Ezt az új-zélandi filmet rendező Lee Tamahori később komoly karriert futott be Hollywoodban, ennyire erős filmet eddig mégsem tudott letenni még egyszer az asztalra. Ebben az erős rajtban nagyrészt nyilván személyes érintettsége játszhatott közre, hiszen ha az ember maorinak születik, konkrétan az Isten háza mögé, akkor elsősorban ezzel a nem kis problémagóccal tud azonosulni, csak utána képes belebújni mondjuk egy James Bond-sztoriba. Ez az őszinte, szinte zsigeri indulat repíti előre a filmet, s vele a néző figyelmét, így a kisebb hibákat, sutaságokat észre sem vesszük.

Ritkán találkozunk új-zélandi filmmel itt, a világ másik oldalán, főleg olyannal, mely szociografikus szemlélettel vizsgálódik az ország nem a képeslapokon mutogatott alfelén. Ezzel a képpel kezdődik a film, csodálatos érintetlen, idilli völgyet látunk, havas hegycsúccsal, olyat, mint ahol Peter Jackson forgatta a Gyűrűk urát, aztán nyit a kép, és látjuk, mindez csupán egy óriásreklám a hatsávos autópálya mentén, mely közvetlenül a jobbára maori származású őslakosok által lakott gettó mellett húzódik. Az itt lakók helyzete éppen ugyanolyan, mint bárhol a világon a társadalom perifériáján élő rossz sorsúaknak, feketéknek, fehéreknek, sárgáknak és vörösöknek. Nincs munka, dúl az erőszak, aki nem drogos az alkoholista. Kiút sehol, az alagút vége sötét, mint az ördög segge lyuka. Itt él a hajdani maori nemesi felmenőkkel rendelkező Beth, aki a nagytermészetű, de rabszolgasorsból épp csak kikászálódó Jake-kel, valamint négy gyermekükkel. Jake, mint a család egyetlen keresője, épp most veszti el munkáját, a legnagyobb fiú beáll egy motoros bandába, a kisebb fiú bíróság előtt áll, holmi autólopás miatt, a nagyobbik lányt egy részeg estén megerőszakolja apja egyik haverja. Beth el akarja hagyni erőszakos és részeges férjét, amit Jake nem hagy annyiban. A kisebb fiút a bíróság elveszi a családtól és intézetbe küldi, a nagyobbik lány pedig sorsa feletti elkeseredésében felakasztja magát. Röviden ennyi a film sztorija. Balladai sűrűségű tömény fless a kitaszítottság reménytelenségéből.

Ha valaki csak felületesen pillant a filmbe, könnyen tűnhet úgy, hogy ez is csak valami újabb, keménykedő gettófilm, bandákkal, sittes szövegekkel. A film képregényeken pallérozott plánozása inkább utal effélékre, hiszen mi a hasonló szociografikus filmdrámáknál általában a dokumentarista hatást keltő vad kézikamerázáshoz szoktunk hozzá, de az elképesztő intenzitással játszó, számunkra tökéletesen ismeretlen színészek pillanatok alatt bevonják a nézőt az ottani való világ drámájába. Igen megrázó alakítást nyújt Rena Owen Beth-ként, de ami a Jake-et megformáló Temuera Morrison szemében megcsillan, miközben fél kézzel torkon ragadja feleségét, a szerepe szerint tök részegen, az a színtiszta vadállati indulat. Ilyen brutális, vak dühöt filmvásznon, színésztől még nem láttam, pedig nem ez az első film életemben. Hátborzongató teljesítmény! Főleg azzal együtt, hogy Jake amúgy egy jóképű pasas, aki jó kedvében gyakran fakad dalra, méghozzá amolyan happy, maxilaza reggae-kre, maori nyelven. Amúgy, feltűnően szép emberek ezek a maorik, olyan látványosan cizellált kivarrásokkal, melyeket látva sírva adná vissza az ipart jónéhány belvárosi tetoválószalon. Persze, ezt a műfajt ők gyakorolják már néhány ezer éve.

Lee Tamahori felvillant népének egy választható kiutat is ebből a szorult helyzetből, melybe a történelem (és saját maguk) sodorta őket: a saját kultúrájukhoz való visszatérés lehet az, mely az újbóli felemelkedést hozza el a maoriknak, nem pedig a gengszterkedés, vagy a sört vedelő egyik napról a másikra élés. Ezt meglehetősen naivan, erős didaxissal szövi bele a filmbe, azonban ezt könnyen meg is bocsájthatjuk neki, hiszen vitán felüli őszintesége, egyenessége, saját népével szembeni jó szándékú kíméletlensége a nézőt is felül emeli ezeken. Jó kis film volt ez, asanisimasa 8/10-re értékeli.