Időbűnök (Los Cronocrímenes/Timecrimes, 2007) - Hogy Nacho Vigalondo 
tavalyelőtti rendezői debütálása mennyire komoly munka, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy már készül (sőt tán már el is készült) angol nyelvű remake-je. A priori mondom, hogy ez a jobb. Afféle Lost-hoz hasonlítható mindfucking, amit a megrögzött rendmániások az időutazásos scifi-thriller skatulyába sorolhatnak leginkább. A néhány mondatban elmesélhető cselekmény igen jól meg van kavarva és írva, amelynek eredményeképpen a négyszereplős kamaradráma mindvégig feszült és meglepetésekkel teli, ehhez csak még hozzátesz a viszonylag ismeretlen spanyol színészek pontos játéka. Nyilván nem kifejezetten közönségfilm ez, nincsenek szemkápráztató látványelemek, akciók, az egész film két ultramodern házban, valamint a köztük elterülő erdőben játszódik; de a műfaj(ok)ra specializált érdeklődők szerintem gondolkodás nélkül (illetve egy kis gondolkodás után, hiszen a film felvet egy csomó dolgot...) megszavaznak neki 8-9 pontot a 10-ből, mint ahogy teszi azt az asanisimasa is.
Veszett a világ (Wild at Heart, 1990) - David Lynch legkommerszebb - ennek ellenére 
cannes-i Arany Pálmás filmje szerintem a legviccesebb romantikus film, mely készült valaha is. Nicolas Cage-nek még van haja, senki nem táncol úgy, mint ő, a kelgyóbőr zakó pedig musthave. De nem ez a lényeg, hanem az, ahogy Lynch megcsavarja a magányos-hős-szerelmes-lesz-de-ő-megrázza-magát-és-belelovagol-a-lenyugvó-napba kliséjét. Cage-dzsel ugyanis olyan történik, ami szinte sohasem a tulajdonképpeni westernekben: miután elbukja a végső párbajt, üvöltve rohan vissza a csajhoz, hogy békében és méla unalomban élje le az életét. Ettől függetlenül és éppen ezért Sailor és Lula a filmtörténet egyik ultimate szerelmespárja (Bobby Peru pedig az egyik legördögibb figura - Willem Dafoe). Aki viszont e film alapján akar megismerkedni David Lynch-csel, arra még komoly meglepetések fognak várni...:) (Asanisimasa: 9/10)
Charlie Wilson háborúja (Charlie Wilson's War, 2007) - Rövid időn belül kétszer is 
megnéztem ezt a filmet, mert abszolút nem emlékeztem vissza rá, ez azonban nem azt jelenti, hogy rossz film. Megtörtént eseményes film (Hogyan veressük meg az oroszokat az afgánokkal), melynek történelmi, politikai hitelét elsősorban a pl. az Elnök emberei című tévésorozattal már bizonyított Aaron Sorkin jelenti: ő írta a filmet, tehát valószínűleg igen magas a film realitásindexe. Pergő párbeszédek, séróból küldött, fanyar replikák, melyeket az elsőrangó sztárok: Tom Hanks, Julia Roberts és Philip Seymour Hoffman virtuóz módon vezetnek elő. Mike Nichols pedig mindebből laza profizmussal rendezett egy politikai komédiát, melyhez hasonlót igen sokan szeretnénk már látni a hazai viszonyokat illetően, hazai kézből. A legszimpatikusabb köcsög amerikai politikus szórakoztató története nekünk kb: 7/10-et ér.
