A közismerten jazzrajongó Clint Eastwood első igazi rendezői sikere volt a Charlie Parker életéről szóló filmje, mely kitűnően előrevetíti a későbbi "nagy" Eastwood-filmek legjellegzetesebb ismérveit: a lassan, mégis gördülékenyen hömpölygő epikát, az ide-oda ugráló időkezelést, az aprólékosan hiteles környezetteremtést és azt, hogy a célkeresztben mindig egy nagyformátumú férfi áll. Charlie 'Bird' Parker pedig a jazz műfajának valóban egyik legnagyobb formátumú, stílusteremtő zenésze volt, sorsa pedig valóban tanulságos -mint ahogy azt a film végén Eastwood is ajánlja- minden zenész számára.

Maga a Bird című film tulajdonképpen egy hibátlan életrajz, kezdődik a gyermekkornál és befejeződik a temetés képeivel, közötte pedig ügyesen és lendületesen szerkesztett jelenetmozaikokból - Forest Whitaker pazar megszemélyesítésében- részletgazdag képet kapunk a címszereplő legendáról. Eastwood bár rajongó, de sohasem veszti el realitásérzékét, Charlie Parker ismeretes drog- és alkoholfüggősége, az ebből fakadó állandó vészhelyzetek, valamint emberi gyengeségei is hangsúlyos szerepet kapnak amellett, hogy Bird virtuóz és elementáris zenéjéről és zseniális előadóművészetéről is képet kaphatunk, ráadásul eredeti forrásból (Parker kitűnően újrakevert számai, játéka hallható végig a filmen). Eastwood nagyszerű érzékkel találja meg Parker életének sorsfordulóit, melyeket egzakt történeti hűséggel rendez vászonra, gondja van a mellékszereplők (Dizzy Gillespie, Red Rodney, Chan, Parker felesége és mások) karakterének kellő árnyalására is. Jó sötét a film, erősen fényhiányos, mely kiválóan jellemzi a negyvenes-ötvenes évek jazzklubjainak félhomályos világát, melyek asztalainál pl. Dean Moriarty is üldögélhetett volna, Jack N. Green operatőr munkája szinte azt a Koltai Lajost idézi, aki éppen az ilyen alulvilágított képeivel lett világhírű a hetvenes évek végén (pl. Angi Vera), és sejtelmes komorságával érzékletes hátteréül szolgál Parker szomorú és egyben diadalmas életpályájához. A film jazzrajongóknak, zenészeknek néhány évente újranézendő alapfilm, azok számára viszont, akik idegenkednek a jazztől, valamint a hosszú filmektől, nyugodtan kihagyható. Asanisimasa: 10/10