A tizenhat éves Juan egy csendes, meleg nap reggelén összetöri vadonatúj Nissanjukat. Maga a baleset, valamint Juan erőfeszítései a kocsi megjavítására csak ürügy a Kacsaszezonnal ismertté vált mexikói Fernando Eimbckének arra, hogy Jarmusch és Kaurismaki modorában elmélkedjen a hiányról, az elmúlásról és a „hogyan tovább”-ról.
Az ismerős mexikói film
Ha azt halljuk, mexikói film, első reakcióra nyilván legyintünk, pedig ha jobban belegondolunk, igencsak ismerős lehet ennek a közép-amerikai országnak a mély európai filmes gyökerekkel rendelkező filmművészete. Hogy csak nagy léptékekben haladva végigszaladjunk Mexikó filmtörténelmén: Szergej Einsenstein befejezetlenül is grandiózus Que Viva Mexico című eposzának filmtekercsein alapszik az ország filmes kultúrája, melynek falait Luis Buñuel mester húzta fel életműve javával, mintegy húsz filmmel. Buñuel szürrealizmusát aztán a kultikus Alejandro Jodorowsky fokozta a végletekig, hogy aztán napjainkra visszazuhanjunk a vörös bársonyra. Inárritu (Korcs szerelemek, 21 gramm, stb.), Cuarón (Anyádat is) és Del Toro (A faun labirintusa) a jelenkor ünnepelt rendezői, A-kategóriás fesztiválok, valamint Hollywood sztárjai társaságába. Kezd közéjük tartozni az e filmet is jegyző Fernando Eimbcke is, hiszen unatkozó kamaszok közt játszódó Kacsaszezon című minimál-filmje több mint húsz díjat nyert, de a Lake Tahoe is sikeresen szerepel, pl. idén Berlinben.
Artisztikusan minimalista stílus
Eimbcke azonban más utat jár, mint a fantasyval és horrorral kacérkodó, sőt lassan összeházasodó Del Toro, vagy a főútra kanyarodó és azon padlógázzal Hollywood felé elhúzó Inárritu, ő a nyolcvanas évek karakteres art-rock videoklipjeiből (Smith, Talking Heads, Black, Depeche Mode, stb.) valamint Jim Jarmusch és Aki Kaurismaki művészmozijából táplálkozik. A Kacsaszezon című filmje négyszereplős lakótelepi kamaradráma, alig sztorival, fekete-fehérben, mégis katartikus erővel szól. A Lake Tahoe már színes, talán már látunk hat szereplőt is, de ebben sem a túlcizellált történetbonyolítás a lényeges.
Sztori tulajdonképpen nincs is
Juan egy reggel nekimegy anyja piros Nissanjával egy fának, majd elindul, hogy a külvárosban találjon egy szerelőt. A második már szóba is áll vele, bár először rablónak nézi, de Sica (csak nem utalás akar lenni?) nevű kutyája azonban megkönyörül neki. A morc szerelő elmondja, Juan hol talál alkatrészt a kocsiba. Az alkatrészboltban egy énekesnői ambíciójú, de autóalkatrészekhez cseppet sem konyító lányanyával találkozik, aki egy autószereléshez értő, de idült kungfumániás fiúhoz küldi. Közben Juan anyukája egyre mélyebbre süllyed a depresszióba, és ebből kifolyólag a fürdőkádba. A kisöcs ezalatt végig az udvarban álló sátorban játszik. Juan tesz még egy kört közöttük, s a végére az autó is elindul. Kb. ennyi, bevállalós producer legyen a talpán, aki erre, ennyire pénzt ad. Azonban bizonyos Señor Valdelievre adott/szerzett, nyilvánvaló, hogy Eimbcke filmje ennél lényegesen több, a film ereje tehát nem a sztoriban van.
Láttuk már
ezt a hosszú fekete blankokkal tagolt, fixen leszúrt, mozdulatlan, esetleg lassan fahrtoló kameraállásból fényképezett képfolyamot is, amikor a képekbe mindig bejön valaki, átmegy rajta, majd kimegy, amikor érezzük, a lényeg a kamera által mutatott képen kívül van. Jim Jarmusch Florida a paradicsom című remekében, például. Szinte pontosan ugyanígy alkalmazza ezt Eimbcke is, azzal a nüánsznyi különbséggel, hogy nála a fekete blankok alatt a narráció szempontjából fontos hangok, zörejek hallhatók. Szinte nincsenek se közeli, se félközeli plánok, csak totálok, ami itt azt jelentheti, hogy nem az a fontos, hogyan játszanak a színészek, hanem az a környezet, az a szituáció, amelybe a szereplők élnek, amelybe kerültek. A minimál stílushoz minimális dialógok járulnak, azok is jobbára banálisak. Mintha diaporámát, kevés magyarázattal vetített diaképek sorát látnánk, amely igazából a záróképsor után kezd el élni bennünk. A film közben szórakozunk a fanyar humorú, kissé groteszk történetecskén, a bizarr figurákon, a vége után meg jönnek a kérdések, amit e film felvet. Hogyan dolgozzuk fel az egyik legsúlyosabb emberi tragédiát, mit az ember életében átélhet? Tán nem is létezik válasz, illetve a válasz maga az, hogy foglalkozunk, forgassuk a kérdést magukban. Mintha semmiből érkezett képeslapokat nézegetnénk...
10/7
www.port.hu/mexikoi_kepeslap_lake_tahoe/pls/fi/films.film_page
