Nyikita Mihalkov, mondhatni, burokban született. Szovjetunió egyik legbefolyásosabb művészcsaládjába teremni, igen erősen predesztináló hatással van az ember fiára, egész egyszerűen nincs mese: adott és jól kitaposott az út, amin járnia muszáj. Papája, Szergej Mihalkov írta a szovjet himnuszt (Szövetségbe forrt szabad köztársaságok... - ne menjünk megint bele) is, emelett népszerű gyermekregényeket írt milliós példányszámban, a mama, Natalja szintén író, unokabátyja, Vaszilij Koncsalovszkij festő, bátjya, Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij szintén filmrendező. Ehhez képest Nyikita rögtön színész lett, Vaszilij Suksin híres színészképzőjében. Később persze, Mihail Romm tanítványaként elvégezte a filmrendezői szakot is, de első filmjét több mint évtizedes színészi pálya után rendezte csak. Színészként játszott még Jancsó Csillagosok, katonákjában is, de mindig is szívesen tűnt fel kisebb-nagyobb szerepekben saját, de más rendezők filmjeiben is.

Az Etűdök gépzongorára harmadik játékfilmje, amire sokszor hivatkoznak úgy, mint etalon az irodalmi filmadaptációk körében. A film Csehov egy befejezetlen, Platonov című drámája alapján készült, de ami alapján messzemenően jogos az 'etalon-státusz', az az, hogy Mihalkov nem törekedett a csehovi szöveg szóról szóra mozgóképre történő átültetésére, hanem a mű mélyére törve annak alapszituációját vázolta fel, a benne szereplő karakterek érzékletes bemutatásával mintegy megidézve Csehov szellemét, Csehov világát, a (múlt)századforduló vidéki Oroszországának lényegét. A film színhelyéül szolgáló dácsa lehetne akár a Cseresznyéskert, a Három nővér vagy az Ivanov színhelye is, de a szereplő karakterek is ismerősek, feltéve, ha láttunk már színházban egy-két Csehov-darabot. Mihalkov így tulajdonképpen egy általános Csehov-portrét, -panorámát készített, ám ezzel együtt a film tökéletesen egyedi, szuverén műalkotás is. Mindenképpen, minden tekintetben mestermunka. Amúgy Mihalkov e filmben is feltűnik színészként, Nyikolaj Ivanovics Triletszkij szerepében, bajuszos, vigyorgós pofa, okkerszínű jellegzetes orosz blúzban, zakóban.

A látszatkedélyesség és látszatbarátságosság maszkja alatt meghúzódó kilátástalanság, ambíciótlanság és talmi, meghaladott értékek iránti elvakult rajongás, a valóság körülményeinek figyelembe nem vétele sokban a mi, Móricz Zsigmond által megírt Úri murink (kiváló előadást rendezett belőle Bezerédi Zoltán a Nemzetiben, amelyet nyomatékosan ajánlok megnézésre mindenkinek!) ikertestvérévé teszi Mihalkov filmjét. Persze, ahogy Móricz a mi nemzeti sajátosságainkat, pöffeszkedő modorunkat, öntelt teszetoszaságunkat, felelőtlenségünket, idegengyűlöletünket és kicsinyességünket írja ki, addig Mihalkov az ő nagy orosz lelkükkel, önsorsrontó múltbanézésükkel, korlátoltságukkal teszi ugyanezt, a különbség csak sztereotípiában, a nemzeti vérmérsékletben van. Míg azonban Móricz földbe döngöl, addig Mihalkov sárgán csillanó napfényben és egy távoli táncban a búzamezőkön a kiút, a felemelkedés reményét fejezi ki. Mint ahogy az Úri muri tűnik ma félelmetesen aktuálisnak, sőt, az eljövendőkre nézve még aktuálisabbnak, úgy gondolom, az Etűdök... mondanivalója sem fakult ki a tikkasztó orosz nyárban. A film bizony süt, sőt éget még ma is. Asanisimasa szerint, főhajtással: 10/10.