Az óriási sikerű manga- és animesorozat élőszereplős bemutatkozása – Death 
Note: A halállista – után nem sokkal itt a második rész, melyből megtudhatjuk, kinek a neve kerül fel utoljára A halállistára. Light vagy L, Light vagy L, szurkolhatunk amúgy „Bucisan”, vagy morfondírozhatunk azon, hogy esetleg valaki más? Aki tudja, hogy mi ez az egész, azt még akkor sem lehet eltántorítani, ha véletlenül a saját nevét olvassa majd a film végén, aki meg néz, hogy ez meg mi a franc, az nyugodtan ugorhat. Semmit nem fog veszteni.
Death Note gyorstalpaló
A Death Note egy manga- (képregény), és egy ebből származó anime- (rajzfilm) sorozat, 
mely egy Jagami Light nevű srác kalandjait meséli el. Light véletlenül megtalálja a renegát halálisten, Ryuku természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező jegyzetfüzetét, a Halállistát. A füzet birtokosa bárkit megölhet, akinek ismeri az arcát és a nevét beírja a füzetbe. Light a jegyzetfüzet segítségével egy olyan világot akar teremteni és uralni, melyben nem létezik a gonosz, bármennyi emberéletbe is kerüljön az, ezt viszont az Interpol szupernyomozója, L minden erejével szeretné megakadályozni. Light, oldalán az almafüggő és vicces kedvű halálistennel azonban kemény ellenfél. Alapvetően a jó és rossz harca ez is természetesen, amiben esetleg érdekesebb mese ez a többinél, az az, hogy nem vagyunk mindig egészen biztosak abban, hogy per pillanat ki a jó és ki a rossz? Továbbá, hogy lehet jó az, aki rosszat tesz, és miért rossz az, aki tulajdonképpen cselekedeteiben csupa-csupa jót tesz? Efféle, nyugati típusú szájbarágással meg nem válaszolt kérdések, a célközönséggel (sacc/kb 10-16 év) közel azonos korú szereplők, az általuk viselt menő frizurák, trendi cuccok talán azok, amelyek az egyik legnagyobb kultusszá nőtt mangává, animévé teszik ezt a szerteágazó mesét. Maga, a mindennek alapjául szolgáló jegyzetfüzet is a jelzett korosztályra apellál: a tanórákon unatkozó diákság figyelmét mágneses erővel ragadhatja meg egy természetfeletti tulajdonságokkal 
bíró irka, kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. A valóságban elsőnek nyilván a matektanár neve kerülne bele, a mese hál'stennek más. Tehát Japánban (nagyon, szerte a világban természetszerűleg kisebb intenzitással) dübörög a Death Note-őrület, hogy mondjam, biznisz, így nem lehet meglepetés, hogy 2006-ban bemutattak belőle kettő darab mozifilmet, amelyből az egyik tavaly ősszel, a másik meg most ért el hozzánk.
Nincs új a nap alatt
Ez a második eljövetel, a Death Note – Az utolsó név az égadta világon semmi újat nem tesz hozzá az első részhez, gondolatilag sem szól másról, nem látványosabb, csupán tartalmilag görgeti tovább a mesét. Igazából nem is számol új nézőkre, biztosra veszi, hogy aki erre a filmre beül, az betéve tudja mind az egész történetet, hogy ki kicsoda, és miért, olyan, amilyen, mert olvasta, illetve látta mind a 108 részt, hiszen leadta már az egyik rajzfilmcsatorna is. Shusuke Kaneko, aki mindkét részt rendezte, egy percet sem szentel annak, hogy bemutassa a szereplőket, felvezesse a sztorit, csupán az elején 
mondatja el egy fakó narrátorhanggal a Halálnotesz Kezelési Útmutatóját. Szabályból hát van bőven, melyeket be kell tartani, különben a füzet büntet.
Ítélet
Én viszont nem tartozom a rajongók közé, sem életkorban, sem trendkövetésben, sem „manganime-mániában”, a szó szoros értelmében vért izzadva néztem végig ezt a filmet. Pedig nem vagyok a műfaj ellenzője, a japán kultúrát szeretem, tisztelem, imádom a makit és a sushit, a művészi és filozofikus Kuroszavát éppúgy, mint a brutalitása ellenére vicces Takeshi Kitanót, az elbűvölő és bölcs Hayao Miyazakit, vagy akár a dermesztően jó Ghost in the Shell című sorozatot, hogy a végére az aktuális műfajhoz kanyarodjak. Értem én, hogy ha nagyon akarom, akkor lehet úgy nézni ezt az Halálnoteszt is, mint egy biblikus sagát, telistele nagyszerű gondolatokkal és megindító érzelmekkel, nyilván akik az animére és/vagy a mangára kattantak – hírlik, erősen addiktív olvasásuk, nézésük – azoknak ez így „jön le”. Azonban ha csak a mozifilmet nézem, akkor csupán a méla unalom az, amit érzek, ezen nem tudnak változtatni a Final Fantasyt meg sem közelítő, ellenben az inkább csúfosat bukó magyar Kis Vukra és a Gorillaz nevű virtuális rock-hackre hajazó animált halálistenek sem. A film 90%-ban iszonyú hosszú és semmitmondó, vagy éppen okoskodón magyarázó párbeszéd, mereven és rezzenéstelenül álló színészekkel elővezetve. Light (Tatsuya Fujiwara) színtelen és érdektelen srác, ha nem tudom, hogy ő a hős, mert legtöbbet őt mutatja a kamera, észre sem veszem. Ellenfele, L (Matsuyama Kenichi) pedig egy bulimiás emo-madárkaként gubbaszt a széken, folyamatosan nyammog valamin, amit állandóan fintorogva két ujjal tart el magától, mint egy héthetes mosatlan tornazoknit. Olyan maníros, olyan kétdimenziós, hogy fáj. A sztori egy maratoni sakkjátszma dramaturgiai modelljét kacskaringóiban és ritmusában követve bonyolódik, hogy egyszer csak vége legyen, amikor a rendező valószínűleg úgy gondolja, hogy ebből két óra húsz perc elég. A rajongók örülhetnek, jön a harmadik nemsokára. Rajtuk kívül attól, e film alapján örömet, de főleg izgalmat legfeljebb a japán iskoláslányokra gerjedő „gonosz bácsik” várhatnak. Az asanisimasa viszont 3/10-re értékeli ezt az izét.
