Van egy jó sztorim. Valamikor az ötvenes évek végén, talán a hatvanasok elején egy lemezgyári középkáder bóklászott Chicago utcáin, amikor egy sarkon furcsa, sosem hallott zene kúszott be füleibe. Egy huszonéves fekete srác, hatalmas fekete szemüvegben -nyilván vak- és csiricsáré, szedett-vedett ruhákban játszott szaxofonján az utcasarkon, úgy, hogy közben (hallhatóan) levegőt sem vett. S mindez hagyján, néha még ez is kevés volt neki, és akkor egyszerre játszott két, sőt néha három szaxin. Mondanom sem kell talán, hogy a következő nap már a lemezstúdióban találta az ismeretlen, vak fekete utcazenészt. A stúdió vezetője, a nagyhatalmú producer, mikor meghallotta az új felvételet, amit a középkáder büszkén mutatott neki, elégedetten bólopgatott: - Micsoda jó kis fúvósszekciót szereztél! - Ez nem egy fúvósszekció, mondta a középkáder, ez egyetlen zenész! -
Rahsaan Roland Kirk később a jazz világának nagy hatású, színes egyéniségévé, és korai sajnálatos haláláig a koncertszínpadok egyik legnagyobb szaxofonos-sztárjává vált.
Steve Lopez, a Los Angeles Times újságírója is egy efféle jó sztorit szeretett volna, amikor véletlenül meghallotta Nathaniel Ayerst, a hajléktalan, skizofrén zenészt, hajdani ígéretes csellistát, a híres Juilliard zeneiskola egykori hallgatóját Beethovent játszani kéthúrú hegedűjén egy autópálya felüljárója alatt. S mivel Lopez profi újságíró, a szakma minden csínjával a kisujjában, a jó sztorit meg is csinálta. Ayers megható történetéből sikeres cikksorozat, sőt egy könyv is született, és állítólag az újságíró és a hajléktalan skizó zenész a mai napig is jó barátok, amíg meg nem halnak.
Talán csak filmet nem kellett volna ebből a sztoriból csinálni... Vagy talán dokumentumfilmet esetleg. Mindenesetre, dramatizált játékfilmben ez a nagyszerű és valóban megható, szép emberi pillanatokban bővelkedő sztori egész egyszerűen nem működik összefüggő történetként. A szólista című film relatív kudarca elsősorban abból fakad, hogy ez a sztori, ami a valóság felfedezésének erejével hat(hat) egy újság lapjain, tömör, jól megírt zsurnál stílusban, az a filmen csupán egy pillanat. Ez a pillanat a film első tíz-tizenöt percében bekövetkezik, attól kezdve Joe 
Wright rendező vért izzadva hajszolja két remek és jobb sorsra érdemes színészét (Robert Downey Jr.-Lopez, Jamie Foxx-Ayers) oda, ahol semmi sincs - hiszen kettejük története a mai napig is tart. Nincs drámai ív, csak egy erős pillanat, ám ez egy kétórás játékfilmhez kevés. Persze, van itt hablatyolás az ún. normális ember (Lopez) és a beteg, skizofrén (Ayers) kapcsolatának nehézségeiről, de az amúgy kitűnő összeveszési jelenet a hajléktalanszállón tökéletesen kilóg a filmből, pontosabban szervesen nem illeszkedik, mintegy csak bele van rajzszögezve, csakúgy, mint Ayers elég ügyetlenül elmesélt testvéri és családi viszonylatai. A zene nagyszerűségét hangsúlyos kulcsjelenetben illusztráló, orbitálisan közhelyes winampos vizualizációért, amit ráadásul hosszú percekig vagyunk kénytelen nézni, kifejezetten megbüntetném a rendezőt. A Nathaniel Ayerst alakító Foxx, bár pszichológiailag jól hozza a zakkant zsenit, de az elég nyilvánvaló, hogy a hangszeres játékhoz konkrét fogalma sincs. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen pipifaxos, de ha egy filmen egy színész hangszeren játszik, akkor annak kezei, az ujjai mozogjanak úgy, ahogy az az adott hangszer megszólaltatásához a valóságban is szükséges. Léggitározni mindenki tud, így azt mindenki kiszúrná, ha valaki kamuzik gitáron játszva, de aki egy ilyen filmre benevez, az is látott már valószínűleg igazi csellóst csellózni: na az nem úgy néz ki, mint amit itt Foxx művel. Egy könnyed tinglitangliban még talán elmenne ez a bénázás, de egy ilyen filmben, ahol a főszereplő szerepe szerint, és a valóságban is egy zenei zseni, ott ez nagyon rontja az összképet. Hiteltelenné teszi az egész erőfeszítést, mind az alkotók, mind a nézők részéről.
Az asanisimasa szerint ez egy meglehetősen ügyetlen, elfuserált film. Nemcsak a már említett nagy emberi pillanat kíméletlen unalomba sikálása, a rosszul, nyögvenyelősen szerkesztett cselekménybonyolítás miatt, hanem a kézenfekvő, de állandóan elő is bukkanó Rain Man-összecsengések miatt is, melyek nem erősítik, hanem éppenhogy gyengítik az összhatást. Kár érte: 5/10. Mellesleg, ha az ember nyitott füllel járkál, mondjuk Budapesten, hallhat itt is az utcán olykor - a sok minősíthetetlen gagyi mellett - komoly művészi teljesítményt is, de ezt ki kell fogni és meg is kell becsülni. Nem úgy, mint ahogy e filmben tették Nathaniel Ayersszel (bár neki betegségéből fakadóan, valószínűleg tök mindegy).
