asanisimasa

Megszülték hát.

Tessenek böngészni:

Árvai Jolán-díj:

Hermann Krisztina, a Magyar Filmművészek Szövetségének ügyvezető titkára

Életműdíjak:

            Nagy Anna színésznő

            Pásztor József gyártásvezető

            Révész Gitta produkciós osztályvezető (Magyar Filmlaboratórium)

            Djoko Rosić színész

            Szoboszlay Péter grafikus, rajzfilmrendező

            Zsombolyai János operatőr-rendező

Magyar Mozgókép Mestere díj:

Rózsa János filmrendező, forgatókönyvíró, vágó, producer

Grunwalsky Ferenc rendező-operatőr

Nyakkendő-díj (Színház és Filmművészeti Egyetem Film- és Televízió szakos hallgatóinak díja):

            Török Gábor, a SZFE tanára

Filmplakát-díj:

            Szakmai díj: Apaföld c. plakát /tervező: Gál Krisztián, a Leon Design kreatív

igazgatója/

            Közönségdíj: Utolsó idők /tervező: Kenczler Márton art director

Az Országos Diákzsűri Zöld Holló-díja:

            Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal

Film.hu díj /internetes közönségszavazás/:

            Dyga Zsombor: Köntörfalak

TV filmes kategória

Különdíj /T-Home felajánlása/:

Szalay Kriszta: És a nyolcadik napon

Zsurzs Éva-díj /FILMJUS felajánlása/:

Mundruczó Kornél: A Nibelung-lakópark 

A legjobb tv-film fődíja /T-Home felajánlása/:

Mátyássy Áron: Átok

Tudományos-ismeretterjesztő filmes kategória

Legjobb operatőr /Filmlaboratórium felajánlása/:

Tóth Zsolt Marcell: Bence + a többi jómadár

Kollányi Ágoston rendezői díj /FILMJUS díja/:

Pálfi Szabolcs: Ketten egy fészekben

Legjobb tudományos-ismeretterjesztő film:

            Sári Zsuzsa: Egy világfi Szegeden – Szentgyörgyi Albert szegedi éveiről

Dokumentumfilmes kategória

Elismerő oklevél:

Szederkényi Júlia: Barlang

Kategória - különdíj (megosztva):

Nagy István: Sorsod Borsod

Kiss Anna: Házi paradicsom

Schiffer Pál rendezői díj:

            Gulyás Gyula: Idézés

Az MMK és a Duna TV közös díja, a Duna-díj (megosztva):

            Szőczi Árpád: Drakula árnyéka – a romániai forradalom kitörésének valódi története

Zámborszki Ákos: Utolsó előadás

Dokumentum kategória fődíja, az Ember Judit-díj (megosztva):

Csáki László: Bádogváros

            Almási Tamás: Puskás Hungary

Kisjátékfilmes kategória

A zsűri elismerő oklevele:

Nagy Dénes: Riport

Császi Ádám: Ünnep

Breier Ádám: Cathrine magánélete

Rendező-operatőri díj /Filmlabor felajánlása/:

Nemes Jeles László, Várkonyi Tímea (rendező) és Erdély Mátyás (operatőr):

Az úr elköszön

Legjobb kísérleti film:

Magyarósi Éva: Léna

Legjobb kisjátékfilm:

Szimler Bálint: Itt vagyok

Art Mozi Egyesület díja:

            Almási Tamás: Puskás Hungary

Mozisok Országos Szövetségének díja, a Petróczy Sándor-díj: /2009 legnézettebb mozifilmje/

Herendi Gábor: Valami Amerika 2.

Nagyjátékfilmes kategória

Arany Mikrofon-díj /felajánlja: Basys Magyarország Kft./:

Kőporossy János A vágyakozás napjai c. filmért

Arany Olló-díj /Film- és Videovágók Egyesülete – HSE felajánlása/:

            Czakó Judit a Köntörfalak c. film vágásáért

Legjobb látvány, díszlettervezés díja:

            Banovich Tamás a Kolorádó Kid c. filmért

Legjobb eredeti filmzene:

            Kardos Dániel, Balogh Rudolf a Vespa c. filmért

Legjobb forgatókönyv:

Pacskovszky József A vágyakozás napjai c. film forgatókönyvéért

Legjobb férfi alakítás:

            Elek Ferenc a Köntörfalak c. filmben nyújtott alakításáért

Legjobb női alakítás:

            Kerekes Éva Vica a Ki/Be Tawaret c. filmben nyújtott alakításáért

Színészi különdíj:

            Tóth Sándor a Vespa c. filmben nyújtott alakításáért

Simó Sándor elsőfilmes díj /felajánlja a Fővárosi Önkormányzat/:

            Almási Réka: Team Building

Produceri díj /felajánlja: Kodak laborszolgáltatás, Oxi-Med produkciós szolgáltatás/:

Pusztai Ferenc, a Team Building és a Czukor Show c. film producere

Gene Moskowitz-díj:

            Hajdu Szabolcs: Bibliothéque Pascal

Operatőri díj /felajánló: Magyar Filmlaboratórium/:

            Nagy András a Bibliothéque Pascal c. film fényképezéséért

Rendezői díj /felajánló: ERSTE Bank/: (megosztva)

            Dyga Zsombor: Köntörfalak c. filmért

            Pejó Róbert: Látogatás c. filmért

Moziverzum-díj /felajánló: MTM-SBS Zrt./ TV2/:

            Vágvölgyi B. András: Kolorádó Kid

Arany Orsó-díj /felajánlja: MMK és Stern Film/:

            Bibliothéque Pascal

Ez van. Most mérgelődök egy kicsit, és ha újra szalonképes leszek, talán véleményezem. Talán nem.

Bunkerember - Én minden -rengeteg- hibájával együtt szerettem Zsigmond Dezső újabb heroikus vállakozását, hiszen éppen arról szól, ami az emberi élet lényege, s amit az a zengő hang is mond Ádámnak az ő tragédiájában: Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál! Az atomháború rémétől megriadt egyszerű falusi ember, aki bunker építésébe kezdett a túlélés reményében, az ő sziszifuszi munkája gyakorlatilag ugyanaz, mint amikor egy művész, egy alkotó a siker legkisebb reménye nélkül, csakis meggyőződéséből és hitéből kezd őrült munkába. A legcsodálatosabb emberi tevékenység ez, mégha tökéletesen értelmetlen és hiábavaló is. Minden tiszteletem a filmben szereplő színészeké, de főleg Trill Zsolté és Nagy Marié, mert tökéletesen magukévá tették a film eszméjét, és egy fikarcnyit sem kímélték magukat közben, beleértve a fizikai kínokat is. A film olykor megmosolyogtatóan naiv, olykor idegesítően dilettáns barkácshangulatot áraszt, olykor meg banális, mint egy savanyú kisfröccs, én mégis bírtam: 7/10

A vágyakozás napjai - Pacskovszky József fekete-fehér családi drámája valamiféle Édes Anna-variáció, Kosztolányival párhuzamosan. Egy szentedrei villa, gazdag, de már széthullt házasságban élő pár, egy rejtélyes néma lány, aki házvezetőnőnek kerül hozzájuk. Kezdetben romantikus történetnek indul a film, csak a fekete-fehér képek sejtetik, hogy itt valami nem fog dtimmelni, persze, úgy is lesz. Valódi, reális sorsokat hitelesen feldolgozó kamaradráma a film, mely a végén azért valami kis reménysugarat is enged felsejleni, ha nagyon figyelünk, tán észre is vesszük. Sajnos, a korrekt színészi alakításokat a hangi utómunka gyenge minősége, a rossz és rosszul is megválasztott utószinkron kissé lehúzza. Ettől függetlenül tisztességes munka ez a film, ami ugyan nem az a húmeghú, hogy a fal adja a másikat, de mondjuk a Duna tévében, egy hétköznap 21 órai időpontban igényesen és minőségien elszórakoztatja azt a néhány százezer nézőt. 6/10

A sírásó - Kardos Sándor célfotókhoz használt réskamerával forgatta ezt a képileg egyedülálló, képzőművészeti igényességű, és a nézőtől hasonló irányú befogadási készséget elváró kísérleti filmet, Rainer Maria Rilke novellái kapcsán, a képpel és szöveggel egyenrangú zenei környezetben (Peter Ogi). Én szerettem, bár néha nehéz volt nézni, de végül is komoly, mély élményt adott e film. Képtelen vagyok azonban összehasonlítani a játékfilmes versenyben indult többi filmmel. A sírásó egy teljesen más minőség, műfaj, kategória.

Látogatás - Ezzel az osztrák-magyar koprokdukcióban készült filmmel a Halálkeringő mellett még egy műfajilag viszonylag tiszta thrillerrel gazdagodott a magyar film. Hasonlóan egy helyszínen játszódik a történet, azonban itt, egy a lepukkant polgári lakástól lényegesen ingergazdagabb Fertő-tóparti (valóságban környezetvédelmi okokból, de szintén aggályosan, Velencei-tavi) villában, ahol két pár jön össze egy decensnek szánt, profán húsvéti bulira. Közben brutális gyermekgyilkosságról szól a hír, a gyanú rövidesen a kvartet férfitagjaira terelődik, hiszen ők a film főszereplői. Kiállításában gazdagabb ez a film, mint idei párja, de amúgy semmivel sem jobb vagy rosszabb, még a hibái is szinte igyanazok. A történet itt azért tán kissé erősebben áll a lábán, de Pejó Róbert néha olyan idióta szituációba hajszolja bele színészeit, hogy nehéz azokat feltörő röhögés nélkül végignézni, ugyanez érvényes a párbeszédekre is. De a villa, és fekvése pazar, a feszültségkeltés működik, tehát nagyjából a film is. De ne mérjük azért menő hollywoodi példákhoz még, viszont földbe döngölni sem kell ezeket a filmeket. Mindenképpen támogatandó ez a tendencia, hogy nézhető magyar műfaji filmek készüljenek. A lecke tehát fel van adva, lehet jobbat csinálni. Ez azonban csak: 6/10. Kezdésnek nem rossz.

Bibliotheque Pascal - Szinte hisztérikus érdeklődés előzte meg Hajdú Szabolcs filmjét, ami nekem nem okozott csalódást. Éppen az a blöff, amit vártam. Közhelyes, nulla történet egy jó adag hagymázas körítéssel. Úgy gondolom, nem valami érdekfeszítő sztori az, ha egy erdélyi magyar lány egy tengerparti kaland eredményeképpen teherbe esik, majd megszületett gyermekét eltartani nem tudván, Nyugatra megy erotikus munkával pénzt keresni, amibe ugyan majdnem belehal, de megússza, majd hazaérkezve visszaszerzi az azóta gyámság alá került gyermekét, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ezt lehet így elmesélni, lehet kiszínezni, attól még egy sajnálatos, de egyáltalán nem kirívó és egyedi történet ez. A végkifejlet banalitása pedig kifejezetten hazug, főleg azokra a valóban szerencsétlen sorsú lányanyákra, akik a mai napig rabszolgasorban teszik szét a lábukat ronda és dagadt, gazdag nyugat-európaiaknak, és csak az álmukban  fordul elő, hogy egyáltalán láthatják otthonmaradt gyermeküket. Nemhogy visszakapják őket. A film álomjeleneti valóban látványosak, és rajonghatunk is értük, ha nem láttunk még Tarsem Singh vagy akár Szergej Paradzsanov-filmet, akármilyen bollywoodi mesét vagy Hong Kongi fuchsiát. A film jelenetszerkesztése Greenawayt és Derek Jarmant idézi, az álom-reália játék pedig Fellinit. Nincs új a nap alatt, azonban ezek a hasonlatok Hajdúnál csak manírok, a felszín üres csevegése csupán, mindenféle művészi tartalom, üzenet híján. Ez a film nekem nem tűnik másnak, mint egy légből kapott roma-romantikával meghintett méregdrága családi albumnak. Látjuk benne sokat feleségét, aki ugyan gyönyörű, de színészi képességei erősen korlátozottak, valamint kislányukat, édesdeden elaludni, tehát a családot, végigutaztatva egész Európán. Mindezt, szemmel láthatóan gazdag körítéssel. Asanisimasa szerint ez azonban legfeljebb: 2/10.

Kolorádó Kid - A Magyar Narancs-főszerkesztőként és Tarantino-biográfusként elhíresült Vágvölgyi B. András már erősen középkorúként vág bele ezzel a filmmel a rendezői karrierjébe, de hát így legalább volt ideje felkészülnie rá. A Kolorádó Kid jó film, '56-os tematikában szerintem az egyik legjobb a Szamárköhögés mellett. Ő is Nagy Zsoltot találta meg főszereplőnek, aki egy véletlenül Corvin-közi hőssé lett srácot alakít, szintén hitelesen. A nemrég elhunyt kitűnő író és költő Eörsi István személyében Vágvölgyi egy hiteles '56-os tudósítót is talált a filmhez (még életében), így a történet is igaz és valódi, történelmileg sem gáz. Sőt a dialógok már kissé barokkosan túl is zsúfolódtak a korabeli argó kifejezésekkel, sok helyen akár még egy magyar-magyar feliratozás is elkellne. Én Vágvölgyitől, Magyar Narancsos múltja, és Tarantino-, valamint japánbrutál-mániája alapján azért ennél lényegesen vadabb, sarkosabb eposzt vártam volna, úgy tűnik, a hazafias hősök szentimentalizmusa őt is elragadta, ám még így is egy igazán reális és a nagyotmondó pátosztól tökéletesen mentes, emberi léptékű forradalmi dráma lett a filmjéből. Mintegy mellesleg, a film egyfajta panteonja is a mindenkori magyar politikai és művészi ellenállásnak, hiszen kisebb-magyobb jelenésekben olyan jelképes figurákat láthatunk, mint Menyhárt Jenő (URH, Európa Kiadó), Bárdos Deák Ági (Kontroll Csoport), Dr. Máriáss, Kiss Tibi (Quimby) és sokan mások. Önironikus figura, akár a rendező (de sajátmaga) alteregóját is alakíthatja Bakács Tibor Settenkedő, mint alkoholista "bukott értelmiségi". 7/10

Czukor Show - Dömötör Tamás Füst Milán-parafrázisa (Boldogtalanok) az elmúlt néhány év egyik legnagyobb színházi élményét okozta, amikor a tragikus és brutálisan tömör családi drámát egy maunikasó-szerű keresedelmi tévés lelki mészárszék keretei között mesélte el, a nézők fizikai bevonásával. Kicsit féltem, hogy filmen mennyire fog működni a dolog, hiszen a színházi előadás erejét éppen az a játék adta, hogy a néző belekerült a tévébe, a filmes verzióban gyakorlatilag a néző éppen ezt veszti el, hiszen ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy tévén keresztül vagy mozivásznon nézi a stúdióban zajló drámát, a lényegből kinnragad. A tévészakácsként is ismert ifjú és tehetséges rendező ezt a hiányosságot azzal próbálja -sikerrel-kivédeni, hogy megerősíti a tévés belső kommentárokat, cinikus és igen bunkó beszólásokat, egyfajta igen durva paródiáját nyújtva a kertévés műsorcsinálásnak. Emellett persze működik a Boldogtalanok modernizált, talkshow-ra dramatizált verziója is. Tökéletesen. Egytől egyig kiváló színészi teljesítmények (stáblista!) jellemzik e filmet, kiemelném Árpa Attila iszonyú suttyó, cinikus és vérgeci producerfiguráját, akit színészileg igen pontosan old meg (nyilván volt miből merítenie), mert ő például nem szerepelt a színdarabban. A Czukor-show filmváltozata is erős: 8/10

Team Building - Egy tökéletesen filmes feldolgozásra váró jelenség majdnem jó megvalósítása Almási Réka első filmje. A fejlett nyugati kapitalizmus által bimbózó demokráciánkba exportált agymosása, a csapatépítő tréning. A filmben egy ötletesen castingolt csapat (lásd: szereposztás) izzad vért, vetkőzik ki emberi mivoltából és döngölődik földbe az angol teambuilder és magyar dominajellegű asszisztense (Fullajtár Andrea) agresszív és cinikus autokratizmusának erdményeként, ha nem lenne minden csapatban egy renitens elem, akit Nagy Zsolt alakít magától értetődő hitelességgel. (Úgy tűnik, ez a szemle Nagy Zsolt szemléje lesz...) Almási Réka tulajdonképpen megoldja a ziccer-témát, azonban nem meri (vagy nem akarja) sarkítani, minden karaktert árnyal, akiben felvillan valami jó, annak rögtön megmutatja a gyenge oldalát is, holott ez éppen egy olyan téma, ahol nyugodtan lehetne démonizálni, fekete-fehér-igen-nemet játszani, az egész cinikus szisztémát a lehető legpszichotikusabb, legdurvább, legaberráltabb felfogásban elővezetni. Ez a film illedelmes hangnemben készült, ám így kissé súlytalan marad. De azért biztató kezdet és teljesen nézhető, tanulságos film: 6/10

Vespa - Groó Diana második filmje, egyenes, tiszta, szép road-movie a szentesi cigánysortól Budapestig, és vissza. Kritika később, most csak annyit, hogy szerettem. 7/10

Ki/Be Tawaret - Molnár György groteszk szerencsétlenkedése, számomra majdnem nézhetetlen volt. Kritika róla később. 2/10

Halálkeringő - Írtam már róla itt. 7/10. Na jó, 6/10.

Köntörfalak - Dyga Zsombor filmje, személyes kedvencem, szuper színészek, jó sztori. Kritika róla később. 9/10

Az ígért kritikák majd akkor jelennek meg, ha a rendes moziforgalomba is kikerülnek a filmek. A Sas Tamás-filmek és a Poligamy kimaradt, mert nem érdekeltek.

A mai nap a tévéfilmeké volt, melyből egy nagyobb merítést sikerült megnéznem, és egy jópárat már láttam is korábban. Amit láttam: Mundruczó Nibelung-lakóparkja, erről már megemlékeztem itt, most megnéztem megint - ha már ott vagyok - és csodák csodájára, most jóval pozitívebb véleménnyel vagyok róla, helyenként kifejezetten szórakoztatott, bár ebben valószínűleg némileg közrejátszott az, hogy milyen filmeket láttam előtte... (A 6/10 most talán 7/10.)

Régebben láttam a Stefanovics Angéla-Végh Zsolt kultuszpáros Messze Európában című filmjét is, most ezt nem néztem meg. Nem a legjobb darabjuk, de a rajongóik ezt is szeretni fogják. A szokásos infantilis, nekem néhol kissé debil humor, de emellett egy csomó okos és bölcs megállapítás is, szóval vegyes, vegyes... Asanisimasa szerint: 6/10.

A Duna TV egy vasárnap este már leadta Horváth Csaba A tavasz ébredése című színházi előadás-reprodukcióját, ami színpadon valószínűleg érdekes előadás. Baromi hosszú (145 perc) ugyan, helyenként dinamikus képek, helyenként dögunalom, Wedekind cizellált verbalizmusa nagyrészt eltáncolva, itt és most, videón. Tánc- és mozgásszínházrajongók imádni fogják, gondolom, más nem hiszem. Élőben biztos érdekes volt, a videóverzió viszont alig tudja közvetíteni az élő előadás varázsát. Olyan, mint focimeccset felvételről nézni. Nem szeretem, még akkor sem, ha nem tudom a végeredményt: 3/10. Persze, azt le kell szögezni, hogy az utókor művelődéstörténete szempontjából igencsak üdvös rögzíteni az efféle színházi előadásokat, így ennek a műnek is helye van a polcon.

Esztergályos Károly szépelgő és sajnos erősen giccsbe forduló Kaffka Margit-adaptációja, a Májusi zápor is képernyőre került már a királyi tévén. Selymek suhnása, illedelmes majdnem-szoftpornó, némi decens lábfétisizmus, három kitűnő (de jobb sorsra érdemes) színésszel. Mindenből túl sok van benne, érzelemből, esőből, melankóliából, még szegény Kaffka Margitból is, egy kis távolság- és mértéktartás nagyot dobott volna e filmen. 5/10

Pajer Róbert két filmmel is büntette a közönséget: egy Állomás-epizóddal (Kutyából nem lesz szalonna) és egy kvázi tévédrámával, amely És a nyolcadik napon címet viseli. Az Állomás című, Szigorúan ellenőrzött vonatokba oltott Indul a bakterház alanyi, és kéretlen spin off-ja magán hordozza a magyar gyártású tévésorozatok összes hibáját, az izzadságszagú történektől a nulla dimenziós, valótlan karaktereken át az igénytelen képi világig és a banális tanulságokig, amelyhez sajnos színpadon, egyéb filmeken már ezerszer bizonyított, kiváló színészek (direkte kegyeletből nem írom ki nevüket) asszisztálnak. kritikán aluli volt ez az epizód is, szerintem egy átlag alsós szintű fogalmazás érdekfeszítőbb konfliktusokat tár fel, mint ez a kutyás-sztori: 1/10. Az aranyos kiskutya számító szerepeltetése külön mínuszpont. Hasonló érzésem van a másik filmmel is, ahol a Down-szindrómás gyerek a családban-szituáció kerül feldolgozásra, Szalay Kriszta tollából és főszereplésével. Kétségem sem fér a színésznő jó szándékához, a film, mint ismeretterjesztő propagandafilm talán működik is, hiszen minden egyes kockája annak a didaktikának van alárendelve, hogy bebizonyítsa nekünk, ha a sors úgy hozza, hogy a családba egy Down-szindrómás gyerek születik, az nem tragédia. Valóban nem az, azonban ez a film művészi alkotásként eltúlzott hatásmechanizmusai, erős didaktikája miatt semmilyen szinten nem funkcionál. Le fogják érte venni a fejem, de ez is egy kifejezetten rossz film, a Down-szindrómás gyerekkel élő családok ennél komolyabb az ún. egészségesek felé fogyaszthatóbb és működőképesebb "promóciót" érdemelnének. Ez sem több 3/10-nél.

A még egyetemista Szabó Csilla nulla pénzből, saját gyártásban forgatta le majdnem nagyjátékfilmjét, a Komoly dolgokat, melynek számomra a legfontosabb üzenete az az, hogy ma már nem kell várni semmire, egy kamera, egy jó ötlet, néhány barát és egy digitális kamera elég ahhoz, hogy bárki nekilásson világmegváltó filmjéhez. A Komoly dolgok ráadásul ügyesen dolgoz fel a komoly dolgokat, a nagy korkülönbségű párkapcsolatokat, az abortusz problémáját, efféléket. Az pszichológiailag érzékeny látásmód hiteles szituációkkal, és igazi telepi dialógokkal társul, amit az ügyes amatőr (vagy csak még ismeretlen?) színészek imponáló lazasággal tolmácsoltak. Tökéletesen beolvadt közéjük a két profi, Gáspár Tibor az alkoholista apa karakterét tűpontos gesztusokkal építi, Terhes Sándor pedig tökéletesen folyékony az ősz csábítóként. Mindkét alakítás egyaránt pontos és életszagú, mellettük megejtően hamvas Móga Piroska, a megesett hegedűművész-hallgatóként, és a többi, itt és most meg nem nevezett szereplő. 7/10

A meghökkentő színpadi jelenéseiről és saját lakásából is színházt csináló Vasvári Emese első filmes próbálkozása, az Alíz és a hét farkas című film egy jó buli a barátokkal, mint film, nem eléggé összeszedett. Egy rész kissé nervőz csajos picsogás, egy rész jancsós hatásokkal operáló kerti parti, egy rész égbenézés. Nem tudok vele mit kezdeni, de jó ismerősök játszanak benne... Haverságból 5/10.

A tavalyi nagyjátékfilm-győztes Mátyássy Áron egy komplett minisorozattal állt elő. Az Átok egy apokaliptikus hangulatú, de a végén majdnem happy endbe forduló balatonfüredi hétvége története, négy remekbe szabott részben. Egy temetés, egy eljegyzés, két baleset. Mély személyiségrajzok, eredeti szituációk és konfliktusok, néhány egészen parádés színészi alakítás: Bánsági Ildikó megtört nagymama-figurája, de főleg Hevér Gábor enyhén alkoholista, suttyó beszólásokkal környezetét bombázó karaktere emlékezetes lehet majd sokaknak. Mátyássy ez alkalommal már rutinos mesélőként vezényli le a szövevényes családi drámát, mely csattanós fordulataival, és a már említett egyéb erényeivel szerintem a tévéfilmek mezőnyét elegáns fölénnyel nyeri: 9/10. Ha a négy részt Mátyássy egybevágta volna, nagyjátékfilmként sokkal jobb film lenne, mint a tavalyi díjnyertes. Ez van, de legalább így azt is megérdemelte...

Sopsits Árpád kamasztrilógiájának befejező részében tovább vizsgálja a zsenge gyermeki lélek és a külső világ viszonyát, amelynek végkövetkeztetése elkeserítő, kiábrándító és mellbevágó. Úgy tűnik, nincs jövő...

Gyermek kontra világ, első fejezet
Sopsits bemutatkozó filmjében, az 1990-es Céllövöldében egy tizenéves fiút ismerünk meg, aki a lehető legradikálisabb lépést választotta az élet első igazi nagy kihívására. Gyermekkorát apja céllövöldéjében töltötte, az jelentette számára a mesék csodálatos világát, gyakorlatilag mindent, ami egy gyerek számára létezik. Azonban hamar elérkezik a felnőtté válás, az álmokat mindennap brutálisan veri szét az agresszív férfi, ezen a gyenge anya semmit nem képes segíteni. Amikor az apa elkótyavetyéli a céllövöldét, a fiú ezt már nem tudja megemészteni, úgy érzi, mintha apja egész gyermekkorát lopná el, ezért a hajdan ajándékba kapott puskával lelövi az apját. Sopsits első filmje, még az archaikus, kissé esztétizáló fekete-fehérben igazi dühös kamaszfilm, markánsan fogalmazza meg a kamasz válaszát a gonosz "felnőtt" világra: az apagyilkosság brutális tettével. Pusztítsd el, ami elpusztít.

Gyermek kontra világ, második fejezet
Tíz évet kellett várni a trilógia következő részére, ekkor (2000-ben) született meg, már színesben a Torzók. Itt Sopsits gyermekkori élményei alapján nevelőintézeti környezetben mutatja meg a gyermeki lélek és a rideg külvilág ütköztetésének egy másik oldalát. E filmben a 9 éves Áron egy intézetbe kerülve tapasztalja meg az élet brutalitását. A nevelők szigorú parancsrendszer szerint szabályozzák a bentlakó fiúk életét, a leveleket cenzúrázzák, a gyermekeket veréssel fegyelmezik, akik maguk között ugyanilyen durva módszerekkel építik ki saját, belső hierarchiájukat. Mindenki mindenkinek cinkosa, árulója, besúgója és áldozata. Rideg, ellenséges és paranoid világ, mely minden szabadulási kísérletet szigorúan büntet. Áron egy tragikus szökési kísérlet jó szándékú tagjaként jót cselekedve is csak a kor (ötvenes évek) keserű igazságát tapasztalja meg: a hatalom saját céljának, a hatalom gyakorlásának érdekében semmitől nem riad vissza, példát statuálva, még a nyilvánvaló igazságtalanság ellenére is kegyetlen megtorlással büntet.

A kör bezárul
Az első részben még a gyermek ad brutális választ a külvilág kihívására, a második részben azonban a külvilág esélyt sem ad bármilyen szabad döntésre, autoriter módon megszabja mit, meddig tehet az ártatlan emberi lény. A harmadik részben a kör bezárul. A hetedik kör felvetése a következő: milyen az, amikor a külvilág tökéletesen semleges, közömbös a serdülő lélekben megfogalmazódó kérdésekre, akkor hogyan születik válasz, mi lehet a megoldás? Sopsits következtetése mellbevágó. A filmben jó anyagi körülmények közötti élő családok szüleik által pénzzel bőven ellátott, de érzelmileg elhanyagolt, és/vagy a felnőttek érdeklődését (világát) agresszíven elutasító, unatkozó, célokat és érdeklődést nélkülöző tizenéves gyerekeket ismerünk meg, akik jobb híján a város környékén csavarognak. Amikor valahonnan a semmiből egy ismeretlen furcsa fiú csatlakozik hozzájuk, általa egy veszélyes, ám ennek ellenére, sőt éppen ezért hívogató világ tárul fel előttük. Ketten aztán túl mélyen merülnek e világba (lásd: Dante Isteni színjátékának hetedik köre!), mely kalandnak elkerülhetetlenül tragikus vége lesz. "A jövő itt van, előttünk hever..."

Kiábrándulás
A hetedik kör a trilógia leggyengébb, ám mégis legerősebb és leghatásosabb darabja. Leggyengébb azért, mert bár zseniális jelenetek sorjáznak benne, nem sikerült zökkenőmentesen összefűzni őket, a film néha dadog. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a kulcsszereplők játéka messze nem olyan hiteles, mint azt például a Torzókban megszoktuk. Nem lenne szerencsés az amatőr, és szemmel láthatóan igyekvő gyermekszereplőket bántani, a kulcsjeleneteket amúgy is döbbenetesen alakítják, ám az odáig vezető úton sokszor csak azt halljuk, ahogyan elmondják, amit a rendező bácsi kér tőlük, mintegy órai feleletként. Ez egyértelműen a próbahiánynak "köszönhető". A másik furcsaság az amúgy kitűnő Trill Zsolt játéka, aki Gábor atyát, a gyerekek hitoktatóját alakítja. Az ő szerepe a gyerekek kiábrándultsága, hitetlensége ellen éppen a hit erejével való küzdés lenne, ehelyett néhol egy, a Mátrixból eltévedt ördögűzőt látunk, a filmbe nem igazán illő groteszk jelenésként. Ad absurdum, jelenléte olykor bizony nevetésre ingerel! Játéka talán szereptévesztés, vagy éppen a színészvezetés hiánya, ami viszont nem megszokott Sopsitstól. Ennek ellenére olyan a film, mint tízemeletnyi zuhanás után arccal érinteni a betont. Kérdésfelvetése, annak kifejtése és megválaszolása egyaránt aktuális, hiteles és sajnos igaz, így A hetedik kör még hibái ellenére is, a trilógia többi darabjával együtt, az egyik legfontosabb kortárs mű a magyar filmben. Asanisimasa szerint: 7/10.

Sajnos, akaratomon kívül nekem is hozzá kell járulnom a dokumentumfilmek méltatlan agyonhallgatásához, aminek két fő oka van, az egyik a szokásos Murphy-féle vis major, amikor senki nem tehet semmiről, egyszerűen csak a leglehetetlenebbül alakulnak a dolgok. A másk viszont bosszantó, hiszen nem tudom elképzelni, hogy miért kellett két nap alatt lezavarni a szemle dokumentumfilmes sajtóvetítéseit, párhuzamosan két teremben, miközben ez a mai, a szerdai teljesen üres? Nincs az a Kisch-szerű száguldó riporter, aki egyszerre bír két helyen lenni, két napon keresztül, huzamosan... Így a filmek feléről az összes többi újságíróval egyetemben természetszerűleg lemaradtam, a másik felének feléről pedig, lásd a fent említett vis major. Különösen bosszantó (vagy óriási mázli), hogy amit láttam, az egytől egyig kiváló és/vagy érdekes és/vagy vicces és/vagy csodaszép.

Két versenyben lévő dokumentumfilmet már korábban láttam, Almási Puskás Hungary, és Gulyás János Katalizátorok című filmjeiről már megemlékeztem, bár igencsak különböző szándékú, hangnemű, műfajú filmek, ám mindkettő igencsak magas színvonalú, érdekfeszítő mozi.

Amit most láttam, tényleg csak slágvortokban:

Cseke Eszter Fata Morgana című filmje erőteljes "ereszd-el-a-hajam"-hangulatokat felmutató zenés-dokumentumfilm valahonnan a Balkán belsejéből. Kusturicás karakterek, a menekülés hiábavaló vágya, kemény fickók a kemény világban keményen állják a sarat. Lagzi Liviu. 7/10.

Kis Anna - Házi paradicsom. A 3 esküvő című dokumentumfilm-sorozat egyik része, mely egy szó szerint lehengerlő magyar lány és egy (relatíve) törékeny, mélyen vallásos, muszlim hitű ghánai fiú konfliktusokban gazdag egymásra találásának (?) története. A filmben ábrázolt szituáció néhány elementárisan vicces pillanatot is okoz, ami azonban nem (feltétlenül) a kapásból adódó sztereotípiákból, hanem a helyzet adott komikumának lehetetlen és olykor képtelen sajátosságaiból fakad. Mindemellett a jelzett nemzeti, vagy etnikai sztereotípiákkal kapcsolatos mély tanulságokkal is szolgál ez a dicséretesen tömör, őszinte és kíméletlen, keserű és édes film. 8/10.

A tavalyi Szemlén egy tulajdonképen szép nagyjátékfilmmel bemutatkozó Nagy Viktor Oszkár az elébb említett 3 esküvő című dokumentumfilm-sorozat egy másik darabjában, a Bernadett és Sanju-ban, bízvást állíthatóan, csodáról tudósít: egy magyar India-mániás orvosnő és egy hindu férfi talál egymásra az interneten. Első személyes találkozásukkkor eljegyzik egymást, néhány nap múlva esküvő, és azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak. Bollywoodi csoda a Balaton partján. Kétség sem merülhet fel érzelmeik, szándékaik őszinteségében, az egész filmből süt és árad a naiv, de feltétlen szeretet és optimizmus. Depressziósoknak, magányosoknak megtekintése kötelező (itt pl.)! 8/10. Az élet igenis szép, nincs mese.

Domokos János Palimpszeszt című filmje Gusztav Spet, neves orosz filozófus portréja, aki 1937-ben halt meg Szibériában, a sztálini száműzetések egyik áldozataként a rengetegből. A film készítői a filozófus -ma már idős- lányával járják végig életének fontos színtereit, miközben az így feltáruló, előtörő emlékképekből, korabeli film- és híradórészletekből áll össze a tudós portréja, az adott kor szubjektív, érzékletes rajzában mintegy főalakként. Megható, szép film, mely a kiválóan megválasztott zenékkel -Muszorgszkij, Rahmanyinov, Sztravinszkij- képileg is komoly élményt képes nyújtani. Ajánlható mindenkinek, aki érdeklődik az orosz kultúra és az orosz történelem, vagy akár a mai Oroszországról sajátos szemszögből készített hiteles pillanatfelvételek iránt. 8/10.

Egészen bizarr hatású eseményt rögzít Pigniczky Réka Inkubátor című filmje. A film címe tulajdonképpen a jórészt '56 után Amerikába menekült magyarok keresztény, konzervatív, antikommunista érzelmű és gondolatiságú, magyarságukat minden eszközzel, kulturális hagyományőrzéssel, gasztronómiával, egyebekkel óvó közösségét jelenti, ahol a második (később harmadik) generációs utódok egyfajta "inkubátorban" ismerkedtek (olykor küzdenek) meg magyarságukkal, a külvilág erősen amerikaias ingereinek kölcsönhatásában. 1984-ben, egy évvel a budapesti Király-dombi forradalmi hatású előadás után ők egy Yosemite parkbéli cserkésztáborban, amúgy a capella, előadták az István, a király című rockoperát. 25 évvel ezután, 2009-ben az akkori szereplők újra összejöttek, hogy újra felidézzék az emlékeket, és a rockopera előadását. Közben azonban Magyarországon is rengeteg dolog megváltozott, mint ahogy darab előadói is. A film régi amatőrfelvételek segítségével, és a résztvevők interjúival rajzolja meg a mai amerikás magyarok egyáltalán nem egyöntetű világlátását, Magyaroszághoz való viszonyukat, amerikai és magyar indentitásukat. Nem tudom, hogy a filmet narráló Pigniczky Réka sajátosan fanyar humora, vagy a magyar nyelvet már csak kerékbe törni tudó amatőr előadók komoly(kodó) magyarkodása, elszánt művészkedése okoz olykor nevetést, olykor messzire vivő asszociációkat, a film igen pontosan mutatja meg, milyenek is valójában, milyen ma valójában amerikai magyarnak lenni. Ez is 8/10, az asanisimasa nem tud dönteni.

Főleg, hogy nem láthattam például Forgács Péter Hunky Blues, Szederkényi Juli Barlang, Székely Róbert Misike, Gulyás Gyula Idézés című filmjét, sok egyéb más között. Csütörtöktől viszont jönnek a nagy- és kisjátékfilmek.

Ilyen az, amikor elefántok összedugják, amilyük van, és végül megszületik az egér. Persze, szó sincs arról, hogy ez az újszülött egér ne lenne amolyan helyes kis incifinci egerentyű, tetszetős kis rágcsáló ez, fürge is, nyilván a macskát is szépen megszívatja, ahogy a nagy filmekben szokás, de ha a szülők elefántok, akkor nászuk eredménye legalábbis kiselefánt kell, hogy legyen.

A Közellenségek egy jó közepes gengszteres, lövöldözős, dobtáras Thomson-géppuskás mozi, nagyobb csipetnyi romantikával fűszerezett életrajzi film. Ha nem Michael Mann rendezte volna, ha nem Johnny Depp és Christian Bale lennének a főszereplők, ha nem Marion Cotillard lenne a főhős szerelme, akkor felfelé kerekítve kapna itt 6, esetleg 7 pontot is ez a mozi, de mivel éppen ők, az ő múltjukkal, az ő kvalitásaikkal követték el, így most kissé bosszús vagyok.

John Dillinger, a híres, harmincas évekbeli amerikai bankrabló figurájára elvileg jó választás lenne Depp, de valahogy a gyakorlatban túl súlytalan figurát alkot. Sármja megvan, de a többit nem hiszem el neki. Száguldozást még csak-csak, de hogy ez a lányok bunyinedvesítője, egy, sőt kettő darab igazi, férfias, nagy puskával agresszívoskodjon bankrablásügyileg, azt már nem. Christian Bale lenne az ő nagy ellenfele, a zsaru, ő még jobban arctalan, szürke kis figura. Cotillard meg sem közelíti Piafos formáját, néhány nagy, nedves pillantás, aztán annyi. Pedig amúgy jó színészekről van szó, akik valamiért itt bántóan súlytalanok. Lehet, hogy Michael Mann kalibrálta őket félre? Pedig ő is rendezett már egészen jól összerakott filmeket, és azt sem lehet mondani, hogy ez szétesik. Csak azt, hogy valamitől nem működik úgy, ahogy kellene. Egy 143 perces nagyszabású életrajzi drámának, ilyen alkotóktól, hengerelnie kellene, de legalábbis erről kell, hogy beszéljen mindenki. Ehelyett, bár tavaly nyári mozibemutató volt, már kint is van DVD-n, mint ahogy az a B-kategóriás tucatfilmek esetében szokásos. Ez csak egyet jelent: még a forgalmazók is érzik, ez valahogy nem lett olyan, amilyet vártak. Szóval, a Közellenségek sajnos csak egy szépen kivitelezett gengszteres akciófilm, semmi több. A jelzett okokból lefele kanyarítva, ez a film asanisimasa szerint mindössze 5/10 pontot ér.

Természetesen, idén is napi beszámolókkal fogom traktálni a drága olvasókat a Zsemléről, mint ahogy fennállásom alatt mindig. :) Borítékba csak annyit csúsztatnék most, hogy Dyga Zsombor, Hajdú Szabolcs. Az előbbit láttam, az utóbbit mondják.

A bűn árfolyama című nemzetközi mozi tökéletesen példázza, mennyi esélyünk van nekünk, kis porbafingóknak beleszagolni abba az üstbe, ahol az igazán nagy dolgokat főzik ki az igazán nagy fiúk. Amilyen utat a szokásos tiszta tekintetű igazság bajnoka szerepben Clive Owen bejár, az utolsó néhány lépés kivételével, már láttuk kb. kismillió politikai-ügynökös thrillerben, de az utolsó néhány lépés az nagyon igazira sikeredett. Mert az csak a buta hollywoodi filmekben van, hogy Bruce Willis, Nicolas Cage, Tom Cruise vagy maga Jack Bauer sziszifuszi munkával, vértől csatakosan maga alá gyűri a világot éppen agyonsanyargatni kész Gonoszt. Tom Tykwer, a ma legmenőbb német rendező nem tagadja meg identitását, földhöz ragadt európai gyökereit: igazi rosszkedvű, cinikus, ám gyaníthatóan a legreálisabb befejezés elé állítja az ezen is elképedt, amúgy szimpatikus színészt, illetve az általa alakított karaktert. Hogy konkrétan mi ez, az maradjon a film titka, aki szereti az olyan filmeket, melyekben mocskos és felháborító üzelmeknek magas körökbe vezető szálait boncolgatják elszánt és igazságérzettől fűtött ügynökök/rendőrök/újságírók stb., az nézze meg ezt a filmet is, aki szerint ez mind összeesküvéselmélet-gyártás, az lapozzon.

Szerintem a film műfaján belül tök rendben van, még a sajátos végkifejletével együtt is, amellett, hogy izgalmas, látványos még gondolatébresztő is. A nyitó jelenet például egészen zseniális. Meghökkentő, bizarr, kellő alaphangot ad. Később sem csökken a film tempója, csupán a téma közhelyessége lankasztja a néző figyelmét: már megint a gaz bankok, fegyverbiznisz, Izrael, Kína, arabok. A valóban nemzeteken keresztül húzódó sztori, hiteles arcokkal (Armin Mueller-Stahl, Ulrich Thomsen, és sok más olasz, német, benelux és török arc) és beláthatóan hiteles fordulataival azonban gyorsan túllendít a közhelyek unalmán, a New Yorki Guggenheim Múzeumban lezavart őrült lövöldözés például kifejezetten látványosra sikerült. Tykwer ügyesen, egyénien oldja meg a film kulcsjeleneteit is, meg amúgy az egészet is, hogy mégsem fogunk néhány év múlva különösebben emlékezni erre a mozira, az éppen az itt vázolt erényeiből, furcsaságából adódik: főhőse kisember, ráadásul nem is hős, bármennyire igyekszik. Még a végső fináléban is félreállítják, ilyen esetben egy Jack Bauer kiharapná a gigáját annak, aki ilyet merészelne tenni vele... Jack Bauerre emlékszünk, Clive Owen bármennyire is szimpatikus figurájára (a filmbéli nevét is csak úgy tudom, ha megnézem: Salinger, mint a napokban elhunyt híres író, de a filmben is elmondják jó néhányszor...) nem fogunk emlékezni. Asanisimasa mégis, sőt talán éppen ezért az emberi, reális vonulatáért bírta ezt a filmet: 7/10. Ja, Naomi Watts is ismét csinos volt.

Nyikita Mihalkov, mondhatni, burokban született. Szovjetunió egyik legbefolyásosabb művészcsaládjába teremni, igen erősen predesztináló hatással van az ember fiára, egész egyszerűen nincs mese: adott és jól kitaposott az út, amin járnia muszáj. Papája, Szergej Mihalkov írta a szovjet himnuszt (Szövetségbe forrt szabad köztársaságok... - ne menjünk megint bele) is, emelett népszerű gyermekregényeket írt milliós példányszámban, a mama, Natalja szintén író, unokabátyja, Vaszilij Koncsalovszkij festő, bátjya, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij szintén filmrendező. Ehhez képest Nyikita rögtön színész lett, Vaszilij Suksin híres színészképzőjében. Később persze, Mihail Romm tanítványaként elvégezte a filmrendezői szakot is, de első filmjét több mint évtizedes színészi pálya után rendezte csak. Színészként játszott még Jancsó Csillagosok, katonákjában is, de mindig is szívesen tűnt fel kisebb-nagyobb szerepekben saját, de más rendezők filmjeiben is.

Az Etűdök gépzongorára harmadik játékfilmje, amire sokszor hivatkoznak úgy, mint etalon az irodalmi filmadaptációk körében. A film Csehov egy befejezetlen, Platonov című drámája alapján készült, de ami alapján messzemenően jogos az 'etalon-státusz', az az, hogy Mihalkov nem törekedett a csehovi szöveg szóról szóra mozgóképre történő átültetésére, hanem a mű mélyére törve annak alapszituációját vázolta fel, a benne szereplő karakterek érzékletes bemutatásával mintegy megidézve Csehov szellemét, Csehov világát, a (múlt)századforduló vidéki Oroszországának lényegét. A film színhelyéül szolgáló dácsa lehetne akár a Cseresznyéskert, a Három nővér vagy az Ivanov színhelye is, de a szereplő karakterek is ismerősek, feltéve, ha láttunk már színházban egy-két Csehov-darabot. Mihalkov így tulajdonképpen egy általános Csehov-portrét, -panorámát készített, ám ezzel együtt a film tökéletesen egyedi, szuverén műalkotás is. Mindenképpen, minden tekintetben mestermunka. Amúgy Mihalkov e filmben is feltűnik színészként, Nyikolaj Ivanovics Triletszkij szerepében, bajuszos, vigyorgós pofa, okkerszínű jellegzetes orosz blúzban, zakóban.

A látszatkedélyesség és látszatbarátságosság maszkja alatt meghúzódó kilátástalanság, ambíciótlanság és talmi, meghaladott értékek iránti elvakult rajongás, a valóság körülményeinek figyelembe nem vétele sokban a mi, Móricz Zsigmond által megírt Úri murink (kiváló előadást rendezett belőle Bezerédi Zoltán a Nemzetiben, amelyet nyomatékosan ajánlok megnézésre mindenkinek!) ikertestvérévé teszi Mihalkov filmjét. Persze, ahogy Móricz a mi nemzeti sajátosságainkat, pöffeszkedő modorunkat, öntelt teszetoszaságunkat, felelőtlenségünket, idegengyűlöletünket és kicsinyességünket írja ki, addig Mihalkov az ő nagy orosz lelkükkel, önsorsrontó múltbanézésükkel, korlátoltságukkal teszi ugyanezt, a különbség csak sztereotípiában, a nemzeti vérmérsékletben van. Míg azonban Móricz földbe döngöl, addig Mihalkov sárgán csillanó napfényben és egy távoli táncban a búzamezőkön a kiút, a felemelkedés reményét fejezi ki. Mint ahogy az Úri muri tűnik ma félelmetesen aktuálisnak, sőt, az eljövendőkre nézve még aktuálisabbnak, úgy gondolom, az Etűdök... mondanivalója sem fakult ki a tikkasztó orosz nyárban. A film bizony süt, sőt éget még ma is. Asanisimasa szerint, főhajtással: 10/10.

Sokan találgatták, mi lesz Guy Ritchie-vel, hiszen azok a tarantinós dialógusokkal felturbózott klasszikus európai csibészfilmek, melyekkel befutott, mára elfáradtak, önismétlőkké váltak. Volt neje ugyan belerángatta egy laza görög hajókázásba, de hát az sem sikerült valami fényesen: a nap sütött, aztán nagyjából ennyi is. Madonna inas-eres karjain kívül másra nem emlékszünk. Hová tud innen, és egy egészen biztosan bukó válás után továbblépni a tehetséges filmes? Nos, úgy tűnik, angolos eleganciával egyet félre, kissé félrebiccentett fejjel, aztán határozottan előre: a Sherlock Holmes sok tekintetben eddigi legjobb filmje.

Először is, a film bő két órás hossza ellenére végig feszes, pergő, sőt mi több, izgalmas. A jellegzetes dialógok most kissé tán szürkébbek, bár ez nem jelenti azt, hogy gyengék, csak szürkébbek, mint megszoktuk, ám ezt a sztori lendülete, az akció- és verekedősjelenetek bőven ellensúlyozza. Külsőségeiben, modorában elhagyja a klasszikus Conan Doyle-i illetve
Jeremy Brettes modorokat, ám a meghökkentő, már-már a transzcendenciába forduló bűneseteket szikrázó logikával és élesszemű megfigyeléssel, a reália talaján állva megoldó detektív (valamint állandóan zsörtölődő, ám hűséges segítőjének) karaktere lényegében ugyanaz maradt. A komoly, de még emészthető mértékű CGI-vel öregített XIX. századi London koszladt lepukkantsága reális helyszíne lett Holmes és Watson kalandjainak, a megszokott viktoriánus pedantéria helyett. Ritchie gyakorlatilag azt tette a Holmes-sztorival, amit Nolan a Batmannel: reális(nak tűnő) környezetbe helyezve modernizálta azt. Sherlock Holmes így valamiféle Sweeney Todd-, vagy Vidocq-szerű, túlrajzolt, mocskos, bűntől fertőzött világba került, ami talán nem felel meg a klasszikus eredeti szó szerinti felfogásának, de annál sokkal látványosabb és azt hiszem hitelesebb is, hiszen a viktoriánus kor élrevasalt diszkréciója mögött azért a valóságban tényleg a küszöbig ért a szar.

Robert Downey Jr. manapság nagy formát fut, új Sherlock Holmesként sármos, intelligens, hiteles, csak néha jut eszembe róla Chaplin. De ez nem baj. Jude Law Doktor Watsonja hozzá képest visszafogottabb, untermannként azonban maximum, arca van, humora, stílusa, kiváló rezonőr Holmes agymenéseihez. Hozzájuk képest viszont kissé semmilyen a női partner, Rachel McAdams a következő részből remélhetőleg már ki fog maradni. Az asanisimasa azért jól szórakozott: 7/10.

A magyar Miklauzic Márton operatőr és Kántor László producer révén kerülhetett be ez az ízig vérig török film a 41. Magyar Játékfilmszemle programjába, ugyanis személyükön kívül (Allahnak hála) Ali Özgentürk filmjének nincs köze semmihez, mi magyar. Az Igazság a mai török társadalomban meglévő mély előítéletek, kulturális hagyományok mélyét boncolgatja, bájos, néha már infantilis naivitással, ám nagy igyekezettel. Kérdés viszont, hogy milyen eredménnyel...

Törökország, ma

Az iszlám legeurópaibb államaként Törökország nem mérhető össze egyik más iszlám állammal sem, tulajdonképpen semmilyen tekintetben. A hajdan világuralmi ambíciókat nem kevés gyakorlati eredménnyel tápláló török kultúra történelmi léptékben is eleve markánsan megszabja az ország speciális megítélését, az ország vad ellentétektől sem mentes etnikai összetétele, az ország liberálisabb nyugati és konzervatívabb keleti részei közti feszültség folyamatos izzásban tartja a török közéletet. A Nyugathoz a többmilliós expat törökséggel, és egyre több és potensebb gazdasági kapcsolattal is foggal-körömmel kapcsolódó országba a másik oldalról a fundamentalista vallásos erők göcsörtös ujjai mélyednek, átvitt értelemben ez a feszítő, szétszaggató dinamika minden török agyában ott van, a kétezres évek fejlett technológiája, kommunikációs és gondolati szabadsága nap mint nap, percről percre ütközik az olykor középkori dogmákkal, előítéletekkel, hagyományokkal.

Ali Özgentürk

Az 1947-ben született filmrendező szociológiai és filozófiai egyetemi tanulmányok után színházi környezetben próbálta ki magát, színészként és rendezőként is, majd átnyergelt a filmre, ahol neves török filmesek (Atif Yilmaz és Yilmaz Guney) asszisztense lett. Több sikeres forgatókönyv után 1979-ben debütált első játékfilmjével, a Hazallal, amivel különböző neves filmfesztiválokon több díjat is begyűjtött. Következő filmje, az At (A ló), ha lehet, még többet kaszált, ám a rendező a külföldi díjak mellett hazájában bizonyos körök ellenszenvét is elnyerte, ami hosszas szabadságvesztés formájában realizálódott számára. Az ok a film kíméletlen társadalomkritikája volt, amire az akkori (1982-es) török társadalom hangosabb fele még messze nem volt felkészülve. A rendező mellett kiállt és vele szolidaritást nyilvánított az akkori cannes-i filmfesztivál teljes zsűrije és mezőnye is, azonban Özgentürk későbbi szabadon bocsátása után is csak kevés filmet rendezhetett, markánsan társadalomkritikus, baloldali látásmódja továbbra is jancsiszög a török kultúrpolitika párnái között.

Az Igazság

című új filmjében sem kertel sokat, a terítéken a nő, és a bűnös nő megítélése van, ami egy iszlámalapú társadalomban messze nem egyszerű kérdés, egy mégoly liberális országban sem, mint Törökország. Ugyan, a teljes arcot elfedő csador már csak elvétve látható az országban, de kendőt még mindig igen sok török nő hord, igaz, néha már akár miniszoknyához is. A nők például már régen szavazhatnak is, amit pl. svájci nőtársaik megdöbbentően sokáig nem tehettek meg, tényleg szinte ugyanolyan előjogok illetik meg őket, mint a török férfiakat, legalábbis elméletben. A gyakorlatban azért még más a helyzet. A film főszereplője egy egyetemi tanárnő, aki szemináriumán a diákjaival egy 90 éve elkövetett gyilkosság okait kezdi el kutatni. Még Kemál Atatürk államreformja előtt, tehát az ottani ántivilágban történt, hogy egy nőt meggyilkoltak, mert az nem volt hajlandó hozzámenni az őt megkérő férfihoz. A korabeli ottomán szokások a gyilkosságot jogos felindulásból elkövetettnek ítélték és a kikosarazott gyilkost felmentették, sőt még az áldozatot bélyegezték meg kurválkodással. A nyomozás során a tanárnő a diákjaival gyorsan eljut a mába, ahol a gyilkos leszármazottja fontos ember, míg az áldozat tanúja csupán egy bolond öregember. A tanárnőt élete ezzel párhuzamosan egyre zűrösebbé válik, valakik telefonon zaklatják, valaki állandóan követi. Párhuzamosan saját családi tragédiája is kísérti: anyósa ittasan vezetve (ez így önmagéban is szép egy iszlám országban) a nő férjének halálát okozza, a tanárnő nehezen békél meg a történtekkel. Húga terhes lesz egy link kapcsolatból, másik húga férje pedig köddé válik valahol a távoli Kínában. Ennyiből talán látszik is a film fő baja: túl sok melodramatikus szál bogozódik össze, teljesen feleslegesen. A nyomozásos történet megért volna egy mélyebb, sűrűbb feldolgozást, de a sok személyes mellékszál azonban szappanoperásan fecsegőssé, súlytalanná tette a filmet. Ezen nem segít a néha meghökkentő vágásokkal bakugrásokat végző film tempója sem, ami szintén az egzotikus végeérhetetlen tévésorozatokat juttatja eszünkbe. A nagy igyekezettel játszó, gyaníthatóan amatőr színészek néha már nevetséges gesztusokkal hiába integetnek, hogy higgyük már el ezt az egészet nekik, a 'Barátok közt'be szocializálódott magyar operatőr iskolás munkája sem emeli a film fényét. A neves török Özgentürk nyilvánvalóan jó szándékú új műve így legfeljebb kordokumentumként értékelhető, mint film, nem igazán. 77 percet még nem éreztem ilyen hosszúnak sosem. Asanisimasa szerint: 4/10

A Vén csontokban két aggasztóan öregedő A-kategóriás hollywoodi sztár kísérli meg újra elnyerni a nézők szeretetét. Robin Williams és John Travolta segítéségre ebben elsősorban a mögöttük álló óriási rutin szolgál, továbbá egy profi vígjáték-specialista rendező (Walt Becker) és a Disney-világ családi vígjátékainak tutibiztos sikerreceptje.

Robin

Robin Williamsre igazán ráférne valami kis siker, hiszen gyakorlatilag a Christopher Nolan-féle Álmatlanság óta nem játszott értékelhető filmben, ez pediglen még 2002-ben volt. Azóta jöttek hírek alkoholizmusról, elvonóról, válásról és új szerelemről, szívműtétről, de jó filmekről, mint amilyen a Jó reggelt, Vietnam, vagy a Good Will Hunting volt, sajnos nem. Az pedig, hogy az angol Megasztárban befutott jó hangú ronda néni, Susan Boyle megszemélyesítésére készül, kifejezett megütközéssel tölti el a jó ízlésű nézők tömegét.

John

Travolta a Szombat esti láz és a Grease bombasikere után sokáig úgy tűnt, egy(két)filmes sztárocska marad, jobbára tucatkomédiákban tűnt fel, mint bárgyú mosolyú balfék apuka, egészen addig, míg Tarantino újra felfedezte őt, és valódi sztárt faragott belőle. A '90-es években Travolta szinte minden zsánerben bizonyított, de a 2001-es Kardhal megejtően cinikus rosszfiúja óta róla sem hallani sok jót, talán a 2007-es Faterok motoron 'Easy Old Rider'-komédiája jelenthet valami új paradigmaváltást nála. Főleg, hogy azt is az a Walt Becker rendezte, aki az e cikk témájául szolgáló új Disney-filmet is jegyzi. Down-szindrómás kisfia tavaly halt meg vitatott körülmények között.

John és Robin

Két tökéletesen eltérő karakterű ez a két fickó, első blikkre merész húzás őket párba állítani. Williams szentimentalizmusra hajlamos, de ha nem, akkor egészen az infantilizmusig pergő humorú, intellektuális fazon, Travolta ezzel szemben egy teljesen más világ. Az ő arcberendezésével tökéletesen hiábavaló bármiféle gondolkodással kapcsolatos tevékenység eljátszása, ennek még az sem mond ellent, hogy pl. az említett Kardhalban mégis ezt játssza. Buta arca van, és ez csak fokozódik, ha mosolyog. Pestiesen szólva, Williams amolyan belbudai értelmiségi srác, míg Travolta a proli nyócker kakipisis kapualjaiból jön, még ha ez nyilvánvalóan nincs is így. Itt mégis két gyerekkori barátot, későbbi üzlettársat, két sülve-főve együtt lévő jóbarátot alakítanak. Nagyjából egykorúak, Williams három évvel idősebb Travoltánál, ám megdöbbentő, hogy legalább tízzel tűnik idősebbnek. Tekintete fáradt, mozgása enervált, talán a szívműtétnek köszönhetően, talán nem, mindenesetre szembetűnő köztük a ritmuskülönbség. Eltelik a film fele, míg sikerül megszokni őket, együtt.

A recept (Variáció)

Végy egy gyereket, az se baj, ha kettőt, helyezd el őket egy csonka családba, majd vond ki ebből az anyukát. Sózd rá a kissé problémás gyerkőcöket a szerep eljátszására látszólag tökéletesen alkalmatlan apukára, fűszerezd őket egy még alkalmatlanabb, de állandóan alkalmatlankodó jóbaráttal. Körítsd őket sok kalanddal, drámainak tűnő mellékszállal, valamint állatokkal. Sok állattal. Rázd az egészet jól össze, majd a végén add hozzá a végig hűvösön tartott anyukát.

A film

Az a baj a Disney-filmekkel, hogy borzasztóan kiszámítottak, ezért ugyanennyire kiszámíthatóak. Olyan, mint a hambi a mekiben, ki van találva az állaga, az összetevői, az íze és az illata, mindenki tudja, hogy műanyagkaja, mégis sokan megeszik. Nem múlhat el hosszú hétvége és/vagy ünnep, hogy a televíziók ne zúdítanának ránk ezekből egy ragacsos kompilációt, melyekben ezentúl a Vén csontok is helyet fog kapni időről időre. Miután megemésztettük, hogy Travolta és Williams, plusz megjelent a két kiskölyök, akár borítékolhatjuk is a végkifejletet. Ami közben adódik, az a néhány töltelék-kaland, abszolút felejthetőek, illetve emlékeinkben random össze is keverhetőek. Pillanatok alatt elröppen az a 88 perc, amiben ez a film kerül, senki gyomrát nem fekszi meg, agyának kapacitását sem veszi jobban igénybe, mint egy elsőfokú egyenlet megoldása. Ha van felesleges másfél óránk, amit arra szánunk, hogy megerősítést kapjunk arról, hogy a család egysége milyen fontos, és a papa szereti mamát, és ez milyen jó, akkor válasszuk ezt a filmet. Hogy azonban ez mérföldkő lenne akár Robin, akár John pályáján, azt nem hiszem. Asanisimasa szerint ez csak: 4/10

Hát, vessenek a mókusok elé, én ezzel a sokak által ifjú zseninek kikiáltott Rian Johnsonnal, de főleg Bloom testvérek című filmével nem tudtam kezdeni semmit. Gyakorlatilag ásítozva szaladtam rajta végig, különösebb mély benyomások loggolása nélkül. Kis túlzással, Weisz Rachelen kívül szinte semmi érdemeset nem találtam benne... A filmbéli időtlen, kortalan és stílustalan fantáziavilág lehetne jó színtér bármilyen jó sztorira, még egy ilyen könnyed(nek szánt), bohókás(nak szánt) és romantikus szélhámos-történetre is, azonban Johnson eltúlzott ambíciói, melyek a tipikus fiatal filmesek "na most megmutatom, és belepakolok mindent, mi eszembe jut"-betegségében realizálódtak, megfoszt minden esélytől, hogy egy jó filmet lássunk.

Milliomosok aprólékosan kidolgozott forgatókönyv alapján végrehajtott átverésével foglalkoznak Bloomék (a csúnya Adrien Brody és a dagi Mark Ruffalo), anyagi haszonszerzés okából. Az utolsó eset (a multimilliomos unatkozó unoka - Rachel Weisz) azonban balul sül el, a lány szerelmes lesz Adrien Brodyba (szép magyar pár amúgy Hollywood csillagos egén!), ráadásul a fiúk foglalkozása is felkelti érdeklődését. Ha a film adatlapján elolvassuk a műfaji definíciót (adventure/drama/crime/comedy/romance), már vágjuk is a végkifejletet, az gyakorlatilag másodkérdés, hogy a dagi Bloom mit kavar közben, ráadásul ez alig követhető, annyira agyon van bonyolítva. Néhány kedves poén csalhat mosolyt arcunkra, de térdét senki nem fogja csapkodni fenenagy jókedvében. Mivel a filmben minden átverés, így az első izgalmasabb(nak szánt) fordulat után már nem tudunk semmit komolyan venni, hiszen úgyis átverés. Persze, hogy az. Viszont a film nem üt, még a végső drámainak szánt csattanó sem. Örülhetünk helyette elszármazott hazánkfiainak, ismerős tájaknak (Montenegró, Prága), aztán ennyi a bambi. Asanisimasa merő jóindulatból/pillanatnyi felindulásból 5/10-et ad erre a filmre.

A megtört ölelések Pedro Almodóvar megtört művészi lendületének lenyomata. Kétség sincs afelől, hogy a spanyol mester komoly alkotói válságot élhet át, hiszen rendezők -komoly életpálya után- akkor szoktak önreflexív tematikájú filmeket forgatni, amikor megszakad az ihlet: lásd pl. Fellini Nyolc és fél. A megtört ölelésekben egy vak filmrendező és ugyanabban a testben, de más néven alkotó forgatókönyvíró boncolgatja életét, hogyan jutott idáig, mi volt ennek az eddigieknek az értelme, effélék. A megvakult filmrendező már önmagában erős képzettársításokat sugalló párhuzam, az alternatív személyiségként alkotó forgatókönyvíró pedig a személyiségének, szexualitásának kettősségére is utalhat. Ettől a köldöknézegető attitűdtől még lehet ez egy fontos film is, mint ahogy az volt Felliniében is a jelzett, de úgy tűnik, ez a film inkább csak a nézők két csoportjának okozhat örömet: akik szinte a teljes Almodóvar-életműnek ismerői, illetve Penelope Cruz feltétlen rajongói. Szomorkodásra azonban nincs ok, ugyanis ez a két halmaz azért lefed jónéhány milliónyi rajongóból álló tömeget.

A sztori nem valami különös, Almodóvar mesélt már ennél erősebbeket és "meredekebbeket" is, egy történet a sok közül, lehet akár sajátunk/sajátja is. Azonban elegáns és tiszta a szerkezete, kár, hogy a végén nincs igazi csattanó. Persze, ha az ember magáról mesél, nem írhatja bele az igazi csattanót, mert akkor az egész történetet nem mesélhetné el. A párbeszédek a már ismert példákhoz hasonlóan gördülékenyek és szabadszájúak, melyek jól ellensúlyozzák a cselekményben rejlő, latinosan melodramatikus túlcsordulásokat. A történeten belüli szituációk fesztelen lazasággal jól kidolgozottak. Penelope Cruz, nincs rá szó. Gyönyörű, ráadásul megmutatja cicikéit is, emellett azonban drámai erővel bíró színésznő is. Sármos középkorú úr Almodóvar filmben szereplő "alteregója", Lluís Homar is, ami nem felel meg a valóságnak (ui. az életben Pedro Almodóvar nem igazán az a sármos típus, persze ez nyilván ízlés dolga...). Olyan ez a film, mint amikor egy nagy író mesél csak úgy, össze-vissza, egy kávéházi asztalnál. Nyoma sincs nagy regényei lendületének, kemény odamondásainak, ide-oda ugrál időben, térben, megemlít szálakat, amiket elfelejt... de mondatai szellemesek, szórakoztatóak. Asanisimasa szerint a Megtört ölelések: 7/10.

Csak tippelni lehet, mi vezethette Juraj Jakubiskót, az amúgy kitűnő szlovák filmrendezőt arra, hogy filmre vigye a mi botrányos életű történelmi világsztárunk, Báthory Erzsébetnek élettörténetét... Talán, a négymilliárd forintnyi, térségünkben gigászinak számító büdzsé elverésének lehetősége, ami minden, valamire való filmes számára egyenlő a feltétel nélküli 'Elvállalom!' kijelentésével? Más indokot még a legjobb szándékkal sem találhatunk e projektben.

Mondjuk, e filmnél (Báthory - A legenda másik arca) a nálunk sokszor tapasztaltnál (pl. Kis Vuk) jóval nehezebben merülhet fel bármiféle gazdasági sundabunda gyanúja, hiszen elég végignézni a filmet egy kézi számológéppel és némi kellékes/anyagbeszerzői tapasztalattal, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: minden egyes fillér, vagy euro-cent bizony ott van fenn a filmvásznon. A díszletek és jelmezek korhűek, színpompásak, gazdagok, a csatajelenetek tömegesek és látványosak, az egész film képi kivitelezése bár messze nem formabontó, ám kifejezetten veretes, igényes és pompázatos. Ahogyan egy történelmi kosztümös filmtől ez el is várható.

De mi vihet rá egy szlovák filmrendezőt, főleg a mai, kissé sistergős politikai helyzetben arra, hogy szlovákként egy magyar történelmi személyiségre, magyar történelmi szituációra pazarolja ezt a rengeteg pénzt? Szlovák nemzetiségű motívum, személy, utalás ugyanis nem jelenik meg a filmben, egy pár fős gyermekkórus kivételével, akik a címszereplő udvarában énekelnek el egy szlovák népdalt. Ráadásul ez az egyetlen szlovák szó is a filmben. Tehát a szlovákság nemzeti definiálása itt nem történik meg. Lehet, hogy Jakubiskót olyan faramuci szempontok vezetnék, hogy mint hátulról a szeme között találva a bikát, egy olyan magyar történelmi személyiségeket (Báthory Erzsébet mellett a szintén nem kifejezetten irgalmas szamaritánus Nádasdy "Fekete Bég" Ferenc grófot és Thurzó György nádort) állít piedesztálra, akire egy becsületes, jóravaló nemzet egyáltalában nem, de legalábbis vaskos idézőjelek között lenne büszke? Ez sem valószínű, hiszen ez elég kétélű megoldás lenne, ugyanis könnyen visszafelé sülhet el, a barbár hirtelen hősnek tetszik, valamint elég kétdimenziós megközelítési mód is, hiszen egy egész nemzetet csak a legiskolázatlanabb, legostobább néző ítélheti meg két-három egyedi figura megítélésén keresztül. Talán a legvalószínűbb rendezői motiváció egy európai-, sőt világszintű érdeklődést kiváltó középkelet-európa monstre filmalkotás bemutatása lehetett, ez, így viszont a vállalkozás egyértelműen kudarcnak ítélhető.

A három részre szabdalt történetben nincsenek markáns karakterek, ám ez nem a viszonylag világos cselekményű forgatókönyvből fakad, hanem az óvatos és túlságosan elővigyázatos színészvezetésnek és rendezői koncepciónak köszönhető. A külföldi siker vágyában, és a néhány külföldi színész (az angol Anna Friel és Hans Matheson, az olasz Franco Nero) érdekében az egész forgatás angol nyelven zajlott, de mivel a jelentős létszámú szlovák, cseh és magyar nyelvű színészi gárda és statisztéria, hogyismondjam csak, az ismert "kovivideók" angolságával pergettte Shakespeare ékes nyelvét, a rendező ezeket, a nyelvet ha nyelvtanilag nem is, de kiejtésében igencsak Kárpát-medenceien törő arcokat igen szemérmesen mutatja csak meg. Mivel így a párbeszédek gyakorlatilag csak a nézőnek háttal, illetve féloldalt fordult színészek között zajlanak (kettőnél több szóból álló mondatot csak az echte angol Anna Friel, mint címszereplő és Hans Matheson, mint Caravaggio mond bele a kamerába, ők is legfeljebb, ha háromszor) a néző nem igazán tudja, mikor, ki beszél kihez. A film legtöbb jelenetében így barokkosan burjánzó képeken látunk embereket, akik között nyilván történik valami - ha valamelyik fejét veszik, azt természetesen észleljük - de komoly lelki, érzelmi vagy szellemi szálakat sajnos nem tudunk felfedezni. Ezek nélkül azonban a film csupán egy szép, színes, lapozgatós képeskönyv, semmi más. A film éppen azzal több, hogy képes a szereplők arcát közel hozni, ha jó a színész, akkor azzal igen sok mindent el is tud játszani, látjuk a tekintetét, látjuk az érzelmeket az arcán, így a szigorúan vett cselekményen túl is történik valami a filmben. Ebben a filmben gyakorlatilag nincsenek is színészek, csak figurák a szépen fotografált képekben. Az egy dolog, hogy a legenda másik arcát sem látjuk, ahogy arra az alcím ígéretet ad, de az egyiket sem. Hogy aztán miért van egyik, vagy másik, és hogy van ez az egész, abba ne is menjünk bele.

Jakubisko vágója, számomra érthetetlenül, szinte kizárólag fade out-fade in effektet képzeli el két snitt elválasztására, ami leginkább a szemhéj ösztönös mozgását imitálja a nézőben, akinek hamarosan erősen kell küzdenie az ébrenmaradásért, hiszen ezek a szemhúnyó effektek az elalváshoz vezető egyre laposabb pillantásokat szuggerálják belé.

Elég nehéz viszont szemet húnyni a történetben rejlő, igen vicces földrajzi és kulturális jellegű "túlkapások" felett: mi a jó francot keres Báthory Erzsébet történetében az itáliai festőzseni, Caravaggio, illetve az opera műfaját gyakorlatilag megteremtő, de nem kifejezetten "turnézenészként" ismert Monteverdi? Egy korban éltek, az igaz, de sehol nem találni olyan érdemi bizonyítékot, mely alátámasztaná, hogy Caravaggio Csejtén töltött volna akár egyetlen napot is, és zsigeri meleg létére éppen a véres grófnővel létesített volna heteroszexuális kapcsolatot. Ne szóljunk még a Leonardót megszégyenítő kreativitású Péter barátról se. Egy fórumban olvastam egy kommentelőtől a legjobb magyarázatot ezekre: talán így akarja Jakubisko a filmet néző, művelt nyugat tudomására hozni, hogy Kárpátok bércei alatt is volt ám élet... Volt, de ehhez nem kell bántani szegény Caravaggiót. Szóval, szép film ez, szép film, de minek? Kinek? És miről szól? Az asanisimasa így legfeljebb 4/10-re értékeli Jakubisko drága filmjét a magyarokról.