Nagyrészt nyilván nyelvi és kulturális akadályai vannak, hogy gyakorlatilag semmit nem tudunk az utóbbi évtizedben nyugatra özönlő kínaiak millióiról, emigrációjuk okairól, indokairól, motivációiról. A kínai Xiaolu Guo kifejezetten nyugatias „ízvilágú” filmjében éppen ezt a hallgatást töri meg.
A rendező
Xiaolu Guo a fiatalabb korosztályhoz tartozó kínai filmes, aki már nem a hagyományos kínai klasszikus operaművészetben, de nem is a hongkongi filmipar zsáneriparában tanulta a mesterséget, hanem nyugaton, európai filmiskolákban. Az 1973-ban született rendezőnő íróként is ugyanolyan jelentős figurája a modern kínai művészeti életnek, mint filmesként, és éppoly sikeres is mindkét területen. Témái is hasonlóak: a társadalmi elidegenedés, személyes belső utazások, hétköznapi tragédiák, de legfőképpen, szinte minden története Kína jelenének és jövőjének lehetséges útjait vizionálja egyéni sorsokon keresztül a globalizálódó világban. Korábbi filmjei nyertek díjakat Velencében, a Sundance-en, ez a mostani, Kínai lány című pedig a svájci Locarnóban kapta meg az Arany Leopárdot.
A történet
A kínai lány neve Li Mei (Lu Huang önazonos alakítása), aki egy dél-kínai falucskában él szüleivel. Rikító színes inzert tudatja a nézőkkel (az egész film ilyen színes inzertekkel van jelenetekre tagolva, melyek vicces bölcsességgel szólnak az elkövetkezendő eseményekről), hogy a 18 év körüli lány eddig még sohasem hagyta el lakhelyét öt mérföldnél távolabbra. Apja a szeméttelepen guberál, anyja ezalatt a földet túrja. Ő egy kocsmában adja ki a biliárdasztalokat, mindig ugyanannak a néhány helyi suttyónak, akik közül többen is szemet vetnek a csinos lányra. Li Mei halálra unja magát a nyomorúságos faluban, a teljes kilátástalanságban, s miután néhány helyi arc közeledése a tettlegességig fajul, fogja iPodját és meggyszemekkel gazdagon díszített táskáját és a közeli nagyvárosba menekül, a néhány milliós Csunkingbe. A zajos nagyvárosban először egy ruhagyárban kap munkát, ahonnan azonban rövidesen elküldik hanyag munkájára hivatkozva, majd egy fodrászatnál kap munkát, ami viszont inkább kuplerájként üzemel. Itt ismerkedik meg Spikey-val, a bérgyilkossal, akiben úgy tűnik, az 
ideális társat találja meg, de Spikey hamarosan saját foglalkozásának lesz áldozata. Li Mei a férfi ágyában talált pénzből Londonba utazik, mert a férfi ágya felett egy naptáron a Big Ben óráját látta. A lány, már a híres óratorony lábánál megszökik a turistacsoporttól és néhány nyomorúságos munka után, egy masszázsszalonban megismerkedik a hetvenéves Mr.Hunttal, aki rövidesen feleségül veszi. Li Mei azonban szeretetlenségben és börtönben érzi magát az idős férfival, így nem sokára már a sarki indiai büfés hátsó szobájába kéredzkedik be. Rachid, a hithű muzulmán ismét ideális párnak nézi ki Li Mei számára, a kapcsolatukból a lány terhes is marad, ám Rachid úgy dönt, visszautazik Indiába. Li Mei egyre jobban domborodó pocakkal, igen gyatra nyelvtudással egyedül maradt az idegen nagyvárosban.
Tipikus sorstörténet
Li Mei „világgá menése” tipikus sorstörténete lehet a mai fiatal kínai emigránsoknak, akik tömegével érkeznek a különböző nyugati országokba. A többmilliárdos országban a lüktető 
gazdaság ellenére az elképesztően olcsó munkaerőpiacon szinte semmi lehetősége nincs az érvényesülésre egy fiatalnak, főleg nem, ha vidéki. A sivár és nyomorúságos lét ellen tényleg csak a klasszikus két választás létezik, vagy megszokja, és lassan beledöglik, vagy megszökik, és talán az ismeretlenben történik valami. Li Mei, milliónyi sorstársával együtt az utóbbi lehetőséget választotta, azonban vélhetően az idegenben rá váró sors is tipikus. Xiaolu Guo a filmben már nem mutatja meg, csak sejthetjük, Li Mei (és babája) számára nincs más lehetőség, mint az angol társadalomba való asszimiláció, ami viszont egyet jelent kulturális identitásának elvesztésével. Rachid példája is erről szól, ő ezt nem tudta megtenni, így éppen ezért vissza kell térnie szülőhazájába.
A rendezőnő nem totyorog sokat filmjével, meglehetősen szilaj tempóban hajtja végig hősnőjét a fél világon, amelyet a markáns kísérőzenével is hangsúlyoz. Nem tudom, hallottam-e már kínai (tehát nem a kapitalista hongkongi) filmben punk-metál zenét, mindenesetre itt ez szól (John Parish), esélyt sem adva bárminemű érzelgősködésnek. Xiaolu Guo távolságtartóan mesél a kicsi kínai lány világgá meneteléről, ami több helyen, a természetes élethelyzetek természetes abszurditásából fakadóan gyakran még humoros is. E tárgyilagos és általános érvényre törő, fanyar humorú megközelítési módnak köszönhetően viszont mi, európai nézők, talán kicsit jobban megérthetjük, miért olyan szomorú a mosolya annak a kínai lánynak a sarki büfében, akitől olykor a gong bao csirkét vesszük, menüben.
