Első jeleneteiben valami fura, Tinto Brass modorában elővezetett gay naziploitationnak tűnik Sean Mathias '97-ben, Cannes-ban Ifjúsági Díjjal elismert Bent című filmje, mely azonban felénél-harmadánál éles vágással fordul egy végletesen kíméletlen, minimalista és repetitív koncentrációstábor-drámába. A film Martin Sherman a Broadwayen és a londoni Sohoban is sikerrel játszott drámáján alapszik, melynek színpadi változataiban nem kisebb személyiségek játszották Max, a meleg életművész figuráját, mint Richard Gere, vagy 
Michael York. A filmverzió sem szűkölködik érdekes személyiségek jelenlétében, és talán ennyi előzményből is sejthető, hogy nem holmi öncélú trashmozi ez.
A történet a második világháború előestéjén kezdődik Berlinben, ahol decens éjszakai élet zajlik, amíg az SS ezt engedi. Greta, a transzvesztita díva mulatójában világvégi hangulatú buli folyik, mindenki úgy mulat, mintha ez lenne az utolsó az életben: ami a csövön kifér. Természetesen ez az utolsó parti, hiszen kisvártatva egy SS különítmény fojtja vérbe az eseményt. Mindenki fut amerre lát, miután Max aznapi szeretőjének torkát a szeme láttára vágja át egy szőke, kékszemű náci, hű segédjével és titkos hódolójával ő is menekül. Azonban egy erdőben rajtuk csapnak és Dachauba deportálják őket. Az úton a segédet egy szadista náci őr meggyilkolja, a lágerbe Max már magát zsidónak kiadva érkezik, azt remélve, így kevésbé esik bántódása, mint rózsaszín háromszöggel bélyegzett homoszexuálisként. Eddig tartott a kvázi-naziploitation, ami a lágerben történik az már gyakorlatilag egy kétszereplős, abszurd, suttogó tőmondatokban lezajló, tragikus szerelmi dráma Max és a lágerbe vezető úton megismert Horst között.
A film első felének helyenként obszcén, helyenként viccesen brutális, barokkosan burjánzó jeleneteivel éles kontrasztban állnak a nagyobb második rész minimalista, lelketlen sivárságban ismétlődő képei, de az egész filmről elmondható, hogy festői igénnyel, esztétikus kompozíciókba rendezve fényképezte a görög Giorgos Arvanitis. Sean Mathias rendezését áthatja a meleg szolidaritás, és a náci koncentrációs táborokban meggyilkolt homoszexuálisok sorsa iránt érzett döbbenet, ami azt eredményezi, hogy a film nincs híján didaktikus, erőteljesen manipuláló, hatásvadász jelenetekben, sőt ez a rendezői szellem (vagy szemlélet) az egész film szerkezetét is áthatja. Egzakt, árnyalt és történelmileg hiteles alkotásként így semmiképpen nem lehet ezt a filmet kezelni, költői hevületű kiáltásként azonban igen. A film lágerjelenetei különösen érdekesek. Max (később Horsttal együtt) egész idő alatt követ hord egy kietlen gyárudvaron (vagy kőfejtőben), egyik kupacból a néhány méterre lévő másikba, s amikor az egyik elfogyott, akkor a másikból hordja vissza az előbbibe. Tökéletesen értelmetlen, hiábavaló, ám fájdalmas és gyötrő elfoglaltság - a láger tökéletes allegóriája. Max és Horst között egész végig semmilyen fizikai kapcsolat nincs, hiszen a távolban mindig figyeli őket az őr, kőhordás közben elsuttogott tőmondatokban zajlik le kettejük izzó szerelme, annak bimbózásától a beteljesült szexuális együttléten át a végső tragédiáig. Éteri, tisztán verbálisan megnyilvánuló, pusztán szellemiekben létező, mégis fizikailag ható szerelem ez. Érdekes koncepció, megható üzenet, részvéttel teljes és átélt rendezés.
Max szerepében későbbi pályájához mérten is egyik legkomolyabb alakítását nyújtja Clive Owen. Lothaire Bluteau méltó partnere, Horstként. Feltűnik a filmben Sir Ian McKellen (aka Gandalf) is, mint Max nagybácsikája, aki nem mellesleg, a hetvenes években maga is alakította Max figuráját egy londoni előadásban, valamint Mick Jagger is, ő pedig Greta, a traveszti dáma, ő énekli neccharisnyában és tűsarkakban a film főcímdalát is, a Streets of Berlint,
amelyik Philip Glass szerzeménye, csakúgy, mint az egész film kísérőzenéje. Maga film fura élmény, főleg hetero szemmel, nem hibátlan alkotás, arányaiban, hangsúlyaiban olykor igencsak billeg, gesztusaiban, drámai hatásaiban olykor eltúlzott, asanisimasa mégis 7/10-re értékeli.
