Jim Jarmusch legendás Florida, a paradicsom című filmjében egy magyar lány amerikai szerencsétlenkedéseit követhettük nyomon. Darko Lungulov, az Itt is, ott is Jarmusch-rajongó rendezője duplát fordít ezen az alapfelálláson: egy amerikai állás- és otthontalan szaxofonos érkezik egy nap furcsa megbízással a polgárháború és a belpolitikai viszályok sújtotta Belgrádba…
A film rendezője
Darko Lungulov egy interjúban három okot említ, ami filmrendezésre, így első filmjének elkészítésére vezette: a korai Jarmusch-filmek, a jugoszláv polgárháború és egy tantárgyi átszervezés a New Yorki Városi Főiskolán. Lungulov Belgrádban született és mindig is rajongott a filmekért, falta a hollywoodi szuperprodukciókat, ám úgy gondolta, ő sohasem állhat a kamera mögé, soha nem lesznek ekkora lehetőségei a filmkészítésre. Azonban valamikor a nyolcvanas években egy diák-filmklub zsúfolt vetítésén, ahol éppen Jarmusch Florida, a paradicsom és Törvénytől sújtva című filmjeit vetítették, Lungulov számára nyilvánvalóvá vált, hogy így is lehet filmet csinálni, nem kellenek hozzá méregdrága díszletek, sztárok. 1991-ben a jugoszláv polgárháború elől Lungulov New Yorkba költözött, ahol fuvarozásból tartotta fenn magát, sőt a spórolt pénzből be is iratkozott a City College of New York-ra, orosz-szakra. A szakot azonban rövidesen megszüntették, így Lungulov átjelentkezhetett a film és videószakra. Így lett profi filmes, aki különböző független produkciókban és dokumentumfilmekben tanulta ki a szakmát. 2003-ban visszaköltözött Szerbiába. Első játékfilmjében, a 2009-ben készült Itt is, ott is-ban mindhárom ok visszaköszön. A film nagyon sok szempontból, sok képben és jelenetben idézi Jarmusch első filmjeit, elbeszélő modorát, sőt Robert, az egyik főszereplő akár Tom Waits, a Törvénytől sújtva ikonikus figurája is lehetne. A másik főszereplő, a New Yorkban fuvarozásból élő szerb disszidens Branko pedig egyértelműen önéletrajzi karakter. És a harmadik ok is stimmel, hiszen Lungulov megtanulta a filmezést, hiszen a nyilvánvaló jarmuschi hatások mellett azért egy alapvetően kedves humorú, humánus filmet forgatott sanyarú sorsú belgrádiakról és New Yorkiakról.
Pontos és erős karakterek
Mi azért itt Magyarországon elég jól tudjuk, hogy déli szomszédaink kemény, szívós, de nagylelkű, barátságos emberek, akiket viszont nem ajánlatos bosszantani. Brankót, a New Yorki szerb fuvarost egy percig sem féltjük, még akkor sem, amikor kész megharcolni furgonjáért a simlis, lenyalt hajú „csikánóval”, aki amúgy szintén pontos figura. Robert egyértelműen Tom Waits-karakter, égnek álló hajzatával, érdes modorával és mélyen lappangó szentimentalizmusával. Találó a kövér fekete öltönyös is, Robert pártfogó barátja, a sugárzó és töretlen optimizmusával, maga a megtestesült „amerikai álom”. De a belgrádi figurák is ugyanilyen erősek: a már kissé lompos, hervatag és fáradt Olga szintén mintha Jarmuschtól lenne idevágva virágos pongyolájában, de a helyi hazafi taxis is, az óriási mellű trafikoslány és a szintén helybéli alkoholista cimbora is erős karaktereket alkotnak abban a néhány mondatban, ami e rövid, tömör filmből jut nekik.
A helyzet
Belgrádban is szar a helyzet, ám New Yorkban sem sokkal jobb, valahogyan azonban mindenki megtalálja boldogulását, ebben a filmben legalábbis, esetleg éppen ott, ahol ezt nem várja. 
Belgrádban az emberek túlélnek, nem élnek – mondja Robertnek a lépten-nyomon pánszerb érzelmeit hangoztató taxis -, de Robert az, aki számára éppen az itteni álmok városa, New York volt a pokol. Branko is tökösen áll helyet a számára idegen városban, idegen kultúrában, hiszen „kemény iskolája” volt, de Robert is viszonylag könnyen találja meg helyét Belgrádban, hiszen New Yorkban ő sem tartozott az „élet császárai” közé. Lungulov szépen és pontosan szerkesztett párhuzamos történetben meséli el a két nyerő lúzer sorsát, melyek azonban folyamatos oda- s visszacsatolásokkal kapcsolódnak össze. Az elbeszélés modora mindkét sztoriban erősen jarmuschi, hiszen nem egy folyamatosan áradó, lineáris cselekményt látunk, hanem csupán szakadozottan előtűnő, életképszerű szituációkat, melyekben a lényeges dolgok, legalábbis azokat, amelyeket más, „normális” filmben annak szokás láttatni, itt már vagy elmúltak, vagy még be sem következtek, csak a rájuk utaló jelekből, illetve következményekből ismerjük meg a történet ezen részeit. Ezzel a hézagos jelenetszerkesztéssel Lungulov éppen azt az olykor bizarr, máskor abszurd, de mégis pontos hatást éri el, mint Jarmusch, filmje mégsem „nyúlás”, szolgai másolat vagy a jó tanuló felelete. Belgrád nehéz sorsú lakóinak élete meglehetősen személyesen, részvéttel és szeretettel ábrázolódik a filmben, legyen az Olga, a hervadt özvegyasszony vagy a nacionalista taxis, a New Yorki szcénákról pedig mindennél többet mond, hogy a Robert De Niro által alapított, mára jelentős független szemleként jegyzett Tribeca Fesztiválon, 2009-ben ez a film nyerte a legjobb New Yorki jelenetekért járó díjat, a legjobb narrációért járó elismerés mellett. Asanisimasa:
