Természetesen nem egy szokványos szerelemről van szó William Wyler hollywoodi "ősbölény" egyik utolsó filmjében, melyet John Fowles annak idején legendás regényéből adaptált filmvászonra. A lepkegyűjtőben egy magányos fiatalember kétségbeesett, torz, tragikus társkeresési kísérletének lehetünk szemtanúi, melyet a rendező hat évvel a monstre gigaszuper Ben Hur után egy éles váltással, gyakorlatilag két szereplővel, egyetlen helyszínen mutat be.
Talán kevesen tudják, hogy a film alapjául szolgáló regényt bevallottan Bartók Kékszakállú herceg vára című operája, pontosabban annak Balázs Béla által írt szövegkönyve ihlette. A történet váza tehát ugyanaz, itt is egy férfi ejt foglyul egy nőt, azonban szó sincs ajtók 
nyitogatásáról, áriákról, mély szimbolizmusról, a regény, meglehetősen direkten a két teljességgel különböző szereplő - egy magányos, torzult lelkű, frusztrált fiatalember és egy életvidám, érzékeny, nyitott és kreatív lány - minél teljesebb személyiségrajzát, illetve ezek egymásnak vetülését próbálja ábrázolni, komoly sikerrel. A film tulajdonképpen hű "megfilmesítése" a regénynek, azonban terjedelmi, súlyponti, és egyéb problémák miatt lényegesen szegényesebb az eredmény. A filmet 1965-ben mutatták be, amikor Hollywoodban még igen mereven értelmezték a filmek műfaji szabályait, még egy olyan nagyság esetében is, mint Wyler. Hiába dobott előzőleg nagyot egy 210 perces (!!!) filmmel, azért egy kétszereplős kamaradrámára, egy pszichothrillerre nem kapott két óránál többet. Ez, a regény olvasata nélkül elég is lenne, hiszen a film megáll saját lábán is - összevetve azonban nyilvánvaló (bár legalább 25 éve olvastam) a különbség. Fowlesnek volt "ideje", tere és voltak írói eszközei is a két jellem, a kétféle személyiség szinte teljes kibontásához, a film esetében viszont erre nem nagyon, illetve részben, torzóban volt csak lehetőség. A férfi, Freddie Clegg figuráját még csak-csak sikerült plasztikusan felfesteni, bár a hangulatváltásai tűnhetnek akár indokolatlannak is, amihez csupán az emberrablás ténye szolgál alapul, ez pedig kicsit kevés. A lány, a művészeti főiskolás Miranda karaktere azonban meglehetősen kétdimezniós marad. Wyler alapvetően a férfi karakterére fókuszált, úgy gondolta, egy thrillerben azt kell jobban érezni a nézőnek, mitől kell félni, a vétlen és ártatlan áldozat szerepébe könnyen beleképzelheti magát bárki. Ennek megfelelően, Samantha Eggar jórészt rettegtében tágra nyíló szemeinek riadt meregetésével vesz részt saját drámájában. A Terence Stamp által alakított Freddie már plasztikusabb figura, alapvetően félszeg, pipogya fickó, aki lepkéket gyűjt. Banktisztviselő. A gyakorlati dolgok kivételével kommunikációképtelen. Frusztrálja minden és mindenki, amiről úgy hiszi, több, magasabb nála. Műveletlen. Van benne valami régimódi, merev lovagiasság, mely azonban nem több annál, hogy a férfi tiszteli a nőjét. Aktusra, valódi párkapcsolatra képtelen. Azonban a színész erőfeszítései - mai szemmel - túl teátrálisnak, művinek, túljátszottnak tűnnek, amely éppen ezzel hiteltelenné teszi a figurát. Ehhez nagyívű összeomlásaival méltó partnere is - mindez felfogható kortünetnek, illetve egy ma már kissé divatjamúlt filmiskolának is, melynek a rendező Wyler nagy mestere volt. Akkor ez ment, ma más. Ha színészvezetésben nem is, de feszültégteremtésben, a drámai szituációk megteremtésében mégis hathat korszerűnek a film. Sőt, két szereplőt két órán keresztül, érdekfeszítően mutatni, úgy, hogy közben a drámai feszültséget is egyre feljebb kell tornászni, az egy mai, ifjú, szerkesztésben zseni rendezőnek is komoly feladat. Ehhez képest, A lepkegyűjtő elég biztosan áll 44 éves lábain, túlzásait és szegényességeit feledve ma is tud érdekes lenni. Asanisimasa szerint: 6/10. (Azért nem Poroló, mert a filmet most láttam először.)
