Woody Allen egyéb erényei (mint pl. a legjobban klarinétozó filmrendező...) mellett minden bizonnyal jogosan birtokolja minden idők első áldokumentumfilmjének (angolul: mockumentary) tulajdonjogát is, ha nem tekintjük áldoksinak a különböző politikai propaganda-célú valósághamisításokat (pl. az "átkosbéli" Panoráma, stb.), valamint az olyan filmeket, melyekben a dokumentarizmus csupán mint stílus jelent meg, ám nem lépett fel a valóság olyan mértékű manipulálásának igényével, hogy az alkalmassá váljon a néző ennek észlelésében való megtévesztésére, de legalábbis elbizonytalanítására. Ha áldokumentumfilmről, mint műfajról van szó, általában kapásból rávágjuk, hogy persze, az Olajfalók. A zseniális cseh filmet azonban éppen öt évvel előzte meg a nem kevésbé zseniális Zelig, ami az említett műfajteremtés mellett sok tekintetben Woody Allen pályája első felének egyfajta összegző műve is.

Természetesen itt szó sem lehet a néző megtévesztéséről, hiszen Leonard Zeliget, a kaméleonembert, aki tökéletesen képes hasonulni mindig ahhoz a környezethez, azokhoz az emberekhez, akik éppen az adott pillanatban körülveszik, Woody Allen alakítja, akit ugye mindenki ismer. A borzalmasan nagy trüváj a filmben az, hogy Zelig egy tulajdonságnélküli ember, akinek arca egy idő után már csak emlékeztet Woody Allenre, aztán már egyáltalán nem vagyunk biztosak abban, hogy az a vékony, csúnyácska arcú pónemű figura ki is valójában. Ehhez persze az kell, hogy Allen a mai, az állandó fotosoppoláshoz szokott szemmel nézve is bravúrosan idézi meg a múlt század húszas-harmincas éveinek mozgóképes és hangzó dokumentumanyagait, melybe tökéletes illúziót keltve applikálja bele enmagát. Látjuk Woody Zeliget pl. az igazi Tom Mix-szel, látjuk tolldíszes indián törzsfőként, idős néger zenészként, részeges vörös írként, sőt, igazi morbid zsidó humorként, néhány méterre Hitlertől, echte náciként is. Egy szóval, a Zelig a valóság tökéletes illúzióját nyújtja, mely alkalmas lehet a néző teljes megtévesztésére is.

Persze, ez a megtévesztés egyáltalán nem rossz szándékú, csupán egy zseniálisan kivitelezett és végigvitt módszer arra, hogy Woody Allen ismét arról beszéljen, amiről akkoriban mindig: magáról. Saját pszichózisairól, a neurotikus brooklynni zsidó értelmiségiről, szorongásairól, üldözési mániáiról, életéről, szerelméről. Ki lehetne jegyzetelni összes mondatát, mindegyik remekbe szabott potenciális szállóige, sok közülük valóban azzá vált. (pl.: "Álmomban keresem az élet értelmét. Befutok egy zsinagógába, ahol a rabbitól megkérdezem az élet értelmét. Ő meg is mondja, de héberül. De én nem értek héberül. Erre ő felajánlja, hogy héber nyelvórákat vehetek 600 dollárért.") Az idézet kiválóan utal a film egy lehetséges másik olvasatára is: Woody Allen itt nemcsak magáról beszél szellemes öngúnnyal, hanem úgy általában a zsidó származás legjellemzőbb rákfenéjét is pontosan fogalmazza meg. Azokról a zsidó származásúakról beszél, akik valamilyen okból eltávolodtak már az izraelita vallástól, de zsidóságuk hagyományai megannyi megválaszolatlan kérdés formájában még mélyen bennük mocorognak. Ezek a jobbára városlakó zsidó származásúak minden erejükkel asszimilálódnának az adott társadalomba, -minden erejükkel hasonulnának, mint Zelig-, azonban egyrészt ez teljesen sohasem sikerülhet, hiszen mélyen gyökerező zsidóságuk ezt mindig akadályozni fogja, másrészt ugyanekkor saját zsidóságuktól pedig egyre messzebb távolodnak, így gyökereiket vesztve amolyan Zelig-szerű tulajdonságnélküli emberekké vál(hat)nak. Woody Allen jellemző fanyarsággal a szerelemben látja ebből az ördögi körből kivezető utat, ekkor Mia Farrow személyében a valóságban, illetve a filmben Dr. Eudora Fletcherben, egykori pszichiáterében. Asanisimasa: 10/10