Úgy gondolom, néha nem árt a kortárs mozgóképdömpingben visszatekinteni néhány tíz évet, a filmtörténet klasszikus korába, vajon állnak-e még a lábukon a remekművek. Első alkalommal Fred Zinnemann Délidő című 1952-ben készült westernjét, illetve Tony Richardson épp 10 évvel későbbi, 1962-es A hosszútávfutó magányossága című free cinemáját poroljuk le.

Zinnemann megosztó volta ellenére klasszikus fakkban porosodó westernje egy 85 percnyi toposzgyűjtemény a western kihagyhatatlan kellékeiből. Kezdődik a vasútállomásjelenettel, a sehonnan sehová tartó nyílegyenes sínekkel, a lábakon álló, roskatag víztartállyal, a szélben nyikorgó táblával, a mogorva, betojt vasutas-pénztárossal és természetesen a három várakozó haramiával, köztük egy legendával, a még ifjú Lee Van Cleeffel (akit állítom, Cseh-Bereményi páros összekevert valakivel). Nem messze a város, az elmaradhatatlan deszkahomlokzatokkal övezett poros és kihalt utcák a Barber Shoppal, a Hardware Tools kereskedéssel, a Saloonnal, sheriffirodával, melyben egy légtérben van az egyetlen cella, benne hetek óta ott rohadó helyi alkesszal, és a seriff íróasztala, ami mellett általában feltett lábbal osztja az észt a rend őre. A kocsma ajtajában, szigorúan kívül, néhány tüzes vízre kattant, ekkor még arctalan indián ácsorog. A kocsmában zajlik az élet, whiskey üveggel, pohárral. Satöbbi. A Délidő azonban talán az első film a filmtörténetben, melyben a filmidő, a történés időtartama csaknem megegyezik a vetítési idő hosszával. méghozzá pontosabban, mint mai példák, pl. a 40 perces órák az amúgy zseniális 24-ben, amelynek dramaturgiája kifejezetten a film és játékidő azonos hosszúságára építkezik. A film még ma is üt egészen a végkifejletig. A hitchcocki feszültségfokozás megjelenése a westernben egyébként is újítás, amely itt pazarul működik. Ezen nem ront az sem, hogy a főszereplő Gary Cooper, aki amúgy ősgigamegawesternhős, a film forgatása idején 50 éves múlt, ám kinéz minimum 60-nak. Ma már nehéz elhinni róla, hogy egyedül száll szembe négy vérszomjas banditával. A film végkifejlete nem is cáfolja ezt, sitty-sutty le is zajlik a leszámolás (nehogy idejekorán elfáradjon a nyugdíjaskorú, ám a szerep szerint ifjú házas !!! hős), hogy aztán el lehessen lovagolni végre a naplementébe (egyedül). A hajrá egyedül!, szembe a passzív, gyáva, az önmaga érdekében sem összefogni kész közösséggel motívuma azonban harcos kiáltvány volt az akkoriban dúló McCarthy-féle antikommunista boszorkányüldözés ellen, mindenki értette a célzást. Ez a vonulat ijesztően valóságosan hat ma is: nem nehéz mondjuk a mai közállapotokra hangolni a Délidő történetét. Ötletet nem adok, hadd forogjon az agy... A film viszont ettől függetlenül is áll a lábán ma is, ha nem számítjuk a suta befejezést.

Az angol új hullám egyik kulcsdarabja, A hosszútávfutó magányossága azonban még ennél is frissebb, érvényesebb film. Pazar ívet leíró dramaturgiája a dacos szembenállás örök himnusza, még ha tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen is. A főszereplő Smith (Tom Courtenay) baltával faragott arcával, inas testalkatával az ok nélkül lázadó ember archetípusává vált. Szembe menni, mindegy kivel, mindegy mivel, még a szar is le van szarva. Csak nem betagozódni, nem konformizálódni, a kinyújtott középső ujj hetyke gesztusa for ever. Egyetlen dallam viszi, hajtja, űzi, kíséri a filmet előre, a Jerusalem című templomi himnusz. Azonban e vallásos zenemű értelmét veszti Smith lázadásának aláfestésében, vagy ha akarom, éppen megtisztul az évszázadok során rárakódott hazug, hamis szólamoktól, álszent, szemforgató bűbájtól. A Jerusalem Anglia, az angol társadalom, mellyel dacosan és kihívóan néz szembe a magányos hosszútávfutó. Persze, attól, hogy a film angol, ezt sem nehéz elvonatkoztatni a nemzeti jellegétől, általános értelemben is működik. Megtalálhatja a film a Gyurcsány ellen kockakövekkel vonuló elégedetleneket éppúgy, mint a szintén nem Gyurcsány-hívő antiglobalista, szélsőbalos anarchistákat, ha a magyar viszonyokra óhajtjuk konvertáljuk e művet. Érdekes módon, mialatt néztem, zavart, hogy technikailag nem tökéletes a film: olykor kihagy a hang, suta a vágás, ám ezekkel együtt, utólag mégis azt mondom, üt, mint a pöröly, még ma is. Ha ma látom először Tony Richardson filmjét, úgy tolom rá a tízest, hogy csak úgy süvölt.

(efes. asanisimasa)