Úgy alakult, hogy ugyanazon a napon láttam a nagy dérrel-dúrral beharangozott idegengyűlöletes sci-fit és ezt a filmet. Nos, amiről a hobbit Jacksonék csak óriási piff-puff közepette szörcsögnek, kaffognak és hörögnek a District 9-ben, arról a francia Philippe Lioret érthető, emberi hangon, tisztán, világosan és félreérthetetlenül beszél: mit keresnek ezek itt?

Idegenek mindenütt

Természetesen a Welcome című filmben szó sincs űrből érkezett garnélaforma alienekről, Calais Csatorna-parti kikötővárosát pontosan beazonosítható helyről érkező humanoidok lepik el, egyetlen céllal: valahogyan, akárhogyan, bárhogyan átkelni a Csatornán, és belépni az Ígéret földjére, Angliába. A franciák irántuk való érzéketlenségét mi sem mutatja jobban, mint hogy a mai napig koszovóiaknak hívják a város kikötőjét és partszakaszát ellepő külföldieket, holott a hajdan háború sújtotta, ma már jobbára békésnek mondható Koszovóba már tíz éve visszatértek az onnan elvándorlók, hiszen őket odakötik kulturális, családi és etnikai gyökereik. Azóta főleg a tálibok elől menekülő afgánok, iraki kurdok és mások érkeznek nagy számban, ám a calais-i polgároknak ők mindannyian csak „koszovárok”. A francia (és az angol) idegenrendészet drákói szigorral, lelketlenül működik, minek oka az adott országok történelmében keresendő. Mindkét ország komoly gyarmatbirodalommal rendelkezett, melyből annak idején szép hasznot húzott. Annak felbomlása után viszont már nem a kincsek érkeztek az „anyaországba”, Franciaország (és Nagy-Britannia is) az összes hajdani gyarmatáról származó, legkülönfélébb etnikumú, vallású és kultúrájú embernek megadta, de legalábbis nagyban megkönnyítette az állampolgárság megszerzését. Ennek következtében, a hajdani gyarmati világfelosztásnak köszönhetően, Angliát ellepték az indiaiak, pakisztániak, fekete-afrikaiak, Franciaországot pedig a szenegáliak, elefántcsontpartiak, észak-afrikaiak, marokkóiak és algírok. Eltérő vallási, kulturális szokásaikat lassan, de talán megszokják a saját kultúrájuk elsőrendűségében mélyen hívő franciák, ám ez éppen elég nekik (sőt, olykor még ez is sok, ahogyan azt a tévéhíradók mutatják...). A „jogtalanul” érkezőkkel azonban végképp nem tudnak mit kezdeni, az idevezető sok ezer kilométeres utat sokszor embertelen körülmények között megtevő, kétségbeesett emigránsok által elkövetett kisebb bűncselekmények pedig csak a polgárok elutasítását, a hatóságok mind keményebb fellépését gerjesztik irányukban.

Ha egy férfi szeret egy nőt...

Lioret filmje azonban nem valamiféle tényfeltáró dokumentumdráma, mint azt e bevezetőből talán sejteni lehet, a calais-i idegenrendészeti helyzet és közhangulat, és maga a Csatorna-parti város csak háttere, helyszíne egy valódi, igaz és szomorú romantikus drámának. Hosszú és viszontagságos út után érkezik Bilal, a 17 éves iraki kurd legény (Firat Ayverdi) Calais-ba. Mindössze néhány dolgot tudunk meg róla, hogy jól focizik, nem tud úszni és a török határőrök egyszer nyolc napon át tartották bezárva, fejére húzott nejlonzacskóval. Bilal minden vágya, hogy Londonba jusson, ahol szerelme, a már hivatalosan ott tartózkodó Mina várja. A fiú egy meghiúsult kamionos határátkelés után, minek következtében kiutasítják az országból, elkeseredésében őrült tettre szánja magát, ám ehhez meg kell tanulnia úszni. Az éppen váló, hajdani úszóbajnok, mára kissé kiégett, kezdő alkoholista úszómester Simon (Vincent Lindon) vonakodva bár, de elvállalja a fiú úszni tanítását, titkon remélve, ezzel a tettével visszanyeri válni készülő, az idegenek segítését önkéntes munkában felvállaló feleségének szívét. Bilal elképesztő lendülettel veti magát a vízbe, a fiú lelkesedése és személyiségének tisztasága megérinti a férfit. Bilal és Simon között őszinte, atyai barátság szövődik. Bilal egyre jobban úszik, ám Simon rájön tettének okára is, azonban látva a fiú elszántságát, segíti őrült tettében. Egy nap Bilal nekiindul a La Manche-csatorna jéghideg, emeletnyi hullámokat tornyozó vizének...

Csendes hangú, de minden ízében hiteles

és igaz emberi dráma Bilal és Simon története, Philippe Lioret jó szemmel vette észre a hétköznapi idegenrendészeti konfliktus-halmazban a romantikus történetet. Még a kissé hihetetlennek tűnő csatornaátúszás is megtörténik a valóságban, ráadásul nap mint nap. Általában az áramlatok visszasodorják a sokszor csak úszni alig tudó menekülteket, sajnos azonban nem ritkán csak a holttestüket találják meg a La Manche fövenyén, Gibraltárnál vagy az Adriai-tenger EU-partszakaszán. Biztos lábakon áll a dráma a szereplők érzelmi motivációit illetően, melyet csak tovább súlyoznak az egyszerű, de átélt színészi alakítások. A film végig hideg-kékesszürkében lett fényképezve, ami a környezet embertelen, rideg voltát hangsúlyozza, szinte bőrünkön érezzük a calais-i polgárok elutasító ellenszenvét. A filmbéli romantikus dráma emellett azonban egy határozott hangon megfogalmazott, felhívó erejű kiáltvány is arról, mennyire álszent és képmutató egy gazdag ország a tőle szegényebbek irányában. Itt most egy iraki kurd srác tragédiájának voltunk szemtanúi, de nem kell átlagon felüli asszociációs készség ahhoz, hogy megértsük, miért a gazdag országok tétovázása, sőt, elutasítása Darfúrral, és a többi jelenidejű humanitárius katasztrófával kapcsolatosan. A film talán hozzájárul ahhoz is, hogy többen legyenek, akik tenni akarnak ez ügyben, hiszen képes arra, hogy megszólítsa az ember lelkét. Az asanisimasa szerint ez a film: 8/10.