Latin-Amerika divat van. Jóféle divat ez, hiszen ez a Mexikótól a déli sarkkörig terjedő földrész mind kultúrájában, mind természeti szépségeiben igen sokszínű és gazdag, sokunk számára mégis meglehetősen ismeretlen vidék. Persze kevesen beszélünk spanyolul, és akkor még nem szóltunk a számtalan indián, mesztic, mulatt és kreol dialektusról, amelyek ismerete azért kellene a mélyebb megmártózáshoz ebben a fülledt, idegen világban. De mi csak gringók vagyunk, meg hát Latin-Amerika messze is van, hál'istennek és sajnos. A közhelyek, mint brazil foci és szamba, argentin tangó, karibi zenekavalkád, aztékok és inkák, a csöpögős és vég nélküli tévés szappanoperák, és természetesen Ricky Martin, mindenkinek ismerős. Már kevesebben tudják talán, hogy komoly irodalmárok éltek-élnek errefelé (Borges, vagy Vargas-Llosa pl.), különböző fesztiválokon furcsa hangulatú, gyönyörűséges filmeknek tapsolt a "művelt" világ közönsége (Központi pályaudvar, pl.), és így tovább, sorolhatnánk.
A mexikói film az utóbbi években különösen jeleskedik, íme a legújabb darab: a Korcs szerelmek, Alejandro Gonzáles Ińárritu rendezésében. Komoly, vastag, megrázó film, amely ezzel egyáltalán nem ellentétben, még 147 perces hosszúságával is szórakoztató tud maradni, úgy, ahogy ezt csak a jobbak tudják. Meg is nyert tavaly, stílben maradva, egy jó nagy sombrerónyi díjat, Cannes-tól Tokióig, hozzávéve még a Golden Globe, és Oscar jelölést is.
Az északi határon túli filmnagyipar azért érezteti hatását a lehetőségeiben jóval szerényebb Mexikóban, a rendező azért a jobb, követhető példákból tanult. Történetszövésében letagadhatatlan a Tarantino-hatás, de volt még Jarmusch élmény is, megkeverve egy csomó vad kézikamerás doku-akcióval, a humora viszont saját, maga a történet pedig nagyon mai és mexikói.
Mexikóváros a föld egyik legzűrzavarosabb és legnagyobb metropolisza, többen élnek itt, mint egész hazánkban. Elviselhetetlen szmog, iszonyú gazdagság és még iszonyúbb szegénység. Egy halálos autóbalesetben három sors kapcsolódik össze egy pillanatra, ez adja a film apropóját. Az illegális kutyaviadalokból élő kereszteződésben karambolozik az ünnepelt modell kocsijával. Valeria csak borért ugrot le, megünnepelendő új életének kezdetét Daniellel, aki miatta hagyta el feleségét és lányait. A gyönyörű lány nyomorékké válik, a férfi élete a csúcsán válik ezzel pokollá. El Chivo, a homeless álcában járó, ex-kommunista ex-gerilla és manapság az életből kiábrándult bérgyilkos ér elsőnek a színhelyre, elveszi a vérben fekvő Octavio pénzét, és magához veszi a sérült harci kutyát. Hazaviszi, meggyógyítja, és eközben számot vet eddigi életével. Ez a pókhálószerűen egy pontba összefutó, majd onnan szerteágazó dramaturgia tökéletesen alkalmas az élet egy nagyobb szeletének egyidejű ábrázolására, miszerint minden összefügg mindennel. A kényszerbűnöző lúzer Octavio alakja, a gazdag Daniel és Valeria tragikus szerelme, El Chivo léte a bizonyság arra, hogy soha ne higyjünk a látszatnak, bármely pillanatban bármi megtörténhet akárkivel, éljen akárhol is a világban. Egyet tehetünk csak, ha beüt a krach, hogy leásunk jó mélyre magunkban, és megpróbáljuk előkaparni a sok mocsok és páncél alól azt a kicsike kis emberséget, és szembe nézünk a dolgokkal. Kutya egy élet ez, élni baromi nehéz, de élni muszáj. Ebben az embertelen Mexikóvárosban, vagy akárhol máshol.
Szép film ez. Nekem közben egyfolytában Manu Chao ugrott be, holott köze sincs ehhez a filmhez, de talán Ganxta Zolee kedvelői is megtudhatják, mi jött be neki annyira Mexikóban.
