A múlt század hetvenes éveinek (milyen furcsa ezt így leírva látni, mintha nagyon régen, holott éppen csak tegnap volt...) egyik nagy-nagy botrányköve volt Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című filmje, melyet a sors különös kegyéből, igaz, majd' tíz évvel külföldi bemutatása után, de nálunk is látni lehetett. Persze, az olasz filmek legtöbbje azért nem esett olyan szigorú elbírálás alá az "Aczél-műveknél", mint mondjuk egy normál hollywoodi zsáner, hiszen az olaszoknál működött/működik Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja, így az olaszok tulajdonképpen elvtársaink voltak. Már, nekünk, azoknak. Bár Bertolucci is masszívan baloldali elkötelezettségű filmes volt, azért az Utolsó tangó...-ra várnunk kellett, hiszen a film az akkori közerkölcscsőszöknél bizony alaposan kiverte a biztosítékot, de nem csak nálunk, mindenütt, ahol bemutatták. Franco fasiszta Spanyolországában ugyanúgy betiltották, mint ahogy nálunk is, tíz éven át. Aztán, egyszercsak minden tiltásnak vége szakadt...

A nyolcvanas évek elejének Magyarországán, a nyugati trendekhez képest minden szinten tapasztalható spét ellenére, azért a film még jócskán ütött. A hippizmus szabad szerelem-mítoszáról ekkortájt kezdtek beszélni a fiatalok szélesebb körben, pedig hol voltak már ekkor a hippik! Már a punkok is lassan belekomformizálódtak a fogyasztói társadalomba, azonban hozzánk, itt, a vigyorgó barakkban, még a '68-as eszmék is alig jutottak el. Az Utolsó tangó... a szabadság hűs szellője, sőt fuvallata volt. Hogy egy fiatal nő, minden érdek, sőt, szerelem nélkül csak a puszta szexért létesítsen kapcsolatot egy pasassal, ez elképzelhetetlen volt a "munka és szerelem" illedelmes országában. A valóságban persze nyilván történt efféle affér, nyilván volt ilyen a szocialista (de a nyugati) társadalomban is, ám erről, filmben eleddig még senki sem mert ilyen kendőzetlen nyíltsággal beszélni, mint ahogy ebben a filmben tette Bertolucci.

Pedig igen banális ötletből született meg ez a film, a legenda szerint Bertolucci nadrágjában, amint séta közben megkívánt egy előtte haladó, csinos, fiatal lányt. Nos, ez gyakorlatilag így van a filmben is: a Marlon Brando alakította, szélfútta furcsa pasasnak (Paul) feltűnik az öntudatos mozgású, csinos Maria Schneider (Jeanne), és úgy intézi a dolgokat, hogy az éppen lakást kereső lány egy hatalmas, üres lakásban találkozzon a férfival. Gyakorlatilag a következő jelenetben már szeretkezik az egymásnak tökéletesen ismeretlen pár. Persze, fogalmunk sem volt akkor még egzisztencializmusról, elidegenedésről, főleg nem a szocialista családmodell bűvöletében/árnyékában. Paul és Jeanne a modern társadalom két tipikus egyede, Paul felesége nemrég lett öngyilkos, a férfi fájdalmában választja a felejtésnek eme módját, így nem kíváncsi a lány múltjára, de a jövője sem érdekli, csak az kell, ami ma van, hiszen neki magának sincs már múltja, se jövője, így marad a carpe diem. A lány számára a jó húsz évvel idősebb férfi által kikényszerített affér szintén jól esik, hiszen őt filmrendező barátja (akit Jean-Pierre Léaud, a francia új hullám egyik emblematikus figurája alakít) üldözi szerelmével, melyet azonnal filmre is rögzít. A lány számára ez részben terhes, részben kényelmetlen, de ami a lényeg, hogy nincs benne semmi személyes, természetes, érzéki, amit viszont az ismeretlen Paultól gond nélkül megkap, ráadásul nagy dózisban. Az ilyen kötelék nélküli, ad hoc kapcsolat azonban még egy szabad világban sem működhet sokáig, amint Paul megváltoztatja a játékszabályokat, és konvencionálisabb síkra terelné kapcsolatukat, Jeanne drasztikusan reagál.

Az utolsó tangó... felett bizony, eljárt az idő, az a hang, az a bátorság, ahogy addig tabunak számító témákról beszél, mára talán közhelyessé vált, a hajdani botránykő mára egy kissé szépelgő, kissé modoros melodrámává vált. Nem rossz film, jobb nézni is, mint annak idején. Egyrészt már tudom, tudjuk, miről beszél, és miért éppen így, másrészt erős a nosztalgikus faktor is (egy bizonyos életkoron, mondjuk 35+on túl). Azt hiszem azonban, első látásra már nem nagyon fog senkire olyan komoly hatást gyakorolni, mint ahogy történt a nyolcvanas években. Brando persze még mindig óriási, delejes, mágikus hatású játéka ami még mindig él, a rücskös hímsoviniszta férfiállat archetípusát adja, még úgy is, hogy ma már tudjuk, a valóságban inkább a saját neméhez vonzódott. Maria Schneider is épp olyan üde, kívánatos, mint régen, dús fanszőrzete anakronisztikus a mai epillált, szőrtelenített világban, pedig milyen szép is a szőr... A harmadik szereplő, a hatalmas, szabálytalan szobákból álló lakás rám olyan hatással volt anno, hogy sokáig én is úgy, csak a falhoz támasztva tartottam saját lakásomban az ajtót, mint ahogy itt, ebben a filmben láttam; a "levegős lakberendezés" még ma is szimpatikus, de az ajtót már kidobtam. Ja igen, a zene. Gato Barbieri, az argentin jazz-szaxofonos zenéje, azt imádom. Tulajdonképpen még mindig imádom ezt a filmet is, de azt nem tudom megmondani, hogy ha valaki most látja először, arra képes gyakorolni bármilyen hatást. Leveszi-e a mai néző azokat a poénokat, mint pl. "az újhullámos Léaud csak rohangál a kamerával, bezzeg én igazából kúrok" fickós "beszólását", leveszi-e azokat a pszichológiailag aprólékosan felépített, bravúros kis trükköket, melyekből például Brando építi fel Paul karakterét, a "kóválygó falevéltől" a halál embrió-pózáig, stb., érti-e az egészet? Nem tudom, de az asanisimasa szerint az Utolsó tangó... még ma is 8/10.