Sokan az utóbbi évek egyik legjobb horrorjának tartják az angol Eden Lake-et, holott szerintem, -bár ami a szereplőkkel a filmben történik, az igen komoly horror- ez a film azonban sokkal inkább társadalomkritika, mint valami szimpla, ostoba, l'art pour l'art hentelés. Fogalmam sincs, hogy a film rendezője, az ezzel debütáló James Watkins ezt akarta, vagy csak így sikerült, a filmje mindenesetre üt, mint a százmázsás légkalapács.

A film tulajdonképpen egy Legyek ura-parafrázis, vagy inkább egy nagyon durva "mi lett volna ha"-játék Golding művével, ha az a mában történik, valahol egy eldugott, mélyen az erdők között elterülő, skót (vagy wales-i?) bányató mellett, úgy, hogy nem érkezik meg a felmentő sereg. Az elvadult gyerekbanda így korlátlanul garázdálkodik a vadregényes vidéken, állatokat, gyengébb gyerekeket szadizgat, s éppen kapóra jön, hogy a tó partjára érkezik vadkempingezni a városból a gazdag, de trendin laza pár. A dagi Ralph szerepét ez, a srácokhoz képest felnőtt pár veszi át, és csak annyit spoilereznék ide, hogy életük leghülyébb döntése lett ez a hétvégi vadkempingezés.

A film alapkonfliktusa a gazdag városi, illetve szegény vidéki ellentéte. Watkins filmjében legalább olyan óriási ez a szakadék, mint a valóságban. A párocska üde és ártatlan, rendelkezik a városi nagymenők összes magabiztosságával, amelyek Chelsea-ben mondjuk a legbiztosabb túlélést jelentik, itt a dzsungelben azonban semmit nem érnek, sőt, inkább hátránynak bizonyolnak. (vö. - Ha Rómába mégy, élj úgy, mint a rómaiak) A helybéliek duhaj és vad népség, náluk csak olaj a tűzre a kifinomult választékosság, na ezt már a kezdetén nem veszi észre a párocska. Pedig, durva, szinte ugató nyelvükön ezt idejekorán a tudtukra is hozzák. Watkins zsenialitása éppen e véglények személyiségrajzának pontos és sarkos kidolgozásában nyilvánul meg. Ennek egy vetülete a kutyaugatássáa torzult (amúgy cockney, skót, vagy ki tudja milyen akcentus) angol nyelv, a mindennapi, explicit agresszivitás, a szinte állatias primitivitású társas kapcsolatok mellett. Szinte egy állandó civakodásban, acsarkodásban élő farkascsordát látunk a környék lakóiban. Egyértelmű az üzenet: ahol ekkora szakadék létezik egy társadalomban, az valahol olyan beteg, mint amilyen messze van annak a szakadéknak a két partja. Nagyon messze van, ezt vágja Watkins a nézők képébe a brutális fináléban, és igaza van.

Hogy mégsem lett ez egy igazán erős film, az éppen azért van, mert a rendező -hogy némiképp elkentmondjak annak, amivel ezt a posztot kezdtem- nem tudott szabadulni az igen hatásos, de mégiscsak olcsó, direkt és felhangok nélküli, pornografikus és horrorisztikus kifejezésmódoktól. Szinte perverz kéjjel merül el a vértől, sártól és mocsoktól cuppogós szadista jelenetek ábrázolásában, melyekben több helyütt tabukat is rombol. Azonban egy olyan kép sohasem fog olyan erős hatással bírni, ami mindent megmutat, mint az, ami bízik a nézők képzelőerejében és csupán sejtet. Ha Watkins képes lett volna kordában tartani a brutális képek iránti vágyát, akkor hanekei mélységű művet alkotott volna, így csak az utóbbi idők legjobb majdnem-horrorát csinálta meg. Egy valódi horrorban a főhős mindig megmenekül, és a szörny elpusztul (legfeljebb az utolsó kockán dugja ki a fejét a mocsárból/sötétből/romok alól/stb., hogy hihihi, még élek, de az már a következő részre tartozik), itt viszont erről szó sincs, sőt. Nincs feloldozás, jól fejbenyom és otthagy vérző orral a földön fekve. Asanisimasa szerint: 7/10

(E film közvetlen "rokona", érdekes módon szintén turisztikai témakörban, a Nyílt tengeren. Na, ott is kapnak a jóléti társadalom jóllakott naközisei...)