Én úgy vagyok ezzel a Tarantinóval, hogy nem is tudom, hogy vagyok vele. Az nyilvánvaló, hogy zseni, de hogy mi a célja filmjeivel, azt nem tudom. De nyilván ez is a zseni sajátja, hogy halandó közemberek értetlenül figyeljék tevékenységét, és azon agyaljanak, na ezzel most mit akarhatott a mester, a művész, az aberrált elmebeteg, a virtuóz elbeszélő, a professzionista filmrendező, stb. Ő tudja, mit miért csinál, az utókor pedig rábólint, a tévedés az eltelt idő arányában egyre csökkenő kockázatával: igen! Vagy éppen: nem! Mi most csak annyit mondhatunk, a józan értékítéletet remélhetőleg tükröző kritikusi távolságtartással, hogy Quentin Tarantino zseni.
Annyi mindenesetre nyilvánvaló, szűk szakmai körben már az első filmje (Reservoir dogs-Kutyaszorítóban), és néhány forgatókönyve (Született gyilkosok, vagy a Tiszta Románc) után a modern filmes történetmesélés mintájaként emlegették, a Pulp Fiction egyes jeleneteinek, benyögéseinek felemlegetése már a szélesebb tömegek unalmas sörözéseit, szombat esti "na mit csináljunk, hova menjünk" kínlódását dobta fel. Tarantino és filmjei a társadalom legszélesebb köreiben, a piti utcai bűnözőktől a túloktatott és lilára színeződött bölcsészig, a kőművessegédtől a rendszergazdáig és brókerig hivatkozási alappá vált, divatot, kultuszt teremtett, nem nagyon él filmes rajta kívül e világon, aki a fiatalság körében rock és popsztárokhoz hasonlítható népszerűséget, rajongást váltott volna ki.
Legújabb, negyedik saját rendezése, a nyilván erős produceri és forgalmazói ráhatásra két részre bontott Kill Bill (egyben levetítve majdnem 240 perc lenne, ami ugye 4 óra, a világ meg, tudjuk, pörög) az eddigi legösszetettebb filmje. Ezen írás névleg a második részről szólna, ám lássunk tisztán, a két rész egyben egy film! Bravúrosan elmesélt történet egy lányról (Uma Thurman), akit Bill (David Carradine) több más társával együtt halálos gyilokmesterekké képzett, és aki miután megtudta, hogy Billtől teherbe esett, szembeszáll mesterével és gyermeke nemzőjével, valamint az összes többi tanítvánnyal. Régóta tudjuk, az igazán jó filmeket egy mondatban el lehet mesélni, mint ahogy Robert Altman Játékosában mondja a mindenható producer a eléje járuló névtelen forgatókönyvírónak: Öt percet kapsz, hogy meggyőzz! És ez egy nagyvonalú ajánlatnak tekinthető!
A Kill Bill sztorija is körülbelül egy mondat, na jó, a poénokat is lelőve lenne tíz. Ám itt jön a zseni, e soványkának tűnő sztoriból 240 percnyi tömény élményzuhatag kerekedik a mozivásznon. Egy tökéletes, poszt-posztmodern gesamtkunst, egy féktelen kép- és hangorgia, telistele meghökkentő poénok garmadájával, csúfondáros idézetekkel, elképesztő verekedés-jelenetekkel. A néző egy percig sem unatkozhat, eközben Tarantino annyira arcátlan játékot is megenged magának, hogy hosszú percekig a tökéletesen sötét filmvásznat nézeti a nézővel, miközben csak némi (de telitalálat!) zaj hallható. A Kill Bill másrészt felfogható egyfajta trash- vagy B-movie stílustárnak, Tarantino módra. A film egyfajta keveréke a kínai kung-fu, a japán szamuráj, az olasz-spanyol spagetti westerneknek, valamint a manga rajzfilmeknek, ehhez szervesen alkalmazkodó, odaillő zenével. Olyan szélesvásznú szuperplánok a szemekről, mint a Sergio Leone-westernekben, olyan kardozós jelenetek, a kötelező levágott fejekkel és végtagokkal, hektószám ömlő (mű)vérrel, mint az Öld meg a sógunt!-ban és társaiban, és a fizikát meghazudtoló verekedések, egyenesen a Shaolin-filmekből. És mindezt egy tragikomikus szerelmi történet elmesélése érdekében vezeti fel Tarantino.
A távol-keleti jelenetek hitelét két élő legenda jelenti: a japán Sonny Chiba és a honkongi Gordon Liu. Az elején említettem valami leheletnyi kételyt, már ami Tarantino zsenialitását illeti: szemkápráztató, bravúros, virtuóz, amit művel, ám talán vitatható, hogy mindeközben biztos alapokon áll. Az elébb említett filmek harcművészeti és filozófiai hitele legalábbis támadható, ám aki műveltségét jobb híján videotéka-eladóként szerezte, attól ez több mint sok. Aztán még az se biztos, hogy egy zseninek szüksége van akadémikus tudásra... Hiszen azt ő maga találja ki, mint azt jelen esetben is teszi.
Asanisimasa: 9/10
