Álomországban a férfiak csak a kocsmában ülnek, minden munkát a nők végeznek. Így megy ez minden nap. Az asszonyok dolgoznak, férfiak az időt ütik el. Még jó, hogy 
fékezhetetlen libidóval rendelkeznek, és azért esténként rendre jól meggyömöszölik az asszonyt, ez a dolguk. Egy nap azonban megszűnik a falu vízellátása, az asszonyok se főzni, se mosni, se kenyeret dagasztani nem tudnak, de még fürdeni se. A férfiakat ez a tény kevéssé izgatja, verik a blattot a kocsmában, ahogy mindig. Telnek a napok, az asszonyok egyre türelmetlenebbekké válnak, végül odáig jutnak, hogy megtagadják kanos férjeiktől a szexet, míg meg nem javítják a vízvezetéket. A henye urak azonban nem értenek semmihez se, hogyan is értenének, hiszen egész életükben a kocsmában ültek, csak a tejfeles szájú Temelkóban -akiben bimbózó szerelem ébredezik a kacér, de rátarti Aya iránt - van meg a képesség, hogy valami érdemlegeset tegyen az ügy érdekében. Temelko előtt néhány igen küzdelmesnek 
ígérkező nap áll...
Veit Helmer óriási kedvencem a Tuvalu, az álomsziget óta, az egyik legkreatívabb, legfantáziadúsabb filmesnek tartom a német származású világpolgár rendezőt. Azt műveli, mi a film lényege: képekben mesél el történeteket. Szinte alig használ dialógokat, általában a szükséges narráció sem több a némafilmek inzertjeinél, gyakorlatilag nem is magyaráznak, csupán összekötik a képeket. Szinte kizárólag amatőr, illetve "amatőr hatású" szereplőkkel dolgozik, mint például a Tuvaluban Dennis Lavant, akire a francia Léos Carax kedvenc figurájaként emlékezhetünk az annak idején kultikus moziban a Point Neuf-híd egyik szerelmese. Úgy tűnik, itt sincs másként, a rengeteg grúz hangzású nevet viselő szereplő mellett, a halványan Bán Jánosra emkékeztető Max Mauff (Temelko) két filmet jegyez, míg Kristyna Malérovának (a dús nőiességű Ayaként) ez első filmje. Helmer központi témája - az önként idejekorán visszavonult Caraxhoz hasonlóan - a szerelem, melyet általában mese-, sőt népmeseszerű történetben mesél el, sok humorral, 
meghökkentő kütyükkel, fura díszletek között, mindig gyönyörű képekben, óriási életigenléssel. Egy baromi nagy pozitív jel a pasas, úgy, hogy semmi álságos és semmi negédes nincs benne, jófej úgy ahogy van, filmjei pedig valóban jobbá teszik a világot.
Az Abszurdisztán megtörtént esetet dolgoz fel, állítólag Törökország egy távoli falvában az asszonyok e filmben ábrázolt szankciókhoz folyamodtak akkor, amikor ott valóban tönkrement a vízvezetékrendszer. A filmben valahol Örményországban, vagy Grúziában járunk, de lehetünk akárhol, ahol férfiak élnek asszonyokkal. A kaukázusi helyszín csak valami plusz meseszerű miszticizmust ad a történetnek. Jirí Menzel talákozik Otar Joszelianival, Emir Kusturica partiján (és Veit Helmer az egészet felveszi...). Az Abszurdisztán abszurd, igaz mese, általános érvényű parabola, frenetikus Lüszisztraté-remake és szívet melengető romantikus szerelmi történet egy filmben, mindenféle görcs, izzadságszagú igyekezet és szakállsimogató, álságos bölcsészkedés nélkül, akkora happy enddel a végén, mint ide Bollywood. A Tuvalura is tízest adtam, erre is azt adok: asanisimasa index 10/10.
