nyugati világon „gondolat-rendőrködő” keresztényi bűnfelfogásnak, miszerint annak idején az a bizonyos názáreti megváltott minket bűnünktől, amit pedig azóta elkövettünk, azt gond nélkül „leboltolhatjuk” az adott egyházzal, annak saját regulái szerint. A polgárság, a nép körében azonban a dolgok ennél jóval egyszerűbben, földhöz ragadt, anyagias, zsigeri módon működtek, így az egyház zord vigyázó szemei elől elszabaduló virgonc báránykák közül igen sokan igen messze elkószáltak boldogulásukat keresve. De Sade márki egész életművét szentelte a bűnnek és az abból fakadó élvezeteknek, valamint az élvezetekből fakadó bűn megértésének. Victor Hugo Jean Valjeanja lop. Megtér később, jó útra tér, de mégiscsak lop. Edmond Dantés, aki később Monte Cristo grófja lett, ártatlanul került börtönbe, ám már ott kitervelte, ha egyszer onnan kiszabadul, szörnyű bosszút fog állni sérelmeiért. Kiszabadul és igazságtétel címén gyilkosságokat követ el, méghozzá előre megfontolt szándékkal. A vaskos irodalmi előzmények után a francia filmben tovább folytatódtak a bűnös gondolatok. Jean Gabin, „az alvilág királya”, a külvárosok „ködös útjain” vonult be a „Szicíliaiak klánjába”. Melville és Clouzot súlyosabb és sötétebb filmeket forgatott az amúgy is súlyos-sötét amerikai film noiroknál, főszerepben a „bűnnel”.

Jacques Audiard,

A próféta rendezője ez utóbbiak nyomában jár, talán nem véletlenül, hiszen apja, Michel Audiard Clouzot-ék neves pályatársa volt forgatókönyvíró-rendezőként. A fiú ennek is köszönhetően szintén neves forgatókönyvíró-rendező lett, sőt még nevesebb is, mint apja. Nyert már több César-díjat (Férfiak mélyrepülésben, A számat figyeld, Halálos szívdobbanás), Bafta-díjat, A prófétával a filmmel pedig Cannes-ban nyűgözte le a zsűrit. E nívós műfaji filmekkel Audiard kiérdemelte, hogy a francia thriller új nagymestereként tartsák számon.

A próféta

azonban jóval több egy szokványos thrillernél vagy kriminél, már csak hossza miatt is: 152 percbe majdnem kettő is belefér az efféle zsánerekből, melyeket jobb ötlet, mélyebb történet híján a kereskedelem törvényszerűségeinek megfelelve vágtak össze alkotói. A Keresztapát vagy a Volt egyszer egy Amerikát nézve azonban senkit nem nyomaszt az esetenként háromórás hossz, A prófétát nézve is gyorsan pereg az idő, persze ehhez kell az is, hogy Malik, a címben szereplő képességgel megáldott írástudatlan arab fiú sorsa legyen olyan érdekfeszítő, mint az volt a Corleone-klán esetében, például. A próféta azonkívül, hogy börtönfilm – a film egy börtön falai között játszódik 90%-ban – a jelenkori francia alvilág szélesvásznú, plasztikus és részletgazdag tablója is egyben, mely világosan vázolja a különböző etnikumú bűnszövetkezetek egymáshoz viszonyuló struktúráját, sőt, hierarchiáját. Emellett Malik személyes fejlődéstörténete is a film, melynek során az analfabéta, magányos és elesett fiúból bátorsága és talpraesettsége révén önálló, nagy formátumú személyiség. A szűk játéktér és a hosszú vetítési idő ellenére sem mondható eseménytelennek a film. Malik „beavatódása” bővelkedik brutális, sőt obszcén jelenetekben, melyek kendőzetlenül mutatják meg a börtön erőszakkal, korrupcióval és drogokkal teli kőkemény világát. Most nem a hollywoodi filmek műmájer rapper-gengsztereit látjuk, itt tényleg igazinak tűnik mindenki: a masszív muszlim blokk éppúgy, mint a nagyhatalmú korzikai maffia. Vezetőjük, Luciani szerepében az echte skandináv létére veretes korzikai akcentust toló Niels Arestrup a legendás Brando-hoz mérhető súlyú figurát alkot és nem a kilók számában. A fiatal Tahar Rahim is meggyőzően játssza a tanulékony Malikot, fel tudja kelteni karaktere iránt a néző érdeklődését, amit ráadásul ébren is tart végig. Szép ív ez, annak ellenére is, hogy egy percig sincs Malik figurája „kimosdatva”: a gyilkosságok, a jelentős mennyiségű kábítószerrel való bizniszezés ellenére mégis valahogy jó figura tud maradni a szemünkben. Ez az árnyalt ábrázolásmód a film egészére nézve is érvényes, egyben legnagyobb erénye is, a finoman kidolgozott cselekménybonyolítása, valamint a precíz, logikus és tiszta szerkesztése mellett. Asanisimasa-index: 9/10 

Azt mondják a hatalmasok (kiknek a hatalma sok, mert nekik hat alma sok), hogy a világ megismerésének két módja van: vagy a nyakadba veszed az egészet és végigjárod töviről-hegyire és vissza, vagy leülsz egy kőre és végignézed, ahogy végigvonul előtted. Don Johnston is valahogy így járt. Élete sikeres, magánélete talán épp ezért romos. Az egész faszi, így ötvenen felül elég hervatag: üldögél luxuslakásában kedvenc csíkos mackójában, és bambul maga elé. Annyira plötty, hogy már depressziósnak se mondanánk. Szomszédja épp az ellentéte: Winston egy etióp származású csupa élet faszi, feleséggel, három állással, öt gyerekkel, és még van szabadideje krimiket barkácsolni, összeesküvés-elméleteket gyártani és napotna kétszer felzárni Dont katatón állapotából. Don romos élete egy nap végleg összedőlni látszik. Ugyanaznap hagyja ott barátnője és kap egy rózsaszín, jószagú levelet, hogy valahol van egy 18 éves fia. Winstonnak ez éppen szakmába vág, rögvest nyomozni kezd és előkeríti Don fiatal korának szerelmeit, akik közül egyik írhatta a levelet. De melyik? Winston öltönybe rázza a mackós Dont, kezébe adja az ítinert, kit hol talál meg és útnak indítja. Egy dolgot köt lelkére, mindenkinek vigyen egy csokor rózsaszín virágot. Hervatag Szindbád így indul hosszú (és veszélyes) útjára...

Jim Jarmusch Hervatag virágok című 2005-ös filmjében tulajdonképpen egy furcsa Szindbád-parafrázist ad. Akarva, akaratlanul nekünk (magyaroknak) Huszárik gyönyörű filmje jut eszünkbe a nőtől nőig vándorló, de önmagát, és létének értelmét kereső férfiről. Jarmusch filmjében Don Johnston, a gazdag számítógépguru hasonló utat jár be, ő is tulajdonképpen önmagát keresi, aki valójában már inkább a fia, hiszen ő az élettől már mindent elvett és mindent megkapott, mire igénye volt. Útja során különféle élmények érik, van aki örömmel fogadja, van aki hidegen, van aki kifejezetten durván és van, aki temetőben, élete átértelmeződik. Don azonban messze nem olyan sármos férfi, mint Latinovits figurája volt, Bill Murray egy búvalbélelt, fád, szomorú és fáradt Szindbádot alakít, ami viszont olyan jól áll neki, mintha mást se csinált volna egész életében, pedig. Anakronisztikus figura, Kaurismakinál is megállná helyét, ami persze nem nagy ugrás Jarmuschtól. Nem véletlen, hogy Tilda Swinton, Sharon Stone vagy Jessica Lange játssza Don hajdani nőit, hiszen a rendelkezésükre álló rövidke epizódokban kell tökéletesen különböző karaktereket ábrázolniuk, melyhez azonban komoly rutin szükséges. A hölgyek a feladatot simán megoldják, és mi tagadás, jobban néznek ki, mint Bill Murray...

A megszokott lassú ritmusú road-movie ez is, mint sok más Jarmusch-film is, melyet a különös hangulatú etióp zene (Mulatu Astatke zenéje) tesz egyedivé. Talán nem annyira karakteres alkotás, talán túl színes, a kertvárosi lét unalma a filmen is nehezen válik érdekessé, bár itt a lényeg valahol az unalom lélekölésének megragadásán is van, de Bill Murray szomorúsága már majdnem annyira vicces, mint Buster Keatoné. Ha ezt elfogadjuk, értékeljük és el tudunk vonatkoztatni a Florida a paradicsom groteszkjétől vagy a Törvénytől sújtva abszurd romantikájától, hiszen azóta egyrészt sok idő telet el, másrészt ez már egy más, idősebb, tapasztaltabb és profibb Jarmusch, akkor ez is működőképes film. Nekem legalábbis tetszett. Asanisimasa index: 8/10.

Némi technikai jellegű akadozás után, íme egy kis updatelt ragacs:

Azt hiszem, Koltai Lajos elsősorban a tengerentúli közönség egy bizonyos rétegének általa vélt ízlésvilágának próbált megfelelni első igazi amerikai játékfilmjével. Azért mondom, hogy "általa vélt", mert a július eleji, amerikai premiert követően, az ismert internetes kritikai cikkgyűjtemény 27%-os tetszésindexe bizony nagyfokú elutasítást tükröz. Persze, a kritikus típusát (már amelyiket, persze) kemény kőből faragták, nem hisz a könnyeknek, nem hisz a naplementéknek, egyáltalán, inkább részesíti előnyben a szellem kisüléseit az érzelem viharainál. Pedig ha a tudnák a kedves olvasók, milyen vicces élmény látni a sajtóvetítésen, hogy egy felkavaró jelenet után a "zord filmkritikusok" mélyen az ülésbe csúszva próbálják szemük sarkából kitörölni a könnycseppeket: "Csak a kollégák észre ne vegyék, a francba, kurva könnyek..." Persze ha azt nézzük, hogy ugyanezek a kritikusok 92%-ot adtak Koltai, a Kertész regényével éppen ellentétesen, túl érzelmesre sikerült Sorstalanság című filmjére, érezhetjük, mennyire nem szentírás a kritikus véleménye. Ennek ellenére, azért próbálkozunk...

Való igaz, biztosan nem az elsősorban mozibajáró 15-25 év közötti közönség kedvence lesz ez a film, 2007 tomboló nyarának közepére időzített amerikai premier sem volt éppen szerencsés időpont. Az Este az elmúlásról, a hajdani szép (és kevésbé szép) napokról, régi szerelmekről és barátságokról szóló édesbús és melankolikus, éppen a fogyaszthatóság határain egyensúlyozóan ragadós és csöpögős film, s mint ilyen, elsősorban a korosabbfelnőtt női közönség érdeklődésére tarthat számot. Persze, kánikulában ők is inkább a strandon vannak (vagy oda vágynak). Ellenben ősszel, mikor egész nap ordított a főnök, kinn meg zuhog, milyen jól fog jönni egy ilyen film!

Olyasmi ez az Este című mozi, mintha a nemrég elhunyt nagyszerű svéd filmrendező, Ingmar Bergman készítette volna, ám úgy, mintha nem a sötét és zord Skandináviába született volna, hanem jó néhány szélességi fokkal délebbre. A mélabú megvan, ám nincs komorság, helyette derű és életvidámság, az önmarcangoló tépelődés helyett nyugodt szemlélődés. Meleg, sárgásbarna őszi táj, óarany naplementében fodrozó békés tenger, partján kis fehér villával. Szép, okos női arcok. Bergmannál láttam utoljára filmen ilyen hosszan, ilyen közelről női arcokat, ám ott szinte végig valami mély szenvedés, gyötrődés zajlott a szinte mozdulatlan bőr alatt (velük történt/történik valami), Koltai nőalakjai jóval szelídebbek, belenyugvóbbak (tulajdonképpen nem történik velük semmi az élet nagy dolgain, születésen, házasságon és halálon kívül). Persze, talán nem is akkora művészi igénnyel mutatja ezeket az arcokat, mint a svéd mester(e), csupán elmeséli történetüket, azokat a hajdani kis csip-csup dolgokat, amelyek azért vannak annyira jelentősek, hogy azt a sok finom ráncot odarajzolják.

Koltai nőalakjait, Bergmanhoz hasonlóan, ikonszerű színésznők jelenítik meg, ott Liv Ullman, Ingrid Thulin vagy Bibi Anderson, itt Vanessa Redgrave, Meryl Streep és Glenn Close. Koltai, már ezúttal az állandó társává vált Pados Gyula kameráján keresztül úgy szemléli őket, mint ahogy az egyszeri hívő pravoszláv szemlélné az ikonokat, mély tisztelettel, ám őszinte kíváncsisággal: "Vajon kik ezek és vajon mi zajlik bennük?" Nem az ő hibájuk (hanem elsősorban az íróké, Susan Minoté és az "Órák"-os Michael Cunninghamé, valamint az itt is érzelgősen mesélő Koltaié) hogy látszólag semmi. Ám hogy ez azért a filmvásznon érdekes is legyen, ehhez kellenek az olyan színésznők, akik meghálálják a figyelmét és tudnak is élni vele. Elsősorban Vanessa Redgrave számára jutalomjáték a haldokló Ann Lord megformálása, Meryl Streep egy rövid kabinetalakításban mint Ann hajdani legjobb barátnője jelenik meg, de az a jelenet, amikor befekszik haldokló hajdani barátnője mellé és hosszan néznek közvetlen közelből egymásra, bizton bekerül a filmművészet nagy képei közé. Érdekesség, hogy mindkettejük lánya -Natascha Richardson (Redgrave) és Mamie Gummer (Streep)- is fontos szerepet kap a filmben, amelyet tehetséggel oldanak meg. Tehát anya-lánya problematika, többszörös vetületben, amolyan "női regényes" inkább giccses, mint művészi kivitelben: ennek is megvan a közönsége, ám mint ahogy jeleztem nem a moziban, hanem tévében, illetve DVD-n. Tea, sütemény, puha meleg takaró illik hozzá, tudja mindenki, hogy unalmas, langyos dolgok ezek, mégis néha milyen jól esnek... Asanisimasa szerint 5/10.

Sokan várják a filmezést Angliában tanult Pater Sparrow első magyar scifiként is emlegetett filmjét. Nos, az 1 nem az első magyar scifi, mert egyrészt az már régen megszületett (Szíriusz), másrészt, mert csak hosszas rángatással lehetne ráerőszakolni a scifi zsánerét erre a hogyismondjamcsak, katyvaszra. De krimit se lenne egyszerűbb. Inkább valamiféle szürreális utópia, afféle, mint a Meteo volt annak idején. Vagy képzeljük el mondjuk Tarkovszkij Stalkerjét egybegyúrva a Lost eddigi négy évadával.

Szóval valami ilyesmi, legyen elég, hogy a film producere Kamondi Zoltán. Aki látta a rendező-producer bármelyik filmjét, az érzékeli a koordinátarendszert. Igényes, de elég nehezen megfejthető szimbolikájú látványvilág és még bonyolultabb cselekményszövés. Pater Sparrow nála közérthetőbben fogalmaz, de a vizuális megfogalmazás igényességét ő sem adja alább. (Abszolút jogosan kapta a 40. Filmszemle szinte összes vizualitást elismerő díját a film: Tóth Widamon Máté operatőr, és a látványtervben is jeleskedő rendező mellett Varga Judit és Lányi Fruzsina.) Attól, hogy a film magyar viszonylatban kimagaslóan szép kiállítású, nézni még tereh. Leginkább egy közepesnél kissé jobban érdekes ötletzuhatagnak tűnik, melyet viszont láttunk már a kilencvenes évek elején-közepén: Jeunet-Caro, Tim Burton, Veit Helmer, stb. Valamiféle filmesszét látunk inkább, valami nehezen körülírható, lebegő sztorival, könyvekről, mindenségről, semmiségről, effélékről. Szorokin Jég című műve jutott még eszembe most, bár az azért lényegesen erősebb, és ami a fő, összeszedettebb mű ennél (az előadásról nem is szólva). Mindkettőben szerepel Mucsi Zoltán, ott Szúnyog, itt főszereplő. De ugyanúgy ordít, hál'stennek néha azért beszél is. Sinkó László meghökkentő karakter, de van súlya. Balázs Zoltán ágáló, harsány, túlhajtott figurája viszont idegesítő (-en sok). Mácsai Pálra viszont kifejezetten irigykedtem, az ilyen szerepekért lennék színész (a rejtvény megoldása a filmben van, a vége felé).

Nehezet vállalt a film, hiszen Stanislaw Lem sűrű szövegeit nehéz filmre ültetni, nem is sikerült ez maradéktalanul, egyfajta elkalandozós, asszociatív olvasat ez. Sparrow talán többre ment volna első filmként valami saját, szeméyes sztorival, az ilyen irodalmi alapanyagú, filozofikus példálózgatáshoz középkorú, magukról már mindent elmondó filmművészek szoktak fordulni. Egyszóval VerebesSparrow Peti rendezői debütálása egyelőre inkább egy költséges l'art pour l'art játéknak tűnik, mint komolyan veendő intellektuális kihívásnak, bár tagadhatatlanul van benne spiritusz, ahogy szokták azt a dorong után biggyeszteni, vörös farokként. A többit majd meglátjuk... Asanisimasa szerint: 5/10.

Naná, hogy az ifjú Marlon Brandót szeretik a nők, Sidney Lumet határozott hangú, expresszív Tennessee Williams-adaptációjában, az Orfeusz alászállban. A gyíkbőr zakóban, vállán gitárral cél nélkül kóborló Val egy déli kisvárosba érkezik - a figurát később David Lynch is megidézte a Veszett a világban. Ismert alaphelyzet fogadja, a férfiak bőszen markolásszák fegyverüket, gyűlölködve merednek mindenkire, aki a városon kívülről érkezik. Védik tyúkszaros udvaraikat, vélt értékeiket, nyomasztó a város gyűlölködő, mérgező légköre. Mindenki úgy kompenzál, ahogy tud. A seriff felesége vallásos hóbortokat folytat, a fiatal Carol permanens botrányaival elégíti ki magát, az olasz származású, hajdani szépasszony Lady Torrance - Anna Magnani alakítja borzalmas olasz angolsággal, ám elsöprő mediterrán intenzitással - boldogtalan házasságban pergeti napjait félig nyomorék, ám teljesen agresszív férje mellett. Közéjük toppan be a kígyóbőrkabátos Val s vele együtt a szabadság, függetlenség, sőt a szerelem hűs, frissítő fuvallata. A férfiak, élükön a seriffel viszont azonnal a fegyverükhöz kapnak - a film a város börtönében kezdődik, ahová Valt csipcsup indokkal bezárták.

Klasszikus alaphelyzet, idegen a cowboyok között, vietnami veterán hazatér, a szelíd motorosok utolsó méterei, magányos hős, a szabadság lovagja a bunkó déli kisvárosban, klasszikus dráma, klasszikus vég. Marlon Brando már kilenc éve, hogy eljátszotta Stanley Kowalski emblematikus figuráját a Vágy villamosában, de még hamvas, szálkás ifjú. És úgy játszik, mint egy isten. Még nem láttam egy filmjét sem, amikor olvastam, hogy ekkora, meg akkora színész, hogy mindenki, aki ma számít, őt tekinti példaképének - már színészileg persze; eh, a múltba révedő túlzások! Aztán megláttam, mint e filmben is, hogy milyen színész is volt a Brando. Gyakorlatilag mozdulatlan arccal játszik, azonban elképesztő tekintete van. Tökéletesen uralja a szemeit, a legapróbb, másnak tán önkéntelen rezzenéssel is a karakter építését szolgálja. Olykor tényleg mintha lézersugár égne benne. Al Pacino hasonló, de tán ő se ennyire intenzív. És ezzel együtt mindig visszafogott! Természetesen, sőt kissé galuskásan mondja szövegét, mégis kiválóan érthető minden hangja. Amit a szemeivel művel, ugyanaz érvényes a mozdulataira is, minden egyes gesztus ki van dolgozva, de a lehető legnagyobb természetességgel adja elő. Egy percig nem merül fel, hogy aki nő (vagy érdeklődő férfi) az abban a szent pillanatban ne essen szerelembe iránta. Igen, azt hiszem kezdem megérteni azt az elképesztő nimbuszt, ami Brandót övezte életében. A filmet rendező Sidney Lumet ekkor már a 12 dühös emberrel bemutatta, milyen komoly érzéke van a drámához, ezt a filmet is fantasztikusan eltalált arányokban rendezte meg; kissé szenvtelen, thrillerbe hajló modorában már itt is kora előtt járt. Izgalmas, hatásos drámaként működik az Orfeusz alászáll ma is, méltó filmes adaptációja a klasszikus alapanyagnak. Asanisimasa szerint: 7/10.

(Érdekesség, hogy a Nemzeti Színház Sopsits Árpád rendezésében éppen most próbálja Tennesseee Williams darabját, bemutató 2009. december 19-én lesz. Igen érdekes a szereposztás, Valt Szabó Kimmel Tamás, Lady Torrance-t pedig Udvaros Dorottya alakítja. Mellettük többek között Péterfy Borit (Carol), Bodrogi Gyulát (Jabe Torrance) és Nagy Marit (Vee, a seriff felesége) láthatjuk.)

Természetesen nem egy szokványos szerelemről van szó William Wyler hollywoodi "ősbölény" egyik utolsó filmjében, melyet John Fowles annak idején legendás regényéből adaptált filmvászonra. A lepkegyűjtőben egy magányos fiatalember kétségbeesett, torz, tragikus társkeresési kísérletének lehetünk szemtanúi, melyet a rendező hat évvel a monstre gigaszuper Ben Hur után egy éles váltással, gyakorlatilag két szereplővel, egyetlen helyszínen mutat be.

Talán kevesen tudják, hogy a film alapjául szolgáló regényt bevallottan Bartók Kékszakállú herceg vára című operája, pontosabban annak Balázs Béla által írt szövegkönyve ihlette. A történet váza tehát ugyanaz, itt is egy férfi ejt foglyul egy nőt, azonban szó sincs ajtók nyitogatásáról, áriákról, mély szimbolizmusról, a regény, meglehetősen direkten a két teljességgel különböző szereplő - egy magányos, torzult lelkű, frusztrált fiatalember és egy életvidám, érzékeny, nyitott és kreatív lány - minél teljesebb személyiségrajzát, illetve ezek egymásnak vetülését próbálja ábrázolni, komoly sikerrel. A film tulajdonképpen hű "megfilmesítése" a regénynek, azonban terjedelmi, súlyponti, és egyéb problémák miatt lényegesen szegényesebb az eredmény. A filmet 1965-ben mutatták be, amikor Hollywoodban még igen mereven értelmezték a filmek műfaji szabályait, még egy olyan nagyság esetében is, mint Wyler. Hiába dobott előzőleg nagyot egy 210 perces (!!!) filmmel, azért egy kétszereplős kamaradrámára, egy pszichothrillerre nem kapott két óránál többet. Ez, a regény olvasata nélkül elég is lenne, hiszen a film megáll saját lábán is - összevetve azonban nyilvánvaló (bár legalább 25 éve olvastam) a különbség. Fowlesnek volt "ideje", tere és voltak írói eszközei is a két jellem, a kétféle személyiség szinte teljes kibontásához, a film esetében viszont erre nem nagyon, illetve részben, torzóban volt csak lehetőség. A férfi, Freddie Clegg figuráját még csak-csak sikerült plasztikusan felfesteni, bár a hangulatváltásai tűnhetnek akár indokolatlannak is, amihez csupán az emberrablás ténye szolgál alapul, ez pedig kicsit kevés. A lány, a művészeti főiskolás Miranda karaktere azonban meglehetősen kétdimezniós marad. Wyler alapvetően a férfi karakterére fókuszált, úgy gondolta, egy thrillerben azt kell jobban érezni a nézőnek, mitől kell félni, a vétlen és ártatlan áldozat szerepébe könnyen beleképzelheti magát bárki. Ennek megfelelően, Samantha Eggar jórészt rettegtében tágra nyíló szemeinek riadt meregetésével vesz részt saját drámájában. A Terence Stamp által alakított Freddie már plasztikusabb figura, alapvetően félszeg, pipogya fickó, aki lepkéket gyűjt. Banktisztviselő. A gyakorlati dolgok kivételével kommunikációképtelen. Frusztrálja minden és mindenki, amiről úgy hiszi, több, magasabb nála. Műveletlen. Van benne valami régimódi, merev lovagiasság, mely azonban nem több annál, hogy a férfi tiszteli a nőjét. Aktusra, valódi párkapcsolatra képtelen. Azonban a színész erőfeszítései - mai szemmel - túl teátrálisnak, művinek, túljátszottnak tűnnek, amely éppen ezzel hiteltelenné teszi a figurát. Ehhez nagyívű összeomlásaival méltó partnere is - mindez felfogható kortünetnek, illetve egy ma már kissé divatjamúlt filmiskolának is, melynek a rendező Wyler nagy mestere volt. Akkor ez ment, ma más. Ha színészvezetésben nem is, de feszültégteremtésben, a drámai szituációk megteremtésében mégis hathat korszerűnek a film. Sőt, két szereplőt két órán keresztül, érdekfeszítően mutatni, úgy, hogy közben a drámai feszültséget is egyre feljebb kell tornászni, az egy mai, ifjú, szerkesztésben zseni rendezőnek is komoly feladat. Ehhez képest, A lepkegyűjtő elég biztosan áll 44 éves lábain, túlzásait és szegényességeit feledve ma is tud érdekes lenni. Asanisimasa szerint: 6/10. (Azért nem Poroló, mert a filmet most láttam először.)

A törékeny, de mindenképpen női testbe költözött, szuperképességekkel rendelkező terminátor figurája nem először bukkan fel a képernyőkön/filmvásznakon. A hagyományosan erősebbnek tartott nem képzeletét mindig birizgálja, ha a nők nemcsak kitárulkozó, lágy ölű nőstényként, hanem harcias, küzdelemre kész, férfias dolgokban is egyenrangú félként jelennek meg - botcsinálta vulgárpszichológusként megjegyezve, talán éppen a legtöbb férfiben  mélyen rejlő látens homoszexualitás egyfajta projekciójaként. Vagy az erővel, agresszíven valaha is megszerzett és megejtett nők iránti szégyenérezet kompenzációjaként, ki tudja...

A régi idők legendásan harcias, maszkulin népe volt a viking, kiknek késői leszármazottai a svédek. Érdekes módon, August Strindberg, a híres nőgyűlölő is svéd volt, Ingmar Bergman életműve is jórészt a férfiak  és nők -nála lelki jellegű, de úgy is brutális- csatározásairól szól, mondanom sem kell, Bergman is svéd volt. Stieg Larsson -aki férfi- mintha javítani próbált volna ezen a meglehetősen sztereotip, ám talán éppen ezért szemetszúró képen mikor megalkotta Lisbeth, a tetovált lány figuráját, akinek története Millennium-trilógia néven az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere volt Svédországban (autentikusnak tekinthető információk erről a szerző neve alatti linken). A megfilmesítés sem késlekedett sokáig, az első rész, A tetovált lány - A korrupció és gonoszság anatómiája, melyről itt fogok néhány szót szólni, a második és harmadik rész állítólag a napokban kerül bemutatásra a mozikban, illetve 2010-ben egy 12 részes tv-sorozat formájában, Svédországban.

A trilógia súlyát jelzi (és némi aggodalommal tölt el), hogy már az amerikai remake lehetőségeiről is szó van, nem akárkikkel a háttérben; Quentin Tarantino és Brad Pitt nevét emlegetik ez ügyben. Pedig a svéd verzió sem egy igénytelen fércmű, Niels Arden Oplev rendesen odatette magát a témának és egy 152 perces, epikusan áramló krimifolyamot rittyentett az első részből. Ennek megfelelően messziről indul a történet, két szálban. Mikael (Michael Nyqvist) egy híres svéd oknyomozó újságíró, akit egy sajtóperben éppen leültetni készülnek. A svéd igazságszolgáltatás azonban komótosan működik, Mikaelnek nem kell azonnal a rács mögé ülnie, így el tudja fogadni egy gazdag és hatalmas nagyiparos felkérését, folytasson nyomozást egy a nagyiparos-dinasztiában negyven éve bekövetkezett felderítetlen halálesetben. Mikael jobb híján elfogadja az ajánlatot, és munkához lát, melynek következtében rövidesen náci sisakot hordó brutális, nőgyűlölő férfiak csontvázai hullnak ki a szekrényből. Ez az egyszerűbb vonal. A másik, elsősorban a felvetődő szexuálpszichológiai kérdések miatt bonyolultabb, összetettebb szál Lisbeth (Noomi Rapace) története, aki gyermekkorában elkövetett bűnéért már leülte büntetését, jelenleg gyámság alatt van és egy biztonsági cég nem hivatalos hackere. Fotografikus memóriával megáldott/megvert, szúrós modorú, erős, független nő, aki tetkókkal van szénné varrva. Bőrdzseki, piercingek. Az ő figurája miatt tartják egyesek feminista kriminek is a Milleniumot, hiszen a főhős egy öntudatos, erős, szuverén személyiség, aki ráadásul biszexuális is - ergo, semmiben nem szorul a férfiak segítségére. Éppen Mikael dolgai után nyomoz, a férfi megbízójának felkérésére. Így kapcsolódik össze a két szál, közben Lisbeth férfias határozottsággal és női leleménnyel megoldja saját magánéleti problémáit is, majd már Mikaellel közösen, felgöngyölítik a nagyiparos-dinasztia sötét ügyeit is.

A film amúgy szerkezetében egy tökéletesen hagyományos nyomozós krimi, meglepő fordulatokkal, csattanóval, a klasszikusok (pl. Agatha Christie) modorában elmesélve, ám modern kivitelben, nem elkendőzve a véres, már thrillerbe hajló bűneseteket és nem kerülve a naturalista szóhasználatot sem. Piciny társadalomkritikai élt is felfedezni vélek a mai svéd nagypolgárságot, a médiát és az igazságszolgáltatást illetően, amivel mindenképpen a krimi zsánere gazdagodik. (Az író Stieg Larsson meggyőződésesen harcos baloldali nézeteket vallott, ezt le kell szögezni akkor is, ha ezzel a ma divatosan jobbra forduló potenciális nézőket elriasztom. De ez legyen az ő bajuk.) A film méltóságteljesen, elbeszélő ritmusban hömpölyög, szépek a képek, a színészek a skandináv hagyományokhoz megfelelően mély átéltséggel játszanak. A kellő pillanatokban azonban fel is tud pörögni a film, bizonyos képsorok már szinte horrorba fordulnak - azonban a sztori ezt meg is követeli. Egy szóval, igényes, alapos krimi ez, sőt még egy picit több is, ha van rá bő két és fél óránk. Asanisimasa szerint: 8/10.

Semmi köze nincs Csehovhoz a(z egyik) dél-koreai filmguru, Kim Ji-woon Két nővér című pszicho-hoho-horrorának, maximum annyi, hogy a Három, illet Két nővér egyaránt lassú. De míg Csehov művébe a tizenkilencedik század vidéki orosz dácsáinak szplínjét, az értelmes élet iránt való vágyakozás pre-egzisztencialista életképét szokták általában belerendezni értő színházcsinálók, addig Kim Ji-woon történetének középpontjában egyetlen tragédia áll, s filmjében ennek ok-okozati összefüggéseit próbálja feltárni. Erőfeszítése sikeres, bár a film műfaji megjelőlésére kattanó, esetlegesen a nyugati zombi-bőrpofa-freddykrueger-féle tinihorrorokat fogyasztó rétegek ezt végig fogják unatkozni, mert gyakorlatilag alig van benne vér, ami van, az csak pacsmagolás a (számukra) megszokott gyomorba-csákány-kiömlő belek undorodó röhejéhez képest, ráadásul itt az efféléknél elvárt kretén humor is hiánycikk.

Egyáltalán, a Két nővér tökéletesen humortalan alkotás, de ez nem jelenti azt, hogy sótlan és savanyú. A nézőt gondolkodó felnőttként kezeli, nem ad szájába előre jól megcsócsált, megemésztett falatokat, sőt még a fogásokat is sorrendjükben összekeverve tálalja fel. Figyelmet vár el, cserébe intellektuális borzongást és kalandos kirakójátékot kínál. Valamint sok-sok szépséget, meglehetősen meghökkentő módon, egy horrorfilmben. Négyszereplős kamaradráma ez, jórészt csendben. Csak az ódon ház padlóján surranó mezítelen talpacskák neszeznek balról jobbra, majd valaki más puha mamuszban csoszog át a szobán jobbról balra. Olykor ajtó nyikordul csendesen, ruha lebben, porcelánhoz koccan a fa evőpálcika. Drámai pillanatban szekrény zuhan hatalmas robajjal. A négy szereplő - a két nővér, tétova-pipogya apjuk és a vélhetően gonosz mostoha - között vibrál a feszültség, a keleti önfegyelemmel merev arckifejezéseik még jobban ki is hangsúlyozzák ezt. Ami számomra a legfantasztikusabb a filmben, az a filmnek, mint nyelvnek való autentikus és plasztikus használata. Régen láttam már ilyen konzekvensen a képek erejére építő alkotást, manapság valamiért mindent szétbeszéltetnek a filmesek. Holott a képnél nincs erősebb szó. Kim Ji-woon és Lee Mo-gae operatőr gyakorlatilag az egész történetet a megfelelő plánok, kameramozgások, képkompozíciók megválasztásával és a vágással meséli el, melyekben a szereplők között mindössze néhány szavas, banális dialógusok hangzanak el. Mégis, ha rendesen figyelünk, kristálytiszta minden. Mestermunka. Asanisimasa szerint: 8/10.

Néhányan talán egy kis meghökkenéssel fogadják Daniel Young Szobafogság (Prinpick) című filmjét. Mitől magyar egy amerikai rendező filmje? Hát azért, mert ez már nem az első magyar filmje, hiszen itt tanulta a szakmát. (Van ilyen? Ez jó. Ide jön Pilzenből sörözni...?) Valamint azért, mert szinte a teljes stáb, magyar a gyártás, magyar a pénz. Valamint magyar a négy szereplőből kettő: Nagy Ervin és Rátóti Zoltán.

Az egész film angol nyelven forgott, a két magyar egész jól teljesít hunglishben, főleg, hogy ügyes dramaturgiai trükkel Nagy Ervin szövege eleve törtben lett megírva. Korrekt, szuszpenszes, fokozatosan fojtogatóvá váló szerelmi négyszöges, szélhámos-egyszerre-szereti-anyukát-s-lányát-típusú thriller ez a film, (Nagy Ervin amellett, hogy ügyeletes szívtipró, ő a szélhámos-felelős is manapság...) egész váratlan csattanóval a végén, nyugodtan és bárhol vállalható, erős közepes film. Tisztességes, alapos, egészen a végkifejletig, ám talán éppen ezért kissé unalmas is a film. Viszont Nagy Ervin rajongói kajálni fogják, mert Ervin a film felében egy szál alsógatyában tomporít. Asanisimasa szerint 6/10.

A huszadik század utolsó évtizedei Peru hajdan inka királyok uralta földjének sok szenvedést hoztak. Katonai junták, maffiavezérszerű elnökök, maoista terroristák egymást túllicitálva rabolták az országot, a nép pedig szenvedett. Fausta ennek a kornak gyermeke, akit szinte megnyomorított az állandó félelem. A vészidők múltán magára találásának története ez az érzékeny női lírával fogalmazott film.

Peru közelmúltja

A film teljes megértéséhez elengedhetetlenül szükséges néhány szót szólni e távoli ország zűrös és zavaros közelmúltjáról. Latin sajátosság, hogy a katonai hatalom igen sokszor szól bele a polgári kormányzásba, legtöbbször a maga csikorgósan brutális módján. Peru történelmében is szinte végig voltak katonai periódusok, a legutóbbi 1968-1980-ig tartott, nagy szigorúságban és még nagyobb gazdasági tévedésekkel. 1980-ban jött el újra a polgári kormányzás ideje, amely viszont a kezdeti röpke fellendülés után az 'El Niño' jelenség okozta időjárási abnormalitásoknak, az elszabaduló inflációnak, az óriási korrupciónak és az elhibázott gazdaságpolitikának köszönhetően egyenesen süllyedt az anarchiába. Az országban a valódi hatalmat politikai címkével ellátott terrorszervezetek (Fényes Ösvény, Tupac Amaru), valójában nagyhatalmú kábítószer-kereskedők magánhadseregei gyakorolták, kihasználva, hogy Peruban ősi hagyomány a kokain alapanyagának, a kokacserjének termesztése. Ez kaotikus állapotokat eredményezett a perui mindennapokban, összedőlt az egészségügy, a rendőrség velejéig korrumpálódott, az állam alig működött, a lakosság a rablóhadjáratokkal szórakozó gerillák, vagy éppen az elvileg rájuk vadászó katonai halálbrigádok terrorja alatt nyögött. A filmbéli Fausta apja a terror áldozata lett, terhes anyját pedig megerőszakolták. A lány az átélt események miatt szinte megnyomorodott az állandó félelemtől, meghökkentő helyi babonát alkalmazva, egy krumplit helyezett fel hüvelyébe, mely ott nőve, kivirágozva megakadályozza, hogy vele ne történhessen meg ugyanez. 2000-ben, a korrupcióval és az emberi jogok folyamatos megsértésével vádolt Fujimori elnök lemondása után egyértelmű felemelkedés indult mind gazdasági, mint társadalmi téren.

Claudia Llosa

A fiatal perui filmrendezőnő, Claudia Llosa gyakorlatilag egyedül jelenti nemzetközi viszonylatban a perui filmművészetet. Ez második filmje, ám eddigi rövid pályafutása alatt 9 díjat zsebelt be eddig különböző fesztiválokon, többek között a berlini Arany Medvét, éppen ezért a filmért. Mondhatni szerzői kézjegye, hogy valamilyen családi, vagy társadalmi ünnepségre fűzi fel filmjét. Rendezői bemutatkozása, a Madeinusa, egy isten háta mögötti perui falu húsvéti készülődésébe pillantva talál meg tragikus emberi sorsokat, a Fausta éneké-ben pedig egy esküvőt látunk és egy temetést várunk. Mindkét filmben erős színeket, a nekünk szokatlan kultúrák sajátosságaiból fakadó, de néprajzi hitelességű furcsaságokat, továbbá a dél-amerikai irodalomra oly jellemző mágikusan realista elbeszélőmodort és ábrázolásmódot láthatunk, jó részben az itt autentikus kecsua nyelven. A mára emblematikus arcúvá vált főszereplő is ugyanaz: Magaly Solier azóta énekesnői karriert is fut, arca, tekintete, rusztikus indián alakja, személyiségének kisugárzása pedig önmagában is hordoz valami nem evilágit.

Dalban éli az életét

a film főszereplője, a Solier alakította Fausta. A dal a Föld minden népének kultúrájában fontos szerepet tölt be, a természethez közelieknél fontosabbat, a civilizáltabbaknál kevesebbet. Mi itt már előre gyártott, hangulatokra, eseményekhez optimalizált daltermékeket fogyasztunk, de talán emlékszünk még arra, hogy nem oly régen, ha bánat vagy öröm ért, nótára gyújtott a magyar is. Hovatovább, a Körúton sétálva biztos jön velünk szembe egy román polgár tükrös távcsövet kínálva (öccázé!), na ő még dúdolgat, sőt olykor hangosan énekel is magában. A filmbéli Fausta bonyolult, de gyönyörűséges dalait az élet szörnyűségei ihlették, de azok megtisztítására, elfeledésére énekli. A gazdag, nagypolgár zongoristanő, aki már elfelejtette ezt, irigyli ezért, gyöngyben fizet érte, egy az egyben. De szívesebben lopná őket, nem értve, nem tudva, milyen szenvedésben születtek meg. A kertész viszont megérti Faustát, hiszen ugyanazt a sorsot élik. Bizarr, de adekvát módon nyilvánítja vonzalmát a lány iránt – de hát ő is bizarr helyen neveli virágját. Egyik oldalról meghökkentően pajkos szerelmi történet, másik oldalról súlyosan groteszk szenvedéstörténet Fausta története, melyet Llosa markáns képekben, olykor morbid humorral, de könnyed, szabadon szárnyaló nőies lírával mesél el. A Fausta éneke tagadhatatlanul egyedi hangú, érzékeny és figyelemre méltó alkotás, azonban a néző és közte lévő kulturális távolság áthidalásához szükséges némi türelem és figyelem. Asanisimasa-index: 7/10

Sam Rockwell ugyanúgy futja végtelen köreit az űrállomás törtfehér falai között e filmben, mint 40 éve futotta Keir Dullea a 2001 Űrodisszeiában. Nem véletlen a párhuzam, hiszen az idei (2009-es) Sundance Fesztiválon komoly feltűnést keltő Moon című filmet rendező Duncan Jones gyermekkorának meghatározó filmélménye volt Stanley Kubrick megkerülhetetlen és a mai napig aktuális filmkölteménye. Valahol természetes, a posztmodernben meg szinte kötelező, hogy egy filmrendező első nagyjátékfilmjét teletűzdeli az odáig vezető útra való utalásokkal, idézetekkel. Miután megtudjuk, hogy Sam egy holdbéli bányaállomáson rója egy helyben köreit, eszünkbe jut az Alien vagy a Gyilkos bolygó is, aztán szép sorban a többi sci-fi klasszikus, többek között a Solaris is. Talán ennyiből is látszik, Jones-re nem a tömegeket hódító űrmesék, a Star Wars vagy a Star Trek, hanem a scifi filozófikusabb és a markáns műfaji jegyei ellenére nem éppen a legagyatlanabb, dilettáns változatai hatottak igazán. Ennek megfelelően első filmje gyakorlatilag egyetlen szereplővel játszódik egy holdbéli űrállomáson - nyilván nem akciófilm lesz ez.

Jones eleve Sam Rockwellre, az ő színészi kvalitásaira, karakterére írta a filmet, mely azonban nem arról szól, hogy egyetlen figura bóklászik magányosan az isten konkrét háta mögött. Az állomást GERTY, egy intelligens számítógép irányítja (Kevin Spacey hangján szólal meg), aki nem őrül meg, mint HAL, hanem jóságos gondviselőként óvja, védi Samet, a modern, pénzt keresni száműzetett Odüsszeuszt önmagától és a külvilágtól, valamint érvényesíti a bányatársaság érdekeit. E két látszólag azonos, de mint látni fogjuk, meglehetősen eltérővé váló terület ütközése sem akasztja meg a számítógépet, rugalmasan alkot új algoritmust az új helyzet megoldására. Az őrület máshol jelentkezik, méghozzá Sam fejében. Vagy mégsem, csak a dolgok valódi folyása annyira hihetetlen, hogy azt egy három évre magányba zárt ember érzékeli őrületként, hallucinációként?

Jones filmje egyszerre pszichothriller, környezetvédelmi utópia/disztópia, romantikus melodráma és filozófikus scifi, ráadásul úgy, hogy mindegyik teljes egész és egyik sem megy a másik kárára. A bányatársaság machinációi, és Sam rendellenes állapota következtében vészterhesen közelgő "mentőcsapat" thrilleri feszültsége, a Föld közeljövőben igencsak reálissá váló energiagondjainak a filmben ábrázolt megoldása, Sam és otthon maradt felesége, lánya közötti egyre lazábbá váló kapcsolat édesbús melankóliája van átszőve a klónozás problematikája, a felelősségvállalás és hasonló topikok felett való - nem emészthetetlenül mély - moralizálással. Egy (de legfeljebb 3) szereplős filmhez képest kifejezetten izgalmas a mozi, néhány ötletes csavarral, optimális vetítési időben. Hogy lesz-e belőle olyan kultusz, mint a 2001 Űrodisszeiából, a Solarisból vagy az Alienből, azt majd eldönti az idő. Ezek előtt tisztelgő, "ommázsoló" műnek azonban már most is megfelel a Moon. Asanisimasa szerint: 7/10. (A Rotten Tomatoes 156 kritika alapján 89%-ot mutat a filmnek, amely extrém magas ráta.)

Véletlenül, tudatlanul futottam ebbe a filmbe, azt hittem a címe alapján, valami jó kis didergős északi thriller lesz ez, vagy valami morbid, de szellemes komédia, esetleg egy meditatív, környezettudatos neohippi filmesszé, ezzel szemben a Halott hó című norvég termék nettó agyatlan faszság. Nyilván a virulens skandináv nehézrock-ipar mellék-, vagy kísérőtermékeként jött létre Tommy Wirkola betűvel nem leírható kategóriájú zombifilmje, mely paradox módon, éppen ezért maradhat életben a szűk, de biztos fogyasztói piacon. Minél kreténebb, annál jobb. Rosszabb, de épp ez a jó - anyukák, apukák, felnőtt testvérek ismerik ezt az észjárást, mellyel a death/doom/stb. metál bugyraiba csúszott gyerkőc próbál magyarázatot adni aggódó kérdéseikre.

Nincs új a nap alatt amúgy, úgy kezdődik, mint Sam Raimi Evil Deadjében (és kismillió más horrorban): jókedvű társaság igyekszik a világvégi, eldugott házikóba, hogy egy vidám hátvégét töltsenek ott el. Kacagva ugratják egymást durva poénokkal - itt orvostanhallgatókról van szó, így kézenfekvően kiömlő belek, és hasonlókról van szó - melyek a következőkben egytől egyig beteljesednek. Pici találmány ez, de legalább ötletes, mert a film alapkoncepciója az baromi gáz. A második világháborúból elkárhozott, arany- és gyémántfüggő náci zombik gyilkolnak aranyért??? Kopott, hótól ázott de amúgy kifogástalan egyenruhában bújnak elő a hó alól nagy számban, hogy tegyék dolgukat - nyamm-nyamm, hrrr-hrrr-grrr. Lényegesen felgyorsultak a zombik a hőskorszak tétován támolygó idióta agyatlanaihoz képest, de ezt már ellőtték a Resident Evil 1-2-3-ban. Itt sebességben már semmi különbség nincs, az elején a zombik lerongyoltabbnak tűnnek, de ez már nincs így sokáig. Nem tudom eldönteni, hogy paródiának szánták a filmet alkotói, avagy komolyan gondolták, hogy ezt kell bevennem, a lényeg, hogy tényleg hektószámra fröcsköl a művér, bár a szerepük szerint emberi szereplők szemeit gondosan elkerülve, biztos chilis paradicsomléből készítette a valószínűleg tökrészeg kellékes. Elvétve igazán kretén viccekbe is futhatunk, idespojlerezem az egyiket, ízelítőképpen: Az egyik főszereplő kezébe harap egy zombináci, aki horrorrajongó orvostanhallgatóként tudja, hogy akit egy zombi megharap, az maga is zombivá válik. Egy orvostanhallgatón azonban ez nem fog ki: Nemrég tanultuk az amputációt! - kiáltja, és fogja a keze ügyébe kerülő láncfűrészt, és nekiáll gyikicselni saját karját. Nagy nehezen levágja a pasi a karját, ekkor azonban villámgyors mozdulattal egy újabb zombináci üti fel a fejét a hó alól, éppen a pasas lábai előtt, és egy határozott bólintással ráharap az imént önmagát csonkító lábaközére... Erre a pasas kétségbeesve néz fel az égre, színészileg kb. mint aki otthon felejtette pénztárcáját, és már a pénztárnál áll sorban. A haverja pedig közben hitetlenkedve nézi, és megpróbálja lebeszélni a következő csonkításról: Rooooy(vagy valami ilyesmi), neeeee! Szóval így... Azon már nem is futtatom az agyam, hogy miért harapdálják a zombik az embereket, ha kizárólag valami ládikában elrejtett kincsre buknak. Bárhogyan is, részemről komolyabb élmény mondjuk egy menet nosztalgiából a Wolfensteinnel, ha már nácikat kell gyilkolni. Bár az mindig jókedvre derít, amikor a nácik vannak szopóágon, az kurvára nem szórakoztat, amikor egy bélen lóg zombi és emberi szereplő. Primitív, igénytelen, kretén film ez, a fentebb jelzett színvonalú humorral. Akkor már inkább jöjjön Tarantino, meg a Becstelen Brygantik, amire viszont elég nehezen visz rá a lélek. Bezzeg ezt a szart meg megnéztem... Az asanisimasa-index jó indulattal 1/10.

Nincs kedvem sokmilliónyi rajongóval háborúzni (bár tele a padlás poros fézerekkel), és leszarom, ha fitymáék engem is fikázni fognak, ezért rögtön az elején leírom: a JJ Abrams-féle Star Trek fasza film. A Losttal és a Cloverfielddel műfaji alapvetéseket készítő rendező-producer elérte ezzel a ménkű hosszan sorjázó, helyenként bántóan együgyű scifi-mesével azt, amit Christopher Nolan egy másikkal: felnőttkorba léptette azt.

Persze ne várja a magasabb kasztbéli scifi-fogyasztó a 2001 Űrodisszeia, a Solaris vagy a Stalker mélyfilozófiáját, a Star Trek nem vált asztrálfényű majdnem művészetté, csupán egy tisztességesen felfűzött, baromi látványos popcornmozi lett, annak viszont jó. A cselekmény, melyet az atya, Gene Roddenberry is felügyelt egy másik univerzumból, tartalmaz ugyan jónéhány JJ Abramsra oly jellemző logikai csavart és tér-idő ugrást, de messze nem a Lost utolsó évadjára jellemző abnormális módon, hanem úgy, hogy azt egy kezdő, hatéves Star Trek-rajongó is követhesse. Bár a Spock-szál nekem kissé feleslegesen kettőződik, azért ezzel együtt is megáll a lábán a film, szinte minden percre jut akció, a látvány pedig abszolút rendben van. Nekek különösen tetszettek a földi tájképek, és azok az űrbéli panorámák, ahol igazán lehetett érzékelni a szinte végtelenbe veszű mélységet és az ebben úszó űrhajók egymáshoz is viszonyított távlatát. Sylar Zachary Quinto tökéletes választás az ifjú Spock szerepére, úgy is, hogy sokszor mégis a gyilkos órás néz ki a hegyes fülek közül, Leonard Nimoyjal párban meg egyenesen két tojás. Csak az utóbbi már több mint száz éves. Ifjú Kirk kapitány (Chris Pine) is csak éppen annyira nyálas, hogy a lányokat (illetve a kevésbé harcias fiúkat) is beültesse a moziba, a sztori hagyományos melodramatikus felhangjai is őket célozzák elsősorban. A normál skaccoknak meg ott vannak az űrhajók, meg a fézerek, meg a többi hasonló kütyük. csillagidő, hajónapló, képstabilizátorokat bekapcsolni, potenciométereket a maximumra és ugrás!

Szóval, rendben van a film, Abramsnak sikerült egy beavatatlanok (értsd: a Star Trek-univerzumot bármi okból hanyagolók) számára is fogyasztható látványmozit alkotnia, mely tán a hardcore rajongókat se riasztja el, bár a dolgokat teljes összefüggésükben nyilván csak ez utóbbiak fogják maradéktalanul összekapcsolni. A többieknek marad az álmélkodás, a kukoricamajszolás, és a sztori primér, külső felszíne - ám ez is elég. Túl szabad interpretációra amúgy nincs nagy lehetőség, hiszen a márka (a karakterek, bizonyos eszközök, ruhák, vezény- és parancsszavak, űrhajók, stb.) kötelező stílusjegyeit nem szabad elhagyni - ám így ez be is zárja a filmet egy bizonyos ketrecbe. Ebben viszont azt hiszem, JJ Abrams a végsőkig elment, hiszen érthetően, alaposan elmeséli a filmben, mi történ, mielőtt 1964-ben útjára indult az U.S.S Enterprise bizonyos Kirk kapitány parancsnoksága alatt felfedezni új világokat, új kultúrákat, stb., stb. Asanisimasa: 6/10.

Lars von Trier Amerika- vagy demokrácia-trilógiájának második részéről (a harmadik, Washington munkacímű még várat magára), a Manderlay-ről sokan, sokszor elmondták már, hogy lényegesen gyengébb, mint a Dogville, az előzmény-első rész. Annál rövidebb ugyan, mégis hosszabb. Abban von Trier már elmondott mindent, itt ugyanazt mantrázza csak (azért tán nem ilyen egyszerű ez). Hogy Bryce Dallas Howard nem Nicole Kidman (tényleg nem). Hogy von Trier engedményeket tett a Dogville teátrális minimalizmusából, ezzel éppen különlegességétől fosztva meg a projektet. A következetlenségeket nézve (pl.: egyszer 'levegő' az ajtó, máskor valódi tölgyfa, tokostul), ez így is van. Hogy az első rész izgalmas szimbolikáját zakatoló, száraz didaktika váltja? Ez is igaz. Azonban - rögtön az elején visszautasítva minden görcsös belemagyarázásra vonatkozó későbbi vádat - érdemes eljátszani e film nézése közben (akár, hogy jobban szórakozzunk) azzal, hogy folyamatosan "fordítjuk" a filmet magyarra. Az időpont nem a '30-as évek Alabamája, hanem 1989, Magyarország.

A szabadság fantomja (Grace) lopózik be a kerítés (vasfüggöny) mögé zárt sanyarú vidékre, nem várt változásokat okozva ott. A gonosz földesúr (Kádár) idős korára megérezvén a szabadság szellőjét, meghal. A fejét vesztett birtokra változékony idő jő el. Az intézők, munkafelügyelők (munkásőrség, néphadsereg, egyéb fegyveres testületek) parancsok, a Vastörvény híján, nem tudják kordában tartani a munkásokat, a rabszolgasorban élő, tudatlan népet (na ezek vagyunk mi). Grace, a szellő azonban megborzolja az izzadt fürtöket, sőt bele is fészkelődik némelyikbe, az elnyomásban élő nép lassan öntudatára ébred, és megpróbál élni a szabadásg nyújtotta, eleddig sohanem tapasztal előnyökkel. Akkor eszik, amikor akar, akkor kel fel, amikor akar, persze, dolgozni mindenki elfelejt: éli a szabadok szabad életét. A gyapottermelésből élő birtok azonban csődbe megy, ha senki nem ülteti el a gyapotot, így éljen bár szabadon a birtok népe, lassan apadni kezd a felhalmozott élelmiszerkészlet, lassan felüti fejét az éhhínség. A szabadság szellője (Grace), néhány okos birtoklakó segítségével, tanórákat kezd tartani a birtok lakóinak: hogyan éljenek a szabadásgukkal. Ezt vehetjük vállalkozói hiteleknek, egyéb gazdaságélénkítő csomagoknak, itt a filmben arról van szó, ugye, hogy csak el kéne kezdeni dolgozni megint, hogy legyen gyapot. S ha van gyapot, azt el lehet adni, sok pénzért, ami a szabadságban azé, aki megtermeli, nem a földbirtokosé. Így megy minden a már szabad Magyarországon birtokon, elkezd a nép dolgozni, beérik a termés, lesz sok della. Azonban a szabadság szellője a szabad élet frissességén kívül rothadó szagokat is eregetett a birtokra: megjelennek a szabad piac hiénái, a piramisjátékszervezők, az MLM-ügynökök, a befektetési alapok, a játékgépesek, a kaszinók. A hirtelen gazdaggá (na jó, mihez képest!) vált magyarság (birtoklakók) persze, két marékkal szórták a pénzt a pénznyelő gépbe, bedőlve a hihetetlen ígéreteknek: megkétszerezem, megháromszorozom, megtízszerezem a pénzed, csak add ide nekem. (Emlékszünk, nem?) A nép, a tudatlan, balga nép persze bedől az ajánlatnak: természetesen rövidesen híre-hamva sincs a pénznek. Bedőlnek a kisvállalkozások, sőt a közepesek is, a nagyokat multik vásárolják fel, hogy becsődöltessék őket, így szüntetve meg a konkurenciát, a nép ugyanúgy éhezik, mint a legsanyarúbb időkben, míg élt a földesúr. A szabadság ártatlan fantomja azonban még egyszer segítő kezet nyújt (világbanki hitel, Bokros Lajos, stb.) és megbünteti a pénzherdálásban bűnösöket, azonban nyilvánvaló: hosszú út vezet még a valódi szabadsághoz egy olyan népnek, amely belül még nagyon-nagyon rabszolga.

Lars von Trier természetesen nem a magyar politikai rendszerváltásról készített parabolát. A film egy meglehetősen didaktikusan elővezetett röpirat az amerikaiak iraki agressziójáról, arról, hogy rá lehet-e bárkire rákényszeríteni a szabadságot, illetve annak egyfajta variációját, annak akarata ellenére. De beszél a rasszizmusról, az amerikai feketék egyenjogúsítása körüli teendőkről is, ugyanekkor. A Manderlay persze, gyengébb film a Dogville-nél, nincs (illetve kisebb a) katarzis a végén, de hogy mégsem tök hülye a fazon (naná, hogy nem az!), az azért nyilvánvaló. Filmjét többféleképpen lehet értelmezni, alapvető dolgokról szól, általánosító erővel, igen, ahogy a röpiratok, sőt kiáltványok szólnak a néphez, fontos időkben, fontos témákban. Jelenleg fontos időt élünk itt is, a "birtokon" és van fontos téma is elég. Így a Manderlay talán hozzánk, magyarokhoz is szólhat talán. A film az asanisimasa szerint: 7/10.

(A képek tényleg csak illusztrációk.)