Némi technikai jellegű akadozás után, íme egy kis updatelt ragacs:
Azt hiszem, Koltai Lajos elsősorban a tengerentúli közönség egy bizonyos rétegének általa vélt ízlésvilágának próbált megfelelni első igazi amerikai játékfilmjével. Azért mondom, hogy "általa vélt", mert a július eleji, amerikai premiert követően, az ismert internetes kritikai cikkgyűjtemény 27%-os tetszésindexe bizony nagyfokú elutasítást tükröz. Persze, a kritikus típusát (már amelyiket, persze) kemény kőből faragták, nem hisz a könnyeknek, nem hisz a naplementéknek, egyáltalán, inkább részesíti előnyben a szellem kisüléseit az érzelem viharainál. Pedig ha a tudnák a kedves olvasók, milyen vicces élmény látni a sajtóvetítésen, hogy egy felkavaró jelenet után a "zord filmkritikusok" mélyen az ülésbe csúszva próbálják szemük sarkából kitörölni a könnycseppeket: "Csak a kollégák észre ne vegyék, a francba, kurva könnyek..." Persze ha azt nézzük, hogy ugyanezek a kritikusok 92%-ot adtak Koltai, a Kertész regényével éppen ellentétesen, túl érzelmesre sikerült Sorstalanság című filmjére, érezhetjük, mennyire nem szentírás a kritikus véleménye. Ennek ellenére, azért próbálkozunk...
Való igaz, biztosan nem az elsősorban mozibajáró 15-25 év közötti közönség kedvence lesz ez a film, 2007 tomboló nyarának közepére időzített amerikai premier sem volt éppen szerencsés időpont. Az Este az elmúlásról, a hajdani szép (és kevésbé szép) napokról, régi szerelmekről és barátságokról szóló édesbús és melankolikus, éppen a fogyaszthatóság határain egyensúlyozóan ragadós és csöpögős film, s mint ilyen, elsősorban a korosabbfelnőtt női közönség érdeklődésére tarthat számot. Persze, kánikulában ők is inkább a strandon vannak (vagy oda vágynak). Ellenben ősszel, mikor egész nap ordított a főnök, kinn meg zuhog, milyen jól fog jönni egy ilyen film!
Olyasmi ez az Este című mozi, mintha a nemrég elhunyt nagyszerű svéd filmrendező, Ingmar Bergman készítette volna, ám úgy, mintha nem a sötét és zord Skandináviába született volna, hanem jó néhány szélességi fokkal délebbre. A mélabú megvan, ám nincs komorság, helyette derű és életvidámság, az önmarcangoló tépelődés helyett nyugodt szemlélődés. Meleg, s
árgásbarna őszi táj, óarany naplementében fodrozó békés tenger, partján kis fehér villával. Szép, okos női arcok. Bergmannál láttam utoljára filmen ilyen hosszan, ilyen közelről női arcokat, ám ott szinte végig valami mély szenvedés, gyötrődés zajlott a szinte mozdulatlan bőr alatt (velük történt/történik valami), Koltai nőalakjai jóval szelídebbek, belenyugvóbbak (tulajdonképpen nem történik velük semmi az élet nagy dolgain, születésen, házasságon és halálon kívül). Persze, talán nem is akkora művészi igénnyel mutatja ezeket az arcokat, mint a svéd mester(e), csupán elmeséli történetüket, azokat a hajdani kis csip-csup dolgokat, amelyek azért vannak annyira jelentősek, hogy azt a sok finom ráncot odarajzolják.
Koltai nőalakjait, Bergmanhoz hasonlóan, ikonszerű színésznők jelenítik meg, ott Liv Ullman, Ingrid Thulin vagy Bibi Anderson, itt Vanessa Redgrave, Meryl Streep és Glenn Close. Koltai, már ezúttal az állandó társává vált Pados Gyula kameráján keresztül úgy szemléli őket, mint ahogy az egyszeri hívő pravoszláv szemlélné az ikonokat, mély tisztelettel, ám őszinte kíváncsisággal: "Vajon kik ezek és vajon mi zajlik bennük?" Nem az ő hibájuk (hanem elsősorban az íróké, Susan Minoté és az "Órák"-os Michael Cunninghamé, valamint az itt is érzelg
ősen mesélő Koltaié) hogy látszólag semmi. Ám hogy ez azért a filmvásznon érdekes is legyen, ehhez kellenek az olyan színésznők, akik meghálálják a figyelmét és tudnak is élni vele. Elsősorban Vanessa Redgrave számára jutalomjáték a haldokló Ann Lord megformálása, Meryl Streep egy rövid kabinetalakításban mint Ann hajdani legjobb barátnője jelenik meg, de az a jelenet, amikor befekszik haldokló hajdani barátnője mellé és hosszan néznek közvetlen közelből egymásra, bizton bekerül a filmművészet nagy képei közé. Érdekesség, hogy mindkettejük lánya -Natascha Richardson (Redgrave) és Mamie Gummer (Streep)- is fontos szerepet kap a filmben, amelyet tehetséggel oldanak meg. Tehát anya-lánya problematika, többszörös vetületben, amolyan "női regényes" inkább giccses, mint művészi kivitelben: ennek is megvan a közönsége, ám mint ahogy jeleztem nem a moziban, hanem tévében, illetve DVD-n. Tea, sütemény, puha meleg takaró illik hozzá, tudja mindenki, hogy unalmas, langyos dolgok ezek, mégis néha milyen jól esnek... Asanisimasa szerint 5/10.
