Van az úgy néha, hogy szeretünk egy kicsit cidrizni, gyerekkorunkban is előszeretettel ijesztgettük egymást, felnőve aztán ki több, ki kevesebb rendszerességgel abszolválja a maga kis horrorját. Egyikünk előszeretettel mászkál egyedül éjszaka bizonyos kerületekben, másikunknak elég egy kis ügyintézés, mondjuk az APEH-nél, legtöbben azért maradunk a jó kis horrorfilmek megtekintésénél. A celluloidra rögzített ijesztgetés egyik kismestere volt az 1977-ben elhunyt William Castle. Olcsó kis mozikat forgatott a negyvenes évektől, igazán nagy feltűnést az általa produkált, de Polanski rendezte Rosemary's Baby-t kivéve, inkább a filmjeit kísérő reklám és marketinghadjárat abban a korban meghökkentőnek számító elemeivel keltett. A nézők feje fölött repkedő, fluoreszkáló csontváz, a nézők halálra rémülés elleni életbiztosítása a Lloyd's-tól, a mozgó ülések, a szellemeket látó szemüvegek mind a nézők rettegésének fokozását hivatottak szolgálni. Szokatlan dolog volt ez akkoriban. Szokatlan dolog manapság, hogy két, egyébként más műfajban sikeres producer horror-filmekre szakosodott céget hív életre, Joel Silver (Mátrix) és Robert Zemeckis (Forrest Gump) márpedig így tett. Az 1999-ben életre hívott Dark Castle Entertrainment William Castle életművének leporolását tűzte ki célul, és még abban az évben Halloweenkor sikerrel bemutatták be az első Castle remake-et, a Ház a kísértet hegyen címmel. A 13 kísértet a következő darab, mondanom sem kell, szintén Castle 1960-ban készült, hasonló című filmjének technikai effektekkel feldúsított és modernizált verziója.
A főhős a kissé ügyefogyott matematikatanár, Arthur Criticos, aki örököl egy soha nem látott rokontól egy hipermodern üvegpalotát. Éppen nem dúskálnak anyagi javakban, ezért családjával lelkesen elfoglalják a csodás épületet. Sejtelmük sincs róla, milyen szörnyű titkokat rejt a ház, milyen ördögi tevékenységet folytatott az ismeretlen nagybácsi. Megérkezésükkor ugyan feltűnik egy zaklatott idegállapotú férfi, aki össze-vissza hablatyol mindenféle gonosz szellemekről, de nem veszik őt komolyan. Pedig tudja mit beszél. A ház tulajdonképpen egy ördögi gépezet, amelyet a pincébe zárt tizenkét szellem energiája működtet. A szellemek a Sátáni Zodiák jegyeit testesítik meg. Az Elsőszülött fiú, a Csonk, a Megkötözött nő, az Elhervadt szerető, a Megkínzott herceg, a Dühös hercegnő, a Zarándoknő, a Hatalmas gyermek és a Gonosz anya, a Pöröly, a Sakál és végül a Pusztító csak arra várnak, hogy megjelenjen a tizenharmadik, és akkor megnyílhat az "Oculare Inferno", a Pokol Szeme. Aki ebbe beletekint, a világ urává válik. Ki lesz a Tizenharmadik és ki tekinthet a Pokol Szemébe?
A két producer neve és eddigi tevékenysége garancia arra, hogy nem akármilyen látványosságot láthatunk. Ez alkalommal a súlypont a divatos digitális trükkökről, bár azokból is van bőven, elsősorban a maszkmesterre és a díszlettervezőre helyeződött. Tizenkét teljesen különböző rémséget kellett alkotni, akikről első látásra tudni lehet élettörténetüket. Golyólyuggatta testeket, fej nélküli alakokat láttunk már a mozivásznon, széltében kettéhasadó férfit, ketrecfejű némbert, 100-as szögekkel kivert kovácsot, 150 kilós csecsemőt szülő kislányméretű anyát már kevésbé. Tessék elképzelni! A szellemjárás színhelye a csupa üveg ház-gép, bizonyos motívumai ugyan már feltűntek egy korábbi Zemeckis-produkcióban, a teljesen más jellegű Kapcsolatban, de az egész mégis inkább egy ördögi Rubik-kocka labirintusszerű belsejére emlékeztet. Avagy milyen lehet egy bonyolult zsebóra belsejében mászkálni? És még akkor hol vannak a szellemek? Jönnek azok is rendesen, bár csak speciális szemüveggel láthatóak. Persze, hogy mindenki ilyen szemüvegben rohangál, de hát az ilyen filmekben így van már ez. Fölfelé menekülünk, vagy a pincébe. Sohasem kifelé, mindig befelé, ahonnan nincs visszaút. Jó szórakozás annak, aki szereti az ilyet.
