Semmi köze nincs Csehovhoz a(z egyik) dél-koreai filmguru, Kim Ji-woon Két nővér című pszicho-hoho-horrorának, maximum annyi, hogy a Három, illet Két nővér egyaránt lassú. De míg Csehov művébe a tizenkilencedik század vidéki orosz dácsáinak szplínjét, az értelmes élet iránt való vágyakozás pre-egzisztencialista életképét szokták általában belerendezni értő színházcsinálók, addig Kim Ji-woon történetének középpontjában egyetlen tragédia áll, s filmjében ennek ok-okozati összefüggéseit próbálja feltárni. Erőfeszítése sikeres, bár a film műfaji megjelőlésére kattanó, esetlegesen a nyugati zombi-bőrpofa-freddykrueger-féle tinihorrorokat fogyasztó rétegek ezt végig fogják unatkozni, mert gyakorlatilag alig van benne vér, ami van, az csak pacsmagolás a (számukra) megszokott gyomorba-csákány-kiömlő belek undorodó röhejéhez képest, ráadásul itt az efféléknél elvárt kretén humor is hiánycikk.

Egyáltalán, a Két nővér tökéletesen humortalan alkotás, de ez nem jelenti azt, hogy sótlan és savanyú. A nézőt gondolkodó felnőttként kezeli, nem ad szájába előre jól megcsócsált, megemésztett falatokat, sőt még a fogásokat is sorrendjükben összekeverve tálalja fel. Figyelmet vár el, cserébe intellektuális borzongást és kalandos kirakójátékot kínál. Valamint sok-sok szépséget, meglehetősen meghökkentő módon, egy horrorfilmben. Négyszereplős kamaradráma ez, jórészt csendben. Csak az ódon ház padlóján surranó mezítelen talpacskák neszeznek balról jobbra, majd valaki más puha mamuszban csoszog át a szobán jobbról balra. Olykor ajtó nyikordul csendesen, ruha lebben, porcelánhoz koccan a fa evőpálcika. Drámai pillanatban szekrény zuhan hatalmas robajjal. A négy szereplő - a két nővér, tétova-pipogya apjuk és a vélhetően gonosz mostoha - között vibrál a feszültség, a keleti önfegyelemmel merev arckifejezéseik még jobban ki is hangsúlyozzák ezt. Ami számomra a legfantasztikusabb a filmben, az a filmnek, mint nyelvnek való autentikus és plasztikus használata. Régen láttam már ilyen konzekvensen a képek erejére építő alkotást, manapság valamiért mindent szétbeszéltetnek a filmesek. Holott a képnél nincs erősebb szó. Kim Ji-woon és Lee Mo-gae operatőr gyakorlatilag az egész történetet a megfelelő plánok, kameramozgások, képkompozíciók megválasztásával és a vágással meséli el, melyekben a szereplők között mindössze néhány szavas, banális dialógusok hangzanak el. Mégis, ha rendesen figyelünk, kristálytiszta minden. Mestermunka. Asanisimasa szerint: 8/10.