Robert Altman úgy csinálta meg életművét Hollywoodban, hogy annak a szó szoros értelmében vett játékszabályai szerint egyetlen képkocka leforgatására sem lett volna esélye. Ehhez képest, óriási tiszteletnek örvendett szakmai körökben, filmjeinek szerepeiért rendre sztárok versengtek, díjak özöne mellett (49 elnyert díj és 43 jelölés 
mellett hétszer jelölték Oscarra is, amit végül csak életművéért kapott meg, halálának évében, 2006-ban) olykor a közönség értőbb részének szeretete is övezte. Altman művész volt egy olyan világban, ahol kizárólag szerencsés mesterembereknek terem babér. Senkivel össze nem téveszthető, látszólag műfaji, valójában azonban egészen egyedi filmjei olykor sztorizgatva beszélnek valamiről, valami kapcsán, csak úgy, fecsegve, fesztelenül, céltalanul, mégis élvezetesen, sajátosan fanyar humorral és szórakoztatóan, máskor pedig éppen hogy konkrét elképzeléssel és véleménnyel fest részletgazdag tablót egy történelmi korról, a csak rá jellemző puzzle-szerű szerkesztésmódban. Formailag sohasem volt öncélú, szinte mindig a kedvenc zsánereiben gondolkodott, legtöbbször a krimiben, azonban annak szigorú szabályrendszerét mindig egyfajta "gumiruhaként" húzta rá témájára. Nem véletlenül vált így elsősorban a szakma kedvencévé, hiszen szerkesztési, történetmesélési blikkfangjait elsősorban az tudja igazán élvezni, sőt egyáltalán észrevenni, aki legalább alapfokon ismeri a filmet, mint nyelvet. Ezzel együtt sohasem lett arisztokratikus művész, sohasem zárta magát gőgösen valamiféle elefántcsonttoronyba, ha viccén nem nevettek, elmosolyodott és elkezdett gondolkodni a következőn. Kevesen tudják, hogy eredetileg matematikusként végzett a Missouri Egyetemen, talán innen eredhet sajátos logikájú történetmesélése. Altman ugyanúgy Kansas Cityben született, alig öt évvel később, mint Charlie Parker, a legendás jazz-szaxofonos, és ahol tizenegynéhány évvel később a modern jazz elkezdődött.
A Kansas City Altman tablói, korrajzai közé tartozik, és azok közül is az egyik legjobb. Felületesen nézve, ez is krimi, mint sok más film, egy túszejtéses-fogolycserés sztori, a harmincas évekből, gengszterekkel, politikusokkal, füstős jazzklubokkal és azokkal a hátratolt kalapokkal, fura öltönyökkel, nyakkendőkkel. Valójában azonban Altman gyerekkoráról, a harmincas évekről szól a film, úgy en bloc. A részletgazdag mellékszálak, mint a választásokra ingyen viszkivel csődített tömegek a demokrácia diszkrét báját mutatják, a politikus ugyanolyan gengszter, mint az igaziak, csak nagyobb léptékben nyomja, mára az utcai politizálás közhelye, ám ettől még igaz. A high society a velejéig rohadt, dekadens és cinikus, álszent és képmutató. Büszkén hirdeti a faji egyenjogúságot, azonban a feketékkel úgy beszél, mint két lábon járó beszélő háziállatokkal, pillanatnyi kényére-kedvére cselekszik, nem mérlegel, ha kell, gondolkodás nélkül átlép másokon. Ami az egészet átszövi az az illegálisan ömlő alkohol és még jobbára legális kábítószer, valamint egy nagyszerű, parttalanul áradó, lüktető, sikoltó, búgó és ringató dolog, a jazz. Charlie Parker, a bebop tragikus sorsú hercege még csak kiskölyökk, de már állandóan nyakában lóg a cső, ahogy a Hi Hat Clubban a karzatról kagylózza a nagymenő zenészeket: Bill 'Count' Basiet, Lester Youngot, Coleman Hawkinst és a többieket. Később ő is itt lesz 'Bird', de az egy másik sztori.
Altman gyerekkorának színhelyén játszódik a film, azonban saját maga csak áttételesen jelenik meg. Gondolatainak filozofáló hangú szócsöve Seldom Seen, a gengszter, akiből a mézédes calypso-slágerekkel világhírűvé vált énekes, Harry Belafonte kanyarít plasztikusan keresztapai figurát, egy slank, elegáns, fekete Vito Corleonét. Az abszolút főszerepet, a kissé zakkant túszejtő csitrit, Blondie-t Jennifer Jason Leigh tolja kissé zavarbaejtő, kétdimenziós elrajzoltsággal, azonban éppen így ellenpontozza partnerét, az ópiummámorban végzetesen kiszámíthatatlan, fád Carolynt alakító Miranda Richardsont. Az igazi főszereplők azonban, a film koncepciójának megfelelően, a jazzklubban játszó zenészek, akiket élőben, a helyszínen felvéve, nem utószinkronban hallgathatunk. A jazzlegendákat a kortárs jazz igazi sztárjai alakítják: minden egyes zenész kiemelése nélkül, Joshua Redman és David Murray Hawkinst és Youngot idéző, stílus- és korhű, de friss, mai hangon intonált szaxofonpárbaja még a fafülőek lábát is beindítja, mellettük Don Byron, a manapság legkreatívabbnak tartott klarinétos fúj, a háttérben pedig például a legenás bőgős, Ron Carter penget.
A Kansas City jazz- és Altman-rajongóknak egyértelműen kötelező penzum, a mester pályájában összegző erejű, komplex mű. Krimiként olyan, mint egy szaxofonszóló, mely a végén meghökkentő improvizációval látszólag elrugaszkodik az addig lassan összeálló vezérmotívumtól, hogy aztán éppen így álljon össze egy mindent átfogó, apokaliptikus harmóniában: látszólag széteső és illogikus, valójában azonban részletgazdag, hiteles és masszív. Az asanisimasa szerint: 10/10.
