A rockandroll az nem egy tánc, ugye, hanem elsősorban életérzés, világszemlélet, divat, nettó energia és bruttó őrület. Ezt a tünetegyüttest önti egyféle formába az eddig elsősorban Rowan (Mr. Bean) Atkinson untermannjaként (szövegírójaként, na ez meg milyen meló?!) tevékenykedő Richard Curtis, Rockhajó című filmjével/ben. Jó mélyre nyúl a mára erősen betrutyisodott hajdani ízlésforradalomba, és a rockzene hőskorába exponálja filmjét, mely egy Anglia partjainál ringatózó hajóról, illetve az azon működő minden idők leghallgatottabb kalózrádiójáról szól. Ekkoriban, 1966-ban, az angol állami rádió, a BBC csupán heti két órában nyomott rockzenét (illetve beatzenét, ha pontosak akarunk lenni), ami viszont ekkor már a tömegigényeket nem igazán elégítette ki. Ekkor még nem voltak kereskedelmi rádiók, a rádiózás állami monopólium volt. Ebbe az állóvízbe pancsolt bele a Rádió Rock, amely rövid idő alatt 25 milliós hallgatóságot ért el, az akkoriban menő számok non-stop játszásával, és addig az éterben sosem hallott sikamlós, kétértelmű szövegeivel, melyeket a rocksztárok népszerűségét elérő DJ-k nyomtak két szám között. A kormány persze ferde szemmel nézte ezt a "drogos, liberális hosszúhajú csinnadrattát", de mivel nem volt törvény betiltásukra, így gyorsan csinálni kellett egyet...

Tehát az első, vagy egyik első illegális rádió története a film, némi romantikus "első szexélményem"-típusú mellékszállal felütve, nem egy tolsztolji epika, de hát a rockandroll sem nagyopera. Ami fontosabb, az az, hogy a film egész jól tolja a cuccot, lejön róla az a laza, energikus, fickós fíling, ami nem más, mint a rockandroll lényege. Sok jó zene a hatvanas évekből, Stones, Kinks, Animals, Hollies, Monkies, tudjistenkik (Beatles nem, hoppá!). Számomra a legviccesebb figura Korai Bob, aki hajnali műsorában mindig a jövőben jár: van itt egy Hendrix nevű fiú, egész ügyesen pengeti a gitárt... jeeee. De akivel azonosulni is tudunk/szeretnénk, az az amerikai Báró (Philip Seymour Hoffman), aki először mondja bele az éterbe azt a szót, amit addig soha senki nem mert: FUCK. Nem ezért, hanem azért mert ő a hős, aki az utolsó pillanatban is feltesz még valami odaillőt (a Whiter Shade of Pale-t a Procol Harumtól), ő egyszemélyben a Titanic vonósnégyese.

Nézhető valamiféle múltbarévedő nosztalgiaként is a film, úgy is működik, azonban, átvitt értelemben ma is aktuális az üzenete. Zajlik a PirateBay-per, a Mininovát is kóstolgatják a művészet jogvédőinek becézett hiénák, ma ezek (és az ezernyi többi) filecserélő szájtok töltik be azt a szerepet, amelyet a kezdetekkor a Rock Rádió. Olyan helyekre juttatják el a zenét (és más jóságokat), ahová azok földrajzi, anyagi és egyéb okok miatt nem jutnak el. Sorsuk is ugyanaz: előbb-utóbb megszületik az a törvény, ami alapján százszoros halálra lehet ítélni az elvetemült filemegosztót, ahogyan annak idején az első kalózrádiósokat. De addig is, kalózkodni szükséges. Sőt, azután is. Ezen a filmen pedig egy jót szórakozhatunk egy tipikus szombat estén, és ne gondoljunk arra, hogy nemcsak az internetes kalózkodásnak őseredetei ők, hanem a vízcsapból is folyó, természetellenesen agyonmodulált hangszínekkel a reklámokkal fűszerezett geil popnyálat arcunkba toló kereskedelmi rádióké is. De ne lássuk bele Báróba Boross Lajost, ha jót akarunk magunknak. A Rockhajó az asanisimasa szerint 7/10-re jó, egyszer. Amúgy az igazi rockzene ott kezdődik, ahol a film véget ér, valójában... :)