Számomra Quentin Tarantino, Kevin Smith és Tom DiCillo egy csapat. Nem „filmestésztailag”, hanem én egyszerűen úgy érzem egy tőről fakadnak. Persze, lehet ebben a kijelentésben az is, hogy nagyjából egy időben jelentkeztek, illetve egy időben érték el első nagy sikereiket. Valószínűleg személyesen nem is ismerik egymást, legalábbis nem szoktak együtt sörözni, az tuti. Márcsak az „egynél több dudás”-szabályból fakadóan is. Új, friss energiákat hoztak a fáradó amerikai független filmbe, majd a nagyszabású hollywoodi monstre produkciókba is, régi sztárokat poroltak le, mint Travolta vagy Pam Grier, és újakat teremtettek, mint a fanyar Dennis Leary, vagy a legrondább színész címére is nagy eséllyel pályázó Steve Buscemi. Jay és Néma Bob. De most hagyjuk a mára guruvá vált Tarantinot, meg a képregényekbe bújó Smith-t, és foglalkozzunk a harmadikkal, Tom DiCilloval. Míg egyesek videotékáskodtak, mások képregényeket rajzoltak, illetve non-stop közértekben unatkoztak, addig DiCillo operatőrként megtanulta a filmkészítés csínját-bínját és elsajátított egy, talán leginkább a Jim Jarmuschéhoz és a nagy öreg, Robert Altmanéhoz hasonlító történetmesélési technikát. Első filmje, a Csapnivaló címével ellentétben egy sziporkázóan pontos karikatúrája volt egy ambiciózus, ám pénztelen, és gyaníthatóan tehetségtelen filmes vállalkozásnak, amely sajnos tapasztalhatjuk, túl sokszor jut el a megvalósulás kevéssé magasztos pillanatáig. Ez a szatíra sikert hozott az íróként és rendezőként egyaránt debütáló DiCillónak, és most, immár negyedik saját filmjében ismét visszatért a média világához, természetesen saját kedvenc, hátsó nézőpontjából.
A Valódi szőke természetesen az a vakítóan szőke hajú szépség, aki hosszú combjait egymáson keresztbevetve édesen mosolyog, vagy éppen fagyosan-vadítón pillant le ránk, nyomorult férfiakra az óriásplakátokról, és az is, akiről azok a viccek is szólnak. Hadd ne idézzek egyet se...úgyis tud mindenki legalább tíz jobbat. Ő az, aki minden férfi erotikus álmában szerepel, és ha esetleg közelebb sikerül férkőzni hozzá, tíz perc múlva legszívesebben mindenki menekülne. Hölgyeim! Ilyen nő persze csak a férfiak képzeletében létezik, ugye tudják? Mellesleg szőke Joe is (Matthew Modine), aki viszont férfi. Joe tehetséges színész, aki ugyan momentán 35 évesen még pincér, de csak azért, mert az ő kvalitásaival mégsem vállal szappanoperákban vagy videoklippekben statisztaszerepet. A családfenntartó Mary, aki sminkes egy menő divatfotósnál, csak akkor vállal gyereket, ha Joe pénzt keres. Képes-e feladni elveit Joe, meg tud-e küzdeni a show-business farkastörvényeivel, főleg, ha útjába sorozatosan szőke leányzók hosszú combjai kerülnek és sikerül-e végre két hónap után együtthálnia Maryvel?
A kérdésekre természetesen van válasz, szép sorjában meg is kapjuk azokat. Közben pedig, miként a Csapnivalóban is, lassacskán belemélyedünk a média diszkrétnek nem mondható, viszont eléggé felületes, sekélyes és mindenképpen émelyítő világába. Vigyázat! Amit látunk, nem csak Amerikára értendő, nyugodtan alkalmazható akár a hazai viszonyokra is. Médiapályára készülő egyetemistáknak különösen ajánlható e film megtekintése, felkészülés és miheztartás végett. Tom DiCillo most sem kíméli a média néhány túlságosan kommercializálódott ágát, a film után most a szappanoperák, a popzenei videoklippek és a divat világa van soron. Itt szó sincs művészetről, s más egyéb hagymázas lila ködről, itt üzlet van, kíméletlen és kegyetlen üzlet. Minden és mindenki pótolható, egyedüli értékmérő a nézettségi index, illetve folyománya, a pénz. Amilyen képet kapunk az egyszerre mulatságos és maróan gúnyos, de mindenképpen pontos és hiteles. A maróan szatirikus él ellenére is szórakoztató film végére mindenki elnyeri jutalmát, megkapja szerepét és befesteti haját. Buddy is megkerül. Mi pedig mosolyogva konstatálhatjuk: Nahát! Tényleg minden jó, ha jó a vége! És itt tényleg mindenki festi a haját?
www.port.hu/pls/fi/films.film_page
