Csodálom Jack Nicholson egóját, hogy neki mert állni ennek a filmnek. Bár Jack mindig is ambicionálta a rendezést, de azért a Roman Polanski követéséhez nem elég az, amit színészként elleshetett a kamera túloldalán ügyködő direktoroktól. Ez az igen béna magyarítású Cinikus hekus tulajdonképpen Polanski méltán híres és méltán elismert Kínai negyed című filmjének valamiféle folytatása szeretne lenni. A címszerepet, a klasszikus Philip Marlowe karakterére kissé hajazó magánhekust, Jake Gittes-t ismét Nicholson alakítja, azonban ezúttal a rendezői székbe is ő ült. Azt pedig jól tudjuk, hogy egy seggel két lovat megülni 
igen nehéz: Jack Nicholsonnak sem sikerült. (Nem feledve persze, hogy vannak azért, szép számmal olyan rendezők, akik kitűnően játszanak abszolút főszerepet saját maguk által rendezett filmekben is. Na, Jack nem tartozik közéjük.)
A film sztoriját ugyanaz a Robert Towne írta, aki a korábbi, Polanski-féle történetet is, ismét szövevényes krimi, gyilkossággal, telekspekulációval, cinkes olajügylettel. Míg azonban Polanski ezt laza nagyvonalúsággal, áttetsző logikával, biztos stílusérzékkel és a tőle megszokott, bravúros hangulatteremtéssel tudta elmesélni, addig Jack túlzottan körmönfont, elvész a részletekben, össze-vissza utalgat, s nem mindig világos, hogy mire, bonyolult és mi tagadás, zavaros. Ja, mondjuk viszonylag jól stílben van, hogy mondjak valami jót is - bár ez talán a legkönnyebb. Ezzel párhuzamosan, míg a rendezői székben tesze-toszáskodik, Gittes karaktere is szürkébb, kisebb és jellegtelenebb lett, ráadásul ezalatt Nicholson is öregedett 15 évet. Ez, az ő akkori életvitelében, ennél lényegesen többet rontott az ördögien sármos külcsínen. Még néhány évnek el kell telnie, hogy egy újabb, már felvállaltan karcos, vén kujont Nicholsont ismerjünk meg. Ez a mostani valahogy sem az, sem ez.
Zsigmond Vilmos viszont remekel, bár ő nagyon tudja a film noirt színesben fényképezni. Lenyűgöző munkát végez e filmben is, hogy egyáltalán végig lehet nézni ezt a filmet, ahhoz sok köze van neki. Harvey Keitel sem lendít sokat, leginkább jelen van, de úgy tűnik, ő is igényli, hogy valaki megmondja neki, mit kéne játszania. A veterán Eli Wallach viszont rakoncátlan csibész, csinálja, ami neki tetszik - és neki van igaza. Igazából ez egy unalmas, béna, széteső film, melyben az amúgy nyilván szellemes dialógusok dadaista tévéjátékként hatnak - mondjuk, ennek ellenére azért végig lehet nézni, de picit akarni is kell ezt. Asanisimasa: 4/10
