Csillagközi invázió-trilógia, (1997, 2004, 2008) - Robert A.Heinlein regényéből a futurisztikus bizgentyűk iránt élénk érdeklődést tanusító Paul Verhoeven rendezte a trilógia első részét (a többinél már csak producerkedett), mely "pacekban" B-kategóriás scifi létére egészen tetszetős látványvilágával és furcsa hangulatával keltett feltűnést. Meghökkentően agitatív második világháborús (és újabban újra aktuális) náci, fasisztoid motívumok keverednek a XX.század végének harsányan direkt reklám-marketing esztétikájával, a különböző tinisorozatok locsifecsijével és a legbrutálisabb kaszabolós-filmek vérorgiájával, egy meglehetősen zavarbaejtő mixet eredményezve. Az idióta sztori (ufórovarok vs emberiség) az összes logikai képtelenségével ebben a tálalásban még elment egy fogásnak, bár Casper Van Dien, mint főszereplő, önmagában mínusz 5 pont. A második részt már az első látványtervezője (Phil Tippett) jegyezte rendezőként, látványmentesen. Ez egy említésre sem méltó kvázi börtönsztori (erődbe zárva), ahol az elszigetelt környezetben szinte minden emberről kiderül, hogy rovar. Csak kettőről nem, de ők a végén győznek. Majdnem. Értékelhetetlenül szar rész. A harmadik részt végül a trilógia forgatókönyveiért összességében is felelőssé tehető Edward Neumeier rendezte, ami egy orbitális nagy katyvasz, jó adag vallásos tébollyal megfejelve. Sikoltva szakítsa ki mindenki a lejátszójából ezt a részt, ha csak valami perverz indíttatásból nem akarja a falat kaparni kínjában majd' két órán keresztül. Erősen fejlett humorérzékkel persze végig lehet röhögni is. Ebben a részben a rovarok istene megtéríti az embereket, legyen elég erről ennyi. Viszont legalább részben újra van mit nézni... Összegezve, viszonylag korrekt látványvilágú scifi-akció, hangsúlyosan provokatív, de nem mindig működő ironikus utópiával vegyítve, ám az eresztékeiben recsegő-ropogó, idióta sztori végül minden pozitívumot feledtet. Együttesen 2/10, bontásban: 3/10, 1/10, 2/10.

A bosszú (A Bittersweet Life/Dalkomhan insaeng, 2005) - A dél-koreai Kim Ji-woon bosszúfilmje egy látványos költői kép egy marcona "takarító", vagy céges bérgyilkos kvázi emberré válásáról, melynek végén a vér nem válik vízzé ... vagy mégis? Olyan gyors akciójelenetek, hogy még szemmel követni is tereh, ázsiai módra rengeteg vér, brutalitás, Kim Ji-woontól megszokott melankólikus, laza szövetű történet, melynek szegmensei ha akarom így kapcsolódnak egymáshoz, ha akarom úgy, ha akarom, sehogy. Fogjuk fel költészetnek, és akkor 6/10. Park Chan-wook Bosszú-trilógiája lényegesen erősebb mű(vek). (Miért vonzódnak ezek a koreaiak ennyire a bosszú tematikájához? Komoly frusztrációk dühönghetnek ott a háttérben...)

Wilbur öngyilkos akar lenni (Wilbur wants to die/Wilbur begar selvmord, 2002) - Amikor anno láttam ezt a filmet, valamiért nem fogott meg különösképp, el is felejtettem, ezért is szereztem meg még egyszer. Másodszorra azonban Lone Scherfig különös hangulatú filmje, melyet az egyik legeredetibb kortárs forgatókönyvíróval, Anders Thomas Jensennel közösen írt, kifejezetten unikális filmélményt jelentett. (De az is lehet, hogy a Csillagközi invázió mély penetrációja után lélegeztem csak fel? Végre egy igazi film? Na de éppen ezért kell szar filmeket nézni, mert utána a jó még jobb!!!:) Valami furcsa, bizarr humorú mélabú keveredik itt a szarkasztikus cinizmussal, és a mélyen emberi, bölcs humánummal. Ebben a filmben soha senkivel nem az történik, mint azt várható lenne, mégis minden a lehető legtermészetesebben halad előre. Finom, kedves és bölcs film: 8/10.