Norvégia első számú második világháborús hőséről készített mintaszerű, látványos életrajzi filmet az Espen Sandberg és Joachim Ronning, természetesen norvég produkcióban. Max Manus tehát valós, élő személy volt, aki meglehetősen sok borsot szórt annak idején a megszálló náci német csapatok orra alá, pontosabban plasztikbombákat a fjordokban horgonyzó német hadihajók alá, így okozva érzékeny vér- és anyagi veszteséget a hódítóknak. Azt már az igényesebb ízlésű nézők nagyon tudják, ha európai film, akkor északon mindig minőséget kapunk, nincs ez másként most sem. Hibátlan és igényes kivitelezésű a film, mind a csatajelenetekben, mind a narratív jellegű részekben, kiváló színészek tudják mit kell játszaniuk, és ezt maradéktalanul meg is teszik.

Ami esetleg még ehhez képest is pluszélményként, hatásként jelentkezhet, az az, hogyan viszonyulnak például a norvégok saját nemzeti hősükhöz, aki nem is olyan rég még köztük élt. Nos, tárgyilagosan, de büszkén. Max Manus nem volt kifejezetten hőstípus, nem véletlenül alakítja őt Aksel Hennie, aki inkább hasonlít egy véletlenül kipihent Steve Buscemire, mint valami háborús hősre. Háború utáni, valódi életében sem volt az, számítástechnikai vállalkozóként dolgozott, de többször volt elvonón is alkoholproblémái miatt. Hősként is látjuk a filmben rettegni, észbontó marhaságokat művelni, nők részéről lepattintva, azokat a hajókat viszont tényleg felrobbantotta, a társai pedig tényleg tisztelték és szerették, ahogyan ő is őket. Hennie parádésan alakítja Manust, benne valóban a hétköznapi embert látjuk, akiből a sors faragott hőst. A németek mondjuk itt sem kapnak pozitív jelzőket, ezen kesereghetnek a kripto-retro-neofasiszták, a normális nézők azonban érzik, itt nincs helye 'szerecsen-mosdatásnak'.

Kihagy a film egy érdekes -legalábbis innen kákáeurópából nézve érdekes- attitűdöt, miszerint hogyan működik a nácik fajelmélete, amikor olyan északi országokat igáznak le, ahol a helybéliek magasabbak, szőkébbek és északibbak, mint a hódítók, akiknek pediglen éppen ez az embertípus az eszménye. Az tény, hogy norvégokat nem vagoníroztak be milliószám. A Max Manus amúgy korrekt, szolid film, biztonságosan teljesít, mint a Volvo (ami svéd, de végül is ez majdnem mindegy). Ez az erénye, de egyben hibája is, így az asanisimasa is egy biztonságos 7/10-et ítél meg rá.