Egy fahang iszonyatosan hamisan rázendít: Nessum Dorma (Mindenki alszik), Puccini Turandotjából, köztudomásúlag a világ zeneirodalmának egyik legcsodálatosabb és legszívhezszólóbb áriája, közben meglátjuk, egy temetésen vagyunk. Majd az elébb énekelni próbáló fahang tulajdonosa beszélni kezd, gyászbeszédet mond teletűzdelve Salinger idézetekkel, alatta egy Boban Markovic-szerű rezesbanda Gloria Gaynor I will survive (Túl fogom élni) című slágerét kezdi játszani... Ha egy film így kezdődik, nálam már nyert. Valahogy így képzelem el egy film tökéletes nyitóképét.
A szlovén film, merthogy abban vagyunk, nem rendelkezhet nagy hagyományokkal, tekintve, hogy mindössze 1991. június 25-e óta beszélhetünk Szlovéniáról, mint független államról. Azért „összekalapáltak” egy Oscar-díjas nagyszerű filmet (Tanovic – Senki földje), valamint kialakult egy „szlovén új hullám”-nak, vagy „szlovén tavasz”-nak is nevezett vonulat, amely elsősorban két emberhez köthető: Janez Burgerhez és a Sírugrókat is rendező Jan Cvitkovichoz. Témáik földközeli minimáltörténetek tétova antihősökről, az élet apró örömeiről. Nem csoda a hangvétel, Burger Prágában tanult, mestere Vera Chitílova, a cseh új hullám hasonló érdeklődésű „nagyasszonya” volt. Cvitkovic viszont régésznek tanult, mintegy szabályt erősítő kivételként, viszont alátámasztva a földközeliséget. Cvitkovicnak a minimalizmushoz is köze van, hiszen első filmjében (Kenyér és tej) mindössze egyetlen vágás van a 68 percnyi játékidő alatt, ezt az egyetlen snittet, pontosabban annak dramaturgiailag és művészileg pontos, indokolt helyét azonban egy kritikus értékesebbnek minősítette a szlovén állam által támogatott teljes addigi filmtermésnél.
A Sírugrókban már több snitt van, de azért korántsem mondható Tony Scottosan összevissza-kaszabolt akciómozinak. Mégse unalmas. A már említett felütés fanyar, néha morbid humorú alaphangot ad meg, amely azonban mélyen humánus is. E derű azonban mellett végig ott vonul valami sötét tragikum is, csakúgy mint a való életben. Cvitkovic nem aprózza el, erről beszél: az életről, a halálról, a szerelemről, a mennyországról és a földről. Ám ezt mindenféle talmi fennköltség nélkül, egyszerűen és tisztán teszi. Ahogy főhőse, Pero, a hivatásos gyászbeszédíró is írja beszédeit, gyakran meghökkentő logikai fordulatokkal, bizarr eszmefuttatásokkal, fura szókapcsolatokkal, de mindig jó szándékkal és mindig tisztelettel.
Nincs igazán, a szó hagyományos értelmében vett története, sztorija a filmnek, műfaja valamiféle lírai életkép lenne, amelyben azért sok-sok mikrotörténet zajlik egymással összefonódva, de néha függetlenül is. Cvitkovic tartja magát ahhoz a nyilatkozatához, miszerint: „A filmeknek inkább a költészetre kellene emlékeztetniük, mint a prózára. Valamennyi film fényképezett próza, ami számomra unalmas. Én költészetet akarok forgatni.” Azt teszi. Hozzá kell tenni azonban hogy ebben méltó segítőtársai vannak: Simon Tansek operatőr és producerként a szlovén új hullám másik tagja, Janez Burger.
Fogalmam sincs, hogy hivatásos színészek vagy amatőrök játszanak a filmben. Ha hivatásosok, akkor azért maximális az elismerésem, mert egyetlen rutinos megoldás, egyetlen szakmai trükk sem látszik, ha pedig amatőrök, akkor meg kameraláz, görcs és más hasonló „amatőrség” nem látszik, így akkor meg ezért a dicséret. Hibátlan, önazonos alakítások. Nem is alakítások, hanem jelenlétek. Ahogy az elébb említett kolléga írta egy Cvitkovic egyetlen vágása többet ér egy teljes nemzeti filmtermésnél, úgy én csak azt mondom, rég láttam ilyen jó filmet. Pedig igen nagy mennyiségű mozgóképet kell szakmányban megnéznem. Ez a film a kihagyhatatlan, kötelező kategóriába tartozik, s mint ilyen lélekemelő, megrendítő, komoly és vidám, bölcs és humánus, érzéki és érzelmes darab, olyan, amilyet tényleg ritkán látni manapság.
www.port.hu/sirugrok_odgrobadogroba/pls/fi/films.film_page
