Valamiféle latin all star-gálának tűnhet ez a film, pedig nem az, a szó 'hakni' értelmében. A Nobel-díjas José Saramago és eddigi életét Arany Pálmák, Arany Oroszlánok és feszes vigyázzban álló Oscarok közvetlen közelében töltő Fernando Meirelles összedugta a fejét, és olyan apokaliptikus utópiát rittyentett Saramago hasonló című regényéből, mely kategóriájában egészen biztosan benne van a vezető ötösben.

Járvány-film ez, melyben a szereplők egyik pillanatról a másikra megvakulnak. Értsd, elvesztik világukat. A katasztrófaszerűen begyűrűző új helyzetben elveszti jelentőségét minden látszatra épülő szabály, törvény, morális gát, az emberek között újból az eredendő, állatias ösztönök lesznek az irányadók, a betegség villámgyors elterjedésével azonos tempóban újraosztódnak a hosszú civilizálódás alatt kijelölődött szerepek az "erősebb kutya baszik" ősi elve alapján. Hogy a dolog érdekesebb legyen egy szimpla, globális visszafejlődésnél, egyik szereplő nem kapja el a kórt, egyedüli látóként erős katalizátorává válik a történéseknek. Tovább bonyolítja az eseményeket az eredendően vak szereplők megjelenése, akik természetszerűleg óriási előnyökkel bírnak a hirtelen látásukat vesztő, eközben bepánikoló emberekhez képest.

Bár nézhető a film egy szokványos katasztrófafilmként is, bár Meirelles (Saramago tökéletes egyetértésében) laza csuklómozdulattal hagyott el olyan, esetleg dramaturgiailag fontos jeleneteket, mely a sztori sima folyását segítették volna, így ebben a tekintetben kissé döcögős a film. Azonban, ha elrugaszkodunk a filmnézés klasszikus fogyasztói attitűdjétől, miszerint a film a szórakozást, a befogadás pedig passzív bambulást jelenti, akkor ez a kissé hiányos történetmesélés fel sem tűnik. Nem a sztorin van a hangsúly, az csak annyiban fontos, hogy a szituációt biztosítja ahhoz a fiktív társadalmi kísérlethez, vagy inkább hipotetikus elmélkedéshez, hogy mi történne velünk, ha egy pillanat alatt elvesztenénk szemünk világát. Az alkotók a látványos katasztrófafilm, vagy éppen egy apokaliptikus horror kliséivel szemben inkább a szereplők lelki folyamatainak, társas viszonyainak vizsgálatára helyezték a hangsúlyt, a film kisebb részben inkább filozófikus, nagyobb részben érzelmes, mint akciódús és látványos. Azonban ez nem jelenti azt, hogy érzékeinkre nem gyakorol elég hatást. A lehetetlen helyzetből adódik felkavaró, megdöbbentő jelenet épp elég, a bicska többször nyílik ki zsebünkben, mint egy szokvány látványmozit nézve, és izgulhatunk úgy, mint egy jó horror-thrilleren. Tehát nem egy lila, bölcselkedő művészfilmmel van dolgunk, hanem egy zsánerfilmes elemeket ügyesen használó, gondolatgazdag és érzelmeket kiváltó mozival. A film témájához tökéletesen passzoló, sokszor túlvilágított, idegesen rezdülő közelikkel operáló vizualitást talált ki a film operatőre, César Charlone. A sok közel azonos prioritású karaktert a kiválóan vezetett, soknemzetiségű szereplőgárda hibátlanul alakítja, kitűnően illik a hollywoodi sztárokhoz a viszonylag ismeretlen japán, vagy latin színész, egy vak szerep eljátszása pedig amúgy is jutalomjáték minden színész számára.

Ezt a felkavaró, brutális, ennek ellenére mégis okos és érzelmes filmet az asanisimasa 8/10 pontra értékeli.