Sajnos, akaratomon kívül nekem is hozzá kell járulnom a dokumentumfilmek méltatlan agyonhallgatásához, aminek két fő oka van, az egyik a szokásos Murphy-féle vis major, amikor senki nem tehet semmiről, egyszerűen csak a leglehetetlenebbül alakulnak a dolgok. A másk viszont bosszantó, hiszen nem tudom elképzelni, hogy miért kellett két nap alatt lezavarni a szemle dokumentumfilmes sajtóvetítéseit, párhuzamosan két teremben, miközben ez a mai, a szerdai teljesen üres? Nincs az a Kisch-szerű száguldó riporter, aki egyszerre bír két helyen lenni, két napon keresztül, huzamosan... Így a filmek feléről az összes többi újságíróval egyetemben természetszerűleg lemaradtam, a másik felének feléről pedig, lásd a fent említett vis major. Különösen bosszantó (vagy óriási mázli), hogy amit láttam, az egytől egyig kiváló és/vagy érdekes és/vagy vicces és/vagy csodaszép.
Két versenyben lévő dokumentumfilmet már korábban láttam, Almási Puskás Hungary, és Gulyás János Katalizátorok című filmjeiről már megemlékeztem, bár igencsak különböző szándékú, hangnemű, műfajú filmek, ám mindkettő igencsak magas színvonalú, érdekfeszítő mozi.
Amit most láttam, tényleg csak slágvortokban:
Cseke Eszter Fata Morgana című filmje erőteljes "ereszd-el-a-hajam"-hangulatokat felmutató zenés-dokumentumfilm valahonnan a Balkán belsejéből. Kusturicás karakterek, a menekülés hiábavaló vágya, kemény fickók a kemény világban keményen állják a sarat. Lagzi Liviu. 7/10.
Kis Anna - Házi paradicsom. A 3 esküvő című dokumentumfilm-sorozat egyik része, mely egy szó szerint lehengerlő magyar lány és egy (relatíve) törékeny, mélyen vallásos, muszlim hitű ghánai fiú konfliktusokban gazdag egymásra találásának (?) története. A filmben ábrázolt szituáció néhány elementárisan vicces pillanatot is okoz, ami azonban nem (feltétlenül) a kapásból adódó sztereotípiákból, hanem a helyzet adott komikumának lehetetlen és olykor képtelen sajátosságaiból fakad. Mindemellett a jelzett nemzeti, vagy etnikai sztereotípiákkal kapcsolatos mély tanulságokkal is szolgál ez a dicséretesen tömör, őszinte és kíméletlen, keserű és édes film. 8/10.
A tavalyi Szemlén egy tulajdonképen szép nagyjátékfilmmel bemutatkozó Nagy Viktor Oszkár az elébb említett 3 esküvő című dokumentumfilm-sorozat egy másik darabjában, a Bernadett és Sanju-ban, bízvást állíthatóan, csodáról tudósít: egy magyar India-mániás orvosnő és egy hindu férfi talál egymásra az interneten. Első személyes találkozásukkkor eljegyzik egymást, néhány nap múlva esküvő, és azóta is boldogan élnek, míg meg nem halnak. Bollywoodi csoda a Balaton partján. Kétség sem merülhet fel érzelmeik, szándékaik őszinteségében, az egész filmből süt és árad a naiv, de feltétlen szeretet és optimizmus. Depressziósoknak, magányosoknak megtekintése kötelező (itt pl.)! 8/10. Az élet igenis szép, nincs mese.
Domokos János Palimpszeszt című filmje Gusztav Spet, neves orosz filozófus portréja, aki 1937-ben halt meg Szibériában, a sztálini száműzetések egyik áldozataként a rengetegből. A film készítői a filozófus -ma már idős- lányával járják végig életének fontos színtereit, miközben az így feltáruló, előtörő emlékképekből, korabeli film- és híradórészletekből áll össze a tudós portréja, az adott kor szubjektív, érzékletes rajzában mintegy főalakként. Megható, szép film, mely a kiválóan megválasztott zenékkel -Muszorgszkij, Rahmanyinov, Sztravinszkij- képileg is komoly élményt képes nyújtani. Ajánlható mindenkinek, aki érdeklődik az orosz kultúra és az orosz történelem, vagy akár a mai Oroszországról sajátos szemszögből készített hiteles pillanatfelvételek iránt. 8/10.
Egészen bizarr hatású eseményt rögzít Pigniczky Réka Inkubátor című filmje. A film címe tulajdonképpen a jórészt '56 után Amerikába menekült magyarok keresztény, konzervatív, antikommunista érzelmű és gondolatiságú, magyarságukat minden eszközzel, kulturális hagyományőrzéssel, gasztronómiával, egyebekkel óvó közösségét jelenti, ahol a második (később harmadik) generációs utódok egyfajta "inkubátorban" ismerkedtek (olykor küzdenek) meg magyarságukkal, a külvilág erősen amerikaias ingereinek kölcsönhatásában. 1984-ben, egy évvel a budapesti Király-dombi forradalmi hatású előadás után ők egy Yosemite parkbéli cserkésztáborban, amúgy a capella, előadták az István, a király című rockoperát. 25 évvel ezután, 2009-ben az akkori szereplők újra összejöttek, hogy újra felidézzék az emlékeket, és a rockopera előadását. Közben azonban Magyarországon is rengeteg dolog megváltozott, mint ahogy darab előadói is. A film régi amatőrfelvételek segítségével, és a résztvevők interjúival rajzolja meg a mai amerikás magyarok egyáltalán nem egyöntetű világlátását, Magyaroszághoz való viszonyukat, amerikai és magyar indentitásukat. Nem tudom, hogy a filmet narráló Pigniczky Réka sajátosan fanyar humora, vagy a magyar nyelvet már csak kerékbe törni tudó amatőr előadók komoly(kodó) magyarkodása, elszánt művészkedése okoz olykor nevetést, olykor messzire vivő asszociációkat, a film igen pontosan mutatja meg, milyenek is valójában, milyen ma valójában amerikai magyarnak lenni. Ez is 8/10, az asanisimasa nem tud dönteni.
Főleg, hogy nem láthattam például Forgács Péter Hunky Blues, Szederkényi Juli Barlang, Székely Róbert Misike, Gulyás Gyula Idézés című filmjét, sok egyéb más között. Csütörtöktől viszont jönnek a nagy- és kisjátékfilmek.
