Az új Legyek urának emlegetik e filmet, az alapjául szolgáló könyvet, mangát, satöbbit, ami azért jó nagy túlzás, mint az efféle bombasztikus marketingszlogenek általában. Takami Kósun regényét szokás szerint nem olvastam (ezek után nem is fogom), így nem tudom lehet-e mérni William Golding remekművéhez, az viszont biztos, hogy Peter Brook lényegesen jobb filmet csinált, mint Fukasaku Kinji. A Battle Royale szinte csak a véletlennek köszönhetően nő túl a B-kategóriás vérfürdőfilmek tömkelegén, egyrészről a zseniális soundtracknek köszönhetően, másrészt a filmben látható öldöklés precízen dokumentált képeinek mennyiségében és tartalmában. Nem az öldöklés ténye ami átlag fölé emeli e filmet, hanem az, hogy a filmben (egy kivétellel) tinédzserek gyilkolják egymást halomra. Ez az eddig filmvásznon sosem látott méretű tini-trancsírparti alaposan kiverte a biztosítékot Japán összes háztartásában (és sokfelé a világon), ám ahhoz elég volt, hogy japán és Japán-mániás tinédzserek (és talán néhány fegyelmezési gondokkal küzdő tanerő) kultusszá tegye azt saját hatókörben.

A sztori szögegyszerű: egy 42 fős gimnazista osztályt, az utópikus filmbéli tanügyi törvényeknek köszönhetően egy szigetre deportálnak, hogy ott bűnhődjék meg az általánosan békaseggére süllyedt magaviseleti és morális züllést. Minden tanuló kap egy uzsi-tasit, valamint egy fegyvert, hogy a dolog gonoszabb legyen, senki sem azonos erejűt: van akinek zseblámpa jut, van akinek UZI géppisztoly. A végén csak egy maradhat életben (...who wants to live forever...), erre vigyáz a több szakasznyi marcona katona és a táborparancsnok, aki történetesen régebben főnöke volt az osztálynak. A film ettől kezdve kíméletlen alapossággal mutatja be az (összezártság pszichózisából, a végletesen kiélezett versenyszituáció miatt, az abból fakadó stressztől kirobbanó, blablabla) egymásnak eső tinik változatos kivégzését, a képek brutálisak, ha el tudunk vonatkoztatni a hektóliterszámra szétlocsolt, minden összepacsmagolt hecsedlilekvár-színű művér komolyan vehetetlenségétől. Elég nehéz absztrakció ez, és még ez a kisebb lehetetlenségek közé tartozik. A korábbi munkáiban nem ezt a minőséget képviselő Fukasaku Kenji komoly hibákat vétett a dramaturgiában, a cselekménybonyolítás logikájában, olyan komolyakat, hogy azokkal gyakorlatilag az egész filmet kiheréli. A spoilerkedés minimalizálásával csak utalnék például a nyitó képre, majd ebből következően az osztály tudatlanságára és meglepődésére, a filmvégi felesleges reggeli tornára, a hasonlóan oktalan hekkerkedésre, vagy a robbantásra, stb., stb. A film legnagyobb része körülbelül annyira izgalmas, mint egy first-person-shooting játékot játszó gamert nézni órákon át. Tamagocsi kinyírja Cukimukit, Kakifagyi baltával fejbedobja Kutyagumit, és így tovább, míg hárman nem maradnak. A kivégzések szabályszerű táblázatba rendezve azonnal láthatóak is a képernyőn/vásznon, hogy minden még jobban kiszámítható legyen. A matematikailag dramatizált öldökést különösen érdektelené teszi, hogy a 42 fős osztályban mindössze két markánsan megkülönböztethető karakter van, az összes többi nebuló ráadásul egyenruhában sikoltozva várja sejthető végét. Nem csoda, hogy nem rendít meg, amikor az egyik tökéletesen arctalan egyenruha összehecsedlizi a másikat.

Egy arc nézi végig ezt az egészet, Kitano, a tábor parancsnoka, akit Takeshi Kitano, a valódi kultikus figura alakít megszokott egykedvű modorában, decens otthoni mackójában, mintha csak cigiért ugrott volna le, és útközben fűzték volna be erre a szerepre. Filmvégi alakítása talán az egyetlen igazi filmes pillanat a filmben, egy remekbe szabottan bizarr geg.

Viszont zseniális a film zenéje (zeneválogatása), ami ugyan szintén nem eredeti ötleten alapszik, hiszen Alexék is Beethovenre gyilkoltak a Mechanikus narancsban, azonban Verdi Requiemjét, Bach Air-jét vagy Johann Strauss giccses Kék duna keringőjét hallgatni, miközben japán tinilányok géppuskázzák egymást cafattá vagy verik szét egymás agyát egy baltával, az azért mindig szürreális élmény. Amikor pedig felhangzik a Radetzky mars, a film tényleg olyannak tűnik, mintha valami mély, pengeéles és vesébe látóan valóságos utópiát látnánk. Közben meg a francokat. A film végső tanulságát látva a nagyátlagnál összetettebben gondolkodó ember nyilván levakarja az arcát: szar a világ, de küzdeni kell és akkor túlélhető, fuss hát. Na bazmeg. A film asanisimasa szerint: 4/10, de csakis a zenés jelenetek miatt.