Fogalmam sincs, mit kezdenek Ferzan Özpetek filmjével (filmjeivel) a multiplexek pacekba tolt, agresszív blockbustereire optimalizált figyelmű nézői, gyanítom, semmit. Özpetek felnőtteknek, sőt a cirkuszi látványosságok ellenében a csendes beszélgetést, intim, de jó hangulatú vacsorákat, kirándulásokat kedvelő, színházba, múzeumokba járó értelmiségieknek készíti filmjeit. Ennek megfelelően ezek a filmek a sorsról, nagy döntések meghozatalát körítő tépelődésekről, magányról és társas kapcsolatokról, azok konfliktusainak okairól és okozatairól beszél nagy érzékenységgel, intelligensen, őszintén, 
érzelmesen, de sohasem dagályosan és szentimentálisan. A Szaturnusz gyűrűjében is éppen ilyen film, amely akár a Tudatlan tündérek egy variációja is lehet.
Özpetek ebben a filmjében is a halál feldolgozását, feldolgozhatóságát, egy szeretett ember elvesztésének megélhetőségét boncolgatja. Szó sincs azonban tragédiáról, már a kifejezés esztétikai értelmében: a filmbéli fiatalember, a jóképű, Lorenzo, aki munkájában sikeres, boldog és kiegynsúlyozott kapcsolatban él a híres író barátjával egyszercsak elalszik. Agyi aneorizma - egy rendellenesen fejlődő ér egyszer csak, a legváratlanabb pillanatban megpattan. Semmi AIDS, gyilkosság vagy drog, és ehhez hasonló, meleg pároknál filmeken szokásos, brutális halálmód. Csendes, de váratlan, ám visszavonhatatlan eltávozás. A szomorú esemény egy nagy baráti társaság szokásos vacsoráján következik be: a film a 
társaság különböző tagjainak egymásba fonódó, összekapcsolódó és olykor össze is vesző, bonyolult kapcsolatrendszerében vizsgálja Lorenzo eltávozását, különös tekintettel barátjának, Davide-nek lelki "pokoljárására".
Az olasz-török rendezőtől megszokott módon, e filmben is a lehető legtermészetesebb ábrázolásban látjuk a meleg párok mindennapjait: - Én nem vagyok meleg, hanem buzi. Régimódi vagyok! - kéri ki magának az egyik szereplő a píszí bélyeget egy helyen... Nincs semmi hivalkodó, paradicsommadárszerű meleg-sztereotípia, Özpetek figurái egytől egyig ápolt, jólszituált, tökéletesen hétköznapi emberek, akik a lehető legnagyobb természetességgel élik életüket együtt, szexuális beállítódásaiktól függetlenül. A baráti társaságban is ugyanúgy vannak 
hetero mint homo párok. Nincsenek egetverő devianciák sem, a társaságban igaz van egy drogfüggő lány, de vele is toleránsak, persze, ő is dinsztingvált személyiség. Egy jólöltözött, csinos nő, aki retiküljében a sminkészlet mellett kokaint is tart. Természetesen.
Az Özpetektől megszokott lassú ritmusú, alapos és méltóságteljes történetmesélést látják e filmben is azok a nézők, akik ismerik a rendező korábbi filmjeit. Itt is bátran beszél érzelmekről, nem tartva attól, hogy az érzelgősség csapdájába esik. Titka, hogy őszinte. Valóban a megélt érzelem érdekli, a szereplőjében lezajló lelki folyamatok, annak hiteles és igaz ábrázolása, nem pedig az, hogy ezzel a nézőben érjen el hatást. Segítségére vannak ebben a nála megszokottan eszköztelenül és puritánul játszó színészei, akik egytől egyig megkérdőjelezhetetlen hitelességgel alkotnak hús-vér karaktereket. Aki tudja az efféléket értékelni, annak jó film ez. Asanisimasa: 8/10.
