A mennyország egészen biztos most nagyon messze van a Közel-Keleten, e pillanatokban is rakétákkal lövik egymást a palesztinok és a zsidók. Igazsága mindegyik félnek van, nem én leszek az, aki megmondja, melyik van a másik felett (mellett, alatt). A Mennyország most megpróbál igazságot tenni, az egyik szereplőjével, a hősként tisztelt mártír lányával szép szabatos mondatokban jól szánkba rágja az egyik lehetséges megoldást. Ez azonban az érintett felek csupán egyik, igaz néhány helyen közös részhalmazának érzéseit, gondolatait és véleményét tükrözi. Azokét, akiket az ortodox, nacionalista izraeliek éppúgy leköpnek, mint azok, akikről e film konkrétan szól.

Kik is ezek a fiatelemberek, akik testükre bombát szerelve felrobbantják magukat, lehetőleg úgy, hogy a robbanás elpusztítson még minél több, a környékén tartózkodó Allah akaratából izraeli zsidónak született polgárt. Hany Abu Assad Oscar-díjra is jelölt alkotása ennek szépen eleget is tesz: kedves, jóképű és nyílt tekintetű fiatal férfiakat látunk, akik szerelemre vágynak, együtt szívják a nargilét a város felettit dombon és utálják Izraelt. Nem nagyon, csak úgy, mint nálunk, mondjuk Újpesten a Fradit. Mindig, minden kritikus szituációban vannak azonban olyan sündörgő, öltönyös alakok, akik különféle dolgokat sutyorognak az ember fülébe, itt jelesül valamelyik titkos terror-csoport aktivistája eteti meg a fiúkkal a maszlagot. A fundamentalista ideológia slágvortokban ugyan, de viszonylagos alapossággal fejtődik ki a filmben, ellenpontjaként csupán a lenézett kollaboránsok békés tüntetéseket és tárgyalásokat szorgalmazó politikája van állítva. Az is női szájból. Ennek alapján az öngyilkos terroristák tetteit megérthetjük ugyan, bár el soha nem fogadhatjuk. E két oldal azonban egyben megegyezik: Izrael Gonosz. Ezt a filmben csak elmondják, dühhel, indulattal, sőt józan türelemmel, látni belőle semmit nem látunk. Izraeli zsidót csupán egyet látunk: ott álldogál a buszmegállóban, buszra várva s valamilyen okból gyanakodva méregeti a mellette álló ünneplőbe öltözött, szemlátomást ideges arab srácot. Arról a néhány arctalan katonáról, akik az ellenőrző pontoknál unatkoznak csak annyit mondhatok: ahol sétáló bombák robbannak gyilkolva piacokon, iskolák előtt, helyi buszokon, ott miért zavarnának bárki normális embert a fegyveres rendfenntartók?!

Az öngyilkos terrorista portréja rendben van. Filmnek (mozifilmnek, játékfilmnek, díjra méltó művészfilmnek) azonban e mű egyoldalú szemlélete miatt erősen féloldalas. Egy torzó filmpublicisztika. A kezdő képek vígjátékba illő hangulatából meglehetős dramaturgiai bakugrással válik gyomorbavágó tragédia, s mivel a film közepétől tudjuk mi lesz Said sorsa, a katarzis is elmarad. Enélkül viszont a film alig több egy igényes kivitelű riportfilmnél, vagy egy realisztikusabb útifilmnél. Ennyi fikciót, kitalációt és manipulációt például Frei Tamás Dossziéjában látunk. Ez itt azonban nem erény. Teljes(ebb) képet az aktuális palesztin-zsidó helyzetről akkor kapunk, ha e film mellé hozzánézzük A bomba átmérője című dokumentumfilmet is, amely szól mindarról, ami ebből a filmből kimaradt. A kettő együtt lenne tíz pont, így csak: 5/10