Ozu Yasujiro (1903-1963) talán leghíresebb, legtöbbet elemzett és hivatkozott filmjét talán nem is kellene leporolni, hiszen úgy ahogy van, örök érték. A Tokyo Monogatari olyan mint a zen-buddhista templomok sokszáz éves csendje, amit mindig ugyanabban a napszakban borzol a szerzetesek mormogása, mint a súlyos bronzharangokat lepő finom por, mint a mozdulatlan, megállt idő, ami Buddha mosolyában rejtőzik.
A film szerkezete tökéletesen mintázza az élet örök körforgását, az ellentétek egymásból fakadó és egymást kiegészítő univerzumát a teljességben. Az élet és halál, az öreg és fiatal, az új és a régi, az elembertelenedett és az mélyen emberi, a város és a falu, a férfi és a nő, a tétlen cselekvés és a kapkodó semmittevés filmje ez. A kamera mozdulatlan, a japán hagyománynak megfelelő, földön ülő nézőpontja tárgyilagos távolságtartással ábrázolja a modern japán (és nem csak japán!) társadalom keresztmetszetét. Ozu nem ítélkezik, nem sugall, csupán ábrázol, ám azt pontosan és a dolgok legmélyére látón teszi.
A néhány mondatban elmesélhető történet egy nyugati alkotónál nem igényelne majdnem két és fél órát, Ozunál azonban ez alkalmat ad a dolgok lényegében való elmélyüléshez, a meditációra, melybe az értő és azonos hullámhosszon rezgő néző is bekapcsolódhat. Így a film egyszere adhat semmivel össze nem hasonlítható élményt, de kínkeserves unalmat is a nézőnek, ami tökéletesen megfelel az egész film által hordozott ellentétek örök körforgásaként jellemzett átfogó gondolatnak. Így akár elfogadjuk és belemegyünk Ozu filmjébe, akár elutasítjuk azt, mindenképpen Ozu szellemiségének megfelelően viselkedünk, hiszen a film úgy hat ránk, ahogy a filmben a dolgok hatnak a film szereplőire. Ozu zseni. A film 10/10 az asanisimasa szerint is, még mindig és mindig is.
