Cormac McCarthyt (a wikipédia szerint) a mai kortárs amerikai irodalom első vonalába szokás sorolni, akit ma már az emberiség túlnyomó többségének meglehetősen távolinak tűnő Guttenberg-galaxisból őt a Coen-testvérek méltán sokat emlegetett Nem vénnek való vidék című filmje szakított ki, mely az ő hasonló című regényéből készült. Az út szintén, de ezt már az ausztrál John Hillcoat jegyzi, akinek nevét elsősorban a Nick Cave forgatókönyvéből készült Ajánlat című szikár és kegyetlen nu-western tette ismertté. Na, Az út akár ennek egyenes következménye is lehet, hiszen még szikárabb és még kegyetlenebb történet ez, de köthető akár a szintén ausztrál Mad Maxériához is, annak egy lényegesen pesszimistább, komolyabb és komorabb rokonaként. Hogy miért e vonzódás a komor jövőképek iránt Ausztráliában? Nyilván az ózonlyuk tehet erről, illetve a Nagasaki/Hiroshima atomgombafelhőinek viszonylagos közelsége, vagy az amerikaiak, franciák csendes-óceáni atomkísérleteinek hatásai okozzák az amúgy igen harsány, jókedvű és pozitív gondolkodású ausztrálok olykor borús gondolatait a jövővel kapcsolatban. Persze, lehet, hogy azért ennyire jókedvűek ma, mert tudják, hogy a jövő szar lesz... (Nick Cave mondjuk, ma se jókedvű...)

Hillcoat (és operatőre, Javier Aguirresarobe) is egy egészen komor, sötét, monokolor képet fest a jövőről, mely azonban minden egyes snittben, még amikor a legrohadtabb szituációt ábrázolják is, esztétikus és látványos. Kifejezetten delejes hatású, olykor szinte a híres német romantikus festő, Caspar David Friedrich festményeit idéző képek ezek. Nem nyilvánvaló az ok, sem Hillcoat, sem Mccarthy nem köti orrunkra miért pusztult el szinte minden élő a Földön, vegyi katasztrófa, atomháború vagy járvány, de mindegy is, mert egyikőjüknek sem az ok, vagy annak esetleges látványos effektekkel megoldható látványorgiája a fontos, hanem az, ami utána maradt: a pusztulás képei. Sötétbarna, szürke színek mindenhol, és még meleg sincs, a borult égből eső hull, köd terjeng és hideg, nyirkos minden. Állatok, madarak nincsenek, a fák és minden más növényzet is folyamatosan szárad, rohad, sorvad. Néhány ember maradt csupán életben. Hogy ők hogyan úszták meg a globális katasztrófát, ez sem lényeges - csak az, hogy most mi van velük és hogy van-e tovább... Benzin már régen elfogyott, élelem nincs, így a megmaradt emberiség nagy része kannibállá változott, ami logikailag is, erkölcsileg is, ontológiailag is egyértelműen a vég pillanatát jelöli. A film egy apa (Viggo Mortensen) és fia (Kodi Smith-McPhee) útját követi végig, valahonnan, valahová, le délre. Ők még jók, még nem esznek emberhúst - persze, nem kis szerencsével, rábukkannak egy földbeásott élelmiszerrejtekre - akik útjuk során talákoznak néhány túlélővel, rosszakkal, jókkal egyaránt.

A film egy szenvedésekkel teli utat követ végig, amelyen az Apa (Atya) a fiát (Fiú) tanítja, hogyan, milyen értékek szerint kell élnie ebben a világban, amikor ő már nem lesz többé. Erős katolicistakeresztény hangulat lengi át a filmet, ami talán nem leglepetés, hiszen ez a világszemlélet nem áll távol Nick Cave-től sem, aki a rendező Hillcoat szellemi jóbarátja, és Warren Ellisszel a film atmoszférikus és túlvilági zenéjét is jegyzi. Csak így, ebben a szemléletben magyarázható a kivételesen nyomasztó, apokaliptikus világvégehangulatot vizionáló film egyértelműen pozitív végkicsengése is - egy valódi disztópiában nincs helye reménynek, a fiú, apja halála után egyedül marad és legfeljebb egyet tehet: elszántan elindul a ködbe. Sőt, akár fejbe is lőheti magát; a végén egy sem maradhat. A film szinte teljes egésze, kivéve a végkifejlet utolsó tíz percét, egy végiggondolt, magasszintű esztétikai egységet képvisel, szinte már Tarr Béla vagy Andrej Tarkovszkij világát idézve meg, amit viszont a kissé édeskés finálé meglehetősen agyonvág. Egy pozitív végkifejlet persze még az említett példáknál is lehetséges, főleg a jelzett keresztényi párhuzamok tekintetében, de ennek gondolatilag kellene erre kifutnia. E filmnél azonban inkább a fogyasztói igényeknek megfelelni akaró produceri/alkotói döntést sejtek, ui. egy földbedöngölően negatív vég csupán egy szűk, szubkulturális réteg ízlésének felelne meg, a nagyobb közönség talán be sem fizetne egy kilátástalanul végződő, végletesen pesszimista történetre. (Nem tudom az eredeti regénynek mi a vége, idespoilerezhetné valaki a kommentekbe, aki olvasta...) Asanisimasa szerint ez a film így: 7/10