Mi sem jelzi jobban a mai Magyarország abszurd közállapotát, mint az a tény, hogy idén november 18-i határidővel az ORTT megszüntette az ország legnagyobb hallgatottságú rádiójának műsorszolgáltatási jogát. A Slágerrádió működésének utolsó néhány hetében, a világon eddig talán sehol sem tapasztalható méretekben nyilvánult meg a hallgatók szimpátiája egy rádió irányában. Csillag Ádám ezt az időszakot dokumentálta részletesen, néhol önhibáján kívül is szubjektív, bombasztikus és meglehetősen szentimentális filmjében.

A vitás döntés

Az gondolom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy egy adott ország a közösségi és kereskedelmi célú rádiózásra használható frekvenciamennyisége adott. Ez technológiai szükségszerűség. A megfelelő minőségű vételi lehetőségek fenntarthatóságának érdekében nem lehet kiadni egy bizonyos mennyiségnél többet, s mivel a rádiózásra fogható frekvenciákra a köz- és kereskedelmi rádiókon felül sok más cég, hatóság, rendőrség, katasztrófavédelem, légi közlekedés, stb., igényt tart, országos lefedettségű, kereskedelmi célú rádiózásra Magyarországon kettő darab frekvencia adható ki. A kiosztásért az ORTT, és annak ügyvivői testülete a felelős. 1997-ben két rádió, a részben nyugat-európai érdekeltségbe tartozó Danubius és az amerikai tulajdonosi körű Sláger (illetve, annak jogelődje) nyerte el 12 évre ezeket a frekvenciákat, mely koncesszió az idén járt le. Ez idő alatt e két rádió stabil hallgatóközönséget épített ki, nyereségesen működtek, ezáltal milliárd forintokkal gazdagították az állam bácsi háztartását. Ez év őszén az ORTT a törvény szerint meghirdetett frekvenciapályázaton mégis két másik, új és pályakezdő rádiónak juttatta a lehetséges frekvenciákat, esélyt sem adva a két réginek, hogy folytathassa nyereséges és sikeres működését. Ráadásul, szakértők szerint reálisan teljesíthetetlen vállalásokat tett a két új rádió, és komoly, artikulált vádak fogalmazódtak meg az irányban is, hogy a döntés mögött többpárti (Fidesz-KDNP és MSZP) nyomás áll. Valami nyilván nagyon nem kóser az ügyben, ezt jelzi, hogy kifejezetten ezért mondott le az ORTT elnöke egyet nem értése jeléül, illetve elítélte a döntést a miniszterelnök is, és hogy mennyire nem „vihar a biliben” ügy ez, mutatja az is, hogy az amerikai kereskedelmi kamara és az amerikai képviselői testület is írásbeli tiltakozását fejezte ki. Csillag Ádám filmjében a Slágerrádió Bumeráng című műsorának utolsó néhány hetét követhetjük nyomon, főszerepben a népszerű műsorvezetőkkel, Boross-sal, Bochkorral és Vogával, valamint láthatunk-hallhatunk sok-sok támogatói e-mailt, SMS-t, home-videót, Balázs Fecót és a Republic zenekart, sok Sláger-rajongót és mindennél több könnycseppet. Nagyon sok könnycseppet.

A vád

A meglehetősen hosszadalmas rádiósirató egy dolog, hogy a rajongóknak szól, hadd essen túl mindenki a mozi jótékony félhomályában a megtisztító, elengedő síráson. Én mondjuk meglepődtem, hogy van ilyen, hogy józan, normális emberek a kamera szenvtelen tekintete (objektívje!) előtt könnyeket hullatnak, csakis azért, mert nem hallhatják tovább kedvenc reggeli műsorukat – hát istenem, nem vagyunk egyformák. A film lényege azonban számomra (és remélem, nem csak számomra) az, hogy benne egy nagyon konkrét vád fogalmazódik meg, amely mellett jól felfogott érdekünkben, de a jövőnkre nézve sem mehetünk el szó nélkül. A vádat a Slágerrádió amerikai tulajdonosai fogalmazták meg, és nem véletlen, hogy éppen ők: az ORTT fideszes, keresztény-demokrata és szocialista ügyvivői konkrétan megsúgták, kinek milyen ajánlatot kell tenni, hogy elnyerjék a frekvenciákat, és az illető fülek között véletlenül nem volt olyan, amelyik a Sláger (vagy a Danubius) valamelyik tulajdonosához tartozzon. A megsúgott tipp állítólag még azt is tartalmazta, hogy kinek milyen arányban kell milyen összeget befizetnie a megadott pártkasszákba. Ez, így egyoldalúan kijelentve szimpla rágalom, már jogi értelemben. Csillag természetesen megkérdezte a másik felet is, akik közül azonban (az SZDSZ-es ügyvivő és a volt ORTT-elnök kivételével) mindenki egyöntetűen elzárkózott a nyilatkozattételtől, sőt egyikük még a filmkészítésről is lebeszélte a rendezőt...

Ítéletet nem hirdet

a Slágerfilm természetesen, nem is teheti, azonban szól a sajtó- és szólásszabadságot, mint a demokrácia két igen fontos feltételét illető komoly aggályokról, amit ez a vitatott ügy támaszt. Ez jó. Az már kevésbé, hogy ezt egy igencsak szentimentális, érzelmileg hatásvadász, könnyekben úszó rajongói ömlengés veszi körül, bugyolálja be és így tán egy kicsit el is fedi a lényeget. Túlzás nélkül mondom, hogy ennyi könnyben úszó szemet eddig csak Zámbó Jimmy és Michael Jackson temetéséről szóló híradásokban lehetett látni, holott itt azért nem halt meg senki. A felvetett vád azonban van annyira súlyos és az egész társadalmat, sőt annak jövőjét is érintő, hogy megérdemelt volna egy szikárabb, távolságtartóbb és objektívebb megközelítési módot. Az a gyanúm, hogy az egész el fog veszni Bochkor könnyes szemei és Boross cinikus benyögései között, így a film nem lesz több, mint egy meglehetősen leegyszerűsítő, populista néphergelés a sok közül (lásd: monnyonle!). Pedig van benne annyi, mint a politikai rendszerváltáshoz sokban hozzájáruló, 1988-as Dunaszauruszban... Így azonban ez a film, az asanisimasa szerint, csak félsiker: 5/10

(P.s.: Már ha eljut egyáltalán a közönséghez...)