Az irányítás határaiban Jim Jarmusch tulajdonképpen eljutott a filmkészítés határaihoz, hogy lehet-e történet, párbeszédek, egymással legalább minimális kapcsolatban lévő karakterek nélkül filmet készíteni úgy, hogy a végeredmény mégis minimális mértékben megfeleljen azoknak a kritériumoknak, melyek alapján filmnek lehet nevezni egy egységnyi hosszúságú mozgóképet?

Hogy jöttem lefelé egykedvű, vénvizeknek folyásán, vontatóim már nem jöttek velem... - e magányosan sodródó tutajról szóló idézet a mottója a filmnek. Ez lehet a kezdete is egy filmnek, de inkább Jarmusch öndefiníciója, egyben használati utasítás is az elkövetkezendőkhöz. Jarmusch magányos alkotóként feszegeti a filmes fogalmazás -létezésének- határait. Mesterei, példaképjei, a "vontatók" már mind fáradtan kidőltek, feladták a küzdelmet.

Egy szoborarcú fekete férfi megbízást kap egy munkára (művelt filmrajongók lévén tudjuk, hogy gyilkosságra, hiszen ilyen szituációban gyilkosságra szoktak megbízást adni), amit több lépcsőben, egy utazás során részenként megkapott instrukciók alapján végre is hajt. Ennyi a történet. Utazás, road-movie, mint tulajdonképpen majd' minden Jarmusch-film.

A világmindenségnek nincs középpontja, és nincsenek határai - hangzik el többször a filmben, további sorvezetőként. Eképpen a filmnek sincs középpontja, határai meg végképp nem léteznek. Jarmusch önkényesen szemeli ki magának főhősnek a fekete fickót, nyilván ott ült abban a reptéri váróban, melyben megtörtént a megbízás. Közben repülők szálltak le, szálltak fel, egy kisfiú sírt, mert otthon felejtette kedvenc játékát, odébb egy ballonos férfi idegesen pillantott a bejárat felé, nyilván várt valakit, két lány viháncolt, nyaralni utaztak valahová délre, a háttérben két biztonsági őr sétált el. Banális, hétköznapi történések a világmindenség egy észrevehetetlenül vékonyka szeletében. Hogy mégis ezt látjuk, az csakis azért van, mert egy filmrendező, aki filmet rendez, úgy gondolja, most nem ezeket, hanem a fekete férfit mutatja meg nekünk. És eljátszik vele a varázsos spanyol helyszíneken, melyekből ez alkalommal Christopher Doyle rendezi meg Jarmusch kedvenc geometrikus képkompozícióit. Belebújik a fekete emberbe, hogy semmi kis története kapcsán elmélkedjen a művészetről, a filmről, az élet értelméről, és azokról a helikopteres fekete öltönyösökről (a művészetet elfonnyasztó pénzvilágot uraló lelketlen pénzemberekről?), akik miatt már semmi sem olyan, mint régen. E melankolikus és kissé naiv elmékedés végén még naivabb poén ül: a művészet igazságot szolgáltat. Áme... Kifut a film, ennyit a világmindenség mára rendelt szeletkéjéből.

Jarmusch új filmje pályáfutásának leglégiesebb, de mégis legsúlyosabb filmje, nem csoda, hogy a legtöbb rajongó sem tud vele mit kezdeni, nemhogy az utcáról beeső "mezei" nézők. Sőt, még a kritika is megosztott, sőt túlnyomó részben értetlenkedik. Nyilván elszoktunk - vagy tán soha nem is szerettük - ha egy film sehonnan nem tart sehová, csak úgy van. Az efféle alkotások felfogásáshoz, megértéséhez elengedhetetlen szükség van arra, hogy kíváncsiak legyünk az alkotóra. Valahogy úgy, mint ahogy mestert választanak a tanítványok, pl. filozófiában, vagy távol-keleti harcművészetekben. Az efféle mesterek nem ordítják az arcodba, hogy gyere be hozzám, én vagyok a legjobb, majd én megtanítalak legyőzni a világot, hanem ülnek benn a dojó-ban, aki tanítványa lesz, az úgyis megtalálja majd. Jarmusch markáns életművével, minimalista felfogásával kijelölte az utat, melyen jár, aki követni akarja útján, követi. De ehhez akarni kell, a mester nem könnyíti meg senki számára az utat. Már letett arról is, hogy tanmeséket mondjon, a szamurájok erkölcséről, például, már csak csendben ballag és arra sarkall, hogy közben magadra figyelj, a gondolataidra figyelj, a környezetedre figyelj.

Hogy Jim Jarmusch új filmje, Az irányítás határai micsoda? Talán egy frappáns mondat arról, hogy milyen hülyék vagyunk, hogy hagytuk, hogy kilopják kezünkből sorsunk, gondolataink irányítását. Ha még picit észnél vagyunk, talán még viszaszerezhetjük. Talán teszt, hogy meddig terjed a nézők türelme. Talán kísérlet, mettől meddig film, mint műalkotás, mettől meddig film, mint a valóság pillanatnyi állapotának rögzítésére szolgáló médium egy kétórányi mozgóképből álló szekvencia. Vagy mit tudom én... Ha pontozni kell, akkor pillanatnyilag, az asanisimasa szerint, ez: 9/10.