Marc Foster jó rendező, hiszen aki egyszerre képes megrendítő erejű filmdrámát (Papírsárkányok), egy óriási filmes toposzt megújítva, hightech akciófilmet (Quantum csendje), romantikus mesét (Én, Pán Péter) rendezni, melyeket ráadásul komoly díjak és jelölések özönével honorálnak, az nem lehet tehetségtelen. Ez a film (Maradj!) azonban nálam legfeljebb a lila blöff kategóriájába tartozhat. Egy pszichiáter (Ewan McGregor) próbálja megakadályozni fiatal páciensének (Ryan Gosling) előre bejelentett öngyilkosságát, azonban ebbéli tevékenysége során olyan mélyen belegabalyodik annak személyiségébe, hogy elvész a határ beteg és orvos, a valóság és az irracionális tudattalan között. Mély ingovány ez, melybe Foster is alaposan beleragadt. Nem véletlen, hogy a pszichoanalízis sem merül ki egy másfél órás fekvésben a díványon, hanem gyakran hónapokig, sőt évekig tart.

A lehetetlen vállalkozást a cselekmény követhetetlen bonyolításával, magukra hagyott, tétova színészekkel, ráadásul amatőr kategóriás látványelemekkel bolondítja. Ez tűnhet nagybetűs művészetnek is, ahogy a nagynevű megmondókritikus, Roger Egbert is benyalta e filmet, azonban azt hiszem, a reális értékeléshez a rohadt paradicsom merítése áll közelebb, ami a szerény 27%. Unalmas, olcsó (bár 50 millió $-ba kerülő), vulgárpszichologizálással és női magazinok horoszkópjainak filozófiájával operáló, gyenge fércmű ez. Mint azok a nu age könyvek, melyeket az aluljárókban lehet megvásárolni a ponyváról, és csiricsáré, Vallejo-festményeket idéző borítójukban hulladékpapírra nyomott kuruzslás olvasható, ma, csak magának aranyom, csak 100-ért. Aztán, valahogyan a Foster-életműben eléggé megszokott fesztivál-elismerések sem hullanak e filmre. Joggal. Asanisimasa-index: 3/10.