Ha létezik, feltehető a világon mindenkit, de tényleg mindenkit érintő kérdés, az pedig az, hogy mi kerüljön az asztalra. Csizmán kívül, persze... Ha nincs semmi, akkor az a baj. Az a legnagyobb baj, mert az éhínséget nem lehet túlélni néhány napnál tovább. Ha pedig van, akkor már ekkora baj nincs, de jönnek az ízlésbeli, kultúrákból fakadó, szeretem-nem szeretem dolgok. (Egy ifjú, 6 éves ismerősöm például listát állíttatott össze szülei számára, mi az, amit megeszik. Mi lesz a vacsora? Ez és ez. Rajta van a listán?? Ha igen, megeszi, ha nem, akkor nem.:) Ez azonban már a jóléti társadalmak édes, sós, csípős és keserű gondja, ott (itt) legalább kerül valami az asztalra. Ennek megfelelően komoly csúcstechnológiát alkalmazó iparágak települtek az asztalra való előteremtésének érdekében. A fogyasztásra berendezkedett életünket irányító reklámok túlnyomó többsége tudományosan megtervezett, ízlésesen csomagolt rágcsálni-, nyalni-, harapni-, inni- és ennivalókkal van tele, abba viszont kevesebben gondolnak bele, miből lesz a paradicsomlé vagy a csibefalatka. A marhaparizerről, a tonhalkonzervről és a sertésvelúr kabátunkról nem is szólva. De hála neki, sokan vagyunk, ezt a sokaságot pedig valahogyan etetni kell, mondjon az alternatívákról bármit bárki. Főleg, ha azok sem különbek a Deákné vásznánál (alapanyag: 100% cotton, Made in China).
Sokan azt hiszik, hogy a dokumentumfilmekben hosszú perceken át emberek fejét kell néznünk, amint mozgó szájuk szavakat formál, és ezek a szavak képezik a dokumentumot, amely megismerése végett nézzük a filmet. Megengedve, hogy olykor még lehet így is, a dokumentum az az, ahogy a dolog van, nem pedig úgy, ahogy ezt elmesélik (jó esetben több nézőpontból). A dolog dokumentálására legjobb a kép alkotás, ha lehet kommentár nélkül, de tekintsünk el ez esetben a kamera nézőpontjának megválasztása, vagy a képek montázsa által sugallt többletjelentések körüli lehetséges polémiától, mert akkor soha nem lesz vége ennek az írásnak. Tehát, a közel sem tökéletes legtökéletesebb dokumentáció a kommentármentes mozgókép. Erre már a dokumentumfilmezés kezdetén, az 1910-es, 20-as években rájöttek, Robert Flahertyvel és Dziga Vertovval az élen.
Azt azonban nehezen tudtam elképzelni, hogyan fogok végignézni egy olyan filmet, amely az aratásról, szüretelésről, sertés- és marhafeldolgozásról szól, tárgyilagos hangnemben, csak a képek nyelvén. Még úgy sem, hogy nagy élvezettel néztem annak idején Godfrey Reggio Koyaansiqatzi című mágikus remekművét a csillagokról, felhőkarcolókról és a Challenger szétrobbanásáról, vagy éppen a Föld szépségeit vizionáló Barakát. Aztán ment, mint a karikacsapás...
Pedig Nikolaus Geyrhalter még olyan markáns, illusztratív zenéket sem használt, mint Philip Glass vagy a balinéz kecakének, filmjét, a Mindennapi kenyerünket a képen látható események természetes zöreje kíséri. Úgy, ahogy Von Trier professzor is megszabta egy másik műfaj Dogmájában. Ha búzamezőt látunk, a szél simogatta kalászok susogását halljuk, ha éppen ebédelő szüreti munkásokat, érthetetlenné susmusolódó fecsegésüket, ha csirkekeltetőt, akkor éktelen csiripelést, ha sertésfeldolgozót, akkor a láncfűrész sivítását.
E zajokhoz, zörejekhez társuló képek gyönyörűek. Szépen komponált, színes tablók, mintha egy díjnyertes farm plakátnaptárát néznénk. Vagy éppen Baranyai Levente meghökkentő távlatokat nyitó geo-ökofestészetét oldalnézetben, amely a következő snittben Hermann Nitsch hús-vér orgiájába csap át. A képfolyam tárgya pedig az, amit megeszünk. Búza, napraforgó, paprika, paradicsom, tojás, csirke, sertés, marha, olívabogyó.
Mindezen szekvenciák akkurátusan egymásmellé pakolva. Nem mértem le, de erős a gyanúm, hogy minden snitt másodpercre azonos hosszúságú. A képek úgy zakatolnak, mint a sertés-, tojás, csirkegyártó futószalag a képeken, a lehető legnagyobb tárgyilagosság jegyében és mindenféle asszociatív mögöttes tartalom kiküszöbölésével. A néző azt kezd az egésszel, amit a képek és zajok benne előhoznak. Ha elszörnyed, hogy mit is eszünk, hát elszörnyed, bár ebből fakadóan éhen halni nyilván nem fog ezután sem. Ha nagy összefüggésekre jön rá, hát arra jön rá. Ha már neveltetéséből, származásából fakadóan tudja, hogyan zajlik ez az etetés-dolog, gyönyörködik a képekben. Nikolaus Geyrhalter érdekes, unikális filmje jó és tanulságos választás lehet a mókuskerékből kidöccenni vágyó városiaknak, a falvakban pedig már úgysincs mozi...
www.port.hu/mindennapi_kenyerunk_unser_taglich_brot/pls/fi/films.film_page
