Hát, valahogy így nézne ki, ha Tarr Béla rendezné a St.Galleni kalandot... Bár, a mi megközelíthetetlen mesterünk nyilván irtózna az olyan brutális, explicit ábrázolásától a pőre erőszaknak, mint amivel a Valhalla Risingben él Nicolas Winding Refn. Közismert, hogy nyugaton portyázó eleink semmivel sem voltak szelídebbek, mint ahogy nagyjából ugyanebben a korban osztották szomszédaikat és saját magukat is az északi vikingek. Az utóbbiak ultraerőszakos hétköznapjait osztja meg a nézőkkel, méghozzá szemmel látható élvezettel, az amúgy szimpatikus, szemüveges értelmiségi külsejű dán filmrendező, akit egyébként az érdeklődőbbek a dán alvilág köreiben játszódó Pusher-trilógia kapcsán emlegetnek már-már kultikus státuszban.
Spoilerveszély. A Valhalla Risingben egy félszemű, hallgatag harcos útját követjük nyomon, aki a pogányok rabszolgaságából megszökve a Szentföldre induló keresztesekhez 
csatlakozik. Útja során a kísérőjének szegődött tejfelszőke, kiskorú "magyar hangja" kivételével majdnem mindenkivel végez, míg nem vele is végeznek, hogy végre nyugodtan letehesse vértől csöpögő baltáját, és elfoglalhassa méltó helyét a viking harcosok mennyországában, a Valhallában. Én különösebb okát nem tudtam felfedezni az öldöklésnek, talán a bosszú, talán így tudja Egyszemű legjobban kifejezni világgal kapcsolatos mondanivalóját? Mindenesetre Mads Mikkelsen leragasztott félszeme mellett olyan morcan néz a másikkal mindenkire, hogy a néző ilyenkor már reflexből, előre húzza el a fejét a pillanatok múlva spriccelő vér elől. Koponya szakad, agydarabkák szanaszét, gyomor felvág, bél kiömlik.
Refn gyaníthatóan a vikingség velejét próbálja megfogalmazni ezzel a rettenetesen lassan hömpölygő, ám meglepetésszerűen rövidke (alig 90 perc) filmben, amely nyilván tele van mindenféle utalással különböző mitikus viking dolgokra, szokásokra, ám ezeket néhány hagyományőrzőn, szakirányú kultúrantropológuson és druidán kívül szerintem nem nagyon ismer senki. Így azonban a film hősének motivációi meglehetősen a levegőben lógnak, nélkülük viszont ez csak egy jó véres roadmovie, sehonnan sehova. Atmoszférája viszont van a filmnek, sötét, ködös, nyirkos világban járunk, szemmel láthatóan hideg van. Nem az a szibériai csikorgós, amikor a földre köpünk és koppan, mert még a levegőben megfagy a nyálunk, hanem amolyan 4-5 fok körüli csontig hatoló, reumacsalogató, didergős, nedves hideg, amit legjobban csak mint a halál leheleteként jellemezhetnénk. Feltűnő, hogy Refn az egész filmben amolyan képregényszerű filmnyelvet alkalmaz, a beállítások szinte kivétel nélkül statikusak, benne az akciójeleneteket kivéve nem mozdul senki, áll, néz, mint egy diafilm kockáján. Éles, néhol természetellenesen torz színek erősítik ezt az erősen stilizált képi világot, mely a szinte tőmondatokból álló, ritkás dialógusokkal együtt adják a film egyedi hangulatát. Mintha egy újabb Terence Mallick-tablót néznénk, csak az amerikai filmes remete okoskodó, bölcselkedő, de főleg szépelgő narrációja nélkül, ami miatt én képtelen vagyok végignézni a mester bármelyik filmjét. A nagyképű, ex catedra narráció hiányának én még örülnék is, de sajnos Refn filmjében nincs benne Mallick vitathatatlan gondolatisága, legalábbis én nem tudom azt sehol sem felfedezni. Enélkül viszont a Valhalla Rising csak egy egyedi kivitelezésű, viszont lassú és unalmas kaszabolós fantasy. Lehet érdekes, de lehet utálni is. Asanisimasa: 6/10
