Amit az idén 80 éves Clint Eastwood ebben az évezredben produkál, az azért nem piskóta. A 2009-ben nálunk (érthetetlen forgalmazói gyávasággal) csak DVD-forgalomban bemutatott Invictus persze picit gyengébb film, mint a tavalyi Gran Torino, illetve Elcserélt életek, a duplafenekű Ivo Jima-tablóhoz sem mérhető és valószínűleg nem fog olyan Oscar-eső sem csilingelni utána, mint ahogy az történt a Millió dolláros bébi után; de nem is olyan perfekt krimi-thriller, mint a Titokzatos folyó. Mindezek az Invictus ellenére messze nem hatástalan, öszecsapott fércmű. Pusztán csak arról van szó, hogy az efféle egyenes irányú, buktatók nélküli sikertörténetet finnyás, úri körökben nem szokás szeretni, úgy igazándiból, mert errefelé a legkisebb aránytalanság megborzongtathatja kényes ízlésünket, és könnyen felesleges pátoszt, hovatovább giccsveszélyt kiáltunk. Nelson Mandela élete azért messze nem az a buktatóktól mentes karrier, hiszen megmerítkezett (bár jobbára akaratán kívül) jó mélyen a mocsokban, ám Eastwood ott kezdi filmjét, amikor Mandelát már megválasztják Dél-Afrika első feketebőrű elnökévé. Innen viszont már töretlenül ível a nagy elnök pályája. Eastwoodot azonban nem elsősorban Mandela személyisége érdekli, hanem inkább az, hogyan próbálta elérni, hogy a legmegveszekedettebb fajgyűlölő, rasszista rezsimből egy barátságos, toleráns ország váljon: a film ennek a sziszifuszi harcnak egyik első lépését idézi meg, annak sikeréig, illetve a siker ünnepléséig. Mi tagadás, ha vagyunk annyira hűvös fejűek, hogy képesek vagyunk a film sodrából elemelni magunkat, akkor kissé kényelmetlenül mocorgunk a film hosszú, bombasztikus dramaturgiával felépített fináléja alatt. Ennyire nem illik lelkesedni mértéktartó körökben. Azonban a főhajtás mégis jár Clint Eastwoodnak (és természetesen Mandelának), hiszen igaza, igazuk van. És persze, azért a film se rossz.

Morgan Freeman például maga Mandela. Nincs szüksége nagy manírokra, széles gesztusokra, látványos színészi trüvájokra, hogy megszemélyesítse Mandélát, az ő lényéből is sugárzik az a magabiztos, bölcs nyugalom, ami a valódi nagy vezetők jellemző tulajdonsága. Freeman minden egyes pillanata a filmben megfellebbezhetetlen tekintélyt és megejtő jóságot sugároz. Eastwood pedig képes a filmet úgy rendezni, hogy ez ne nyomasztóan, hanem végtelen derűvel és optimizmussal jöjjön le belőle. Persze, ehhez ugyanilyen élettapasztalat és művészi tekintély kell, ami Eastwoodnál példamutató alázattal is társul. Matt Damon, mint a Springboks a történések súlyát megértő, és az ahhoz felnőni képes csapatkapitánya kitűnően asszisztál mindehhez.

A xhoszák thembu nevű törzséből származó Mandela elnök a búr fehér-identitás emblematikus toposzával, a dél-afrikai rögbiválogatottal eljárt győzelmes pas de deux-je azonban nekünk, magyaroknak is szolgálhat okulásunkra, amit Clint Eastwoodtól megszokott lassú és érthető mesefolyam alatt akár meg is emészthetünk. Nos, nekünk is van új főnökünk, és a mi kis boldog országunk is eléggé megosztott, azonban annyira tán messze nem, mint Dél-Afrika. Viszont Mandela példája Orbán Viktor számára is tartalmaz követendő elemeket, elősorban bölcsesség és józan, távlati stratégiákban gondolkodás képességének tekintetében. Ha Orbán igazán akarná, nem is lenne olyan messze a nemzeti egység, mint az apartheidet jobbára csak papíron maga mögött tudó Dél-Afrikában, hiszen az Invictus alapján csak egy ütőképes, világbajnokságon eredményesen szerepelni tudó magyar futballválogatott kéne hozzá. Nos, van rá négy éve. (Persze, közben azért azt se felejtse el, hogy Mandela sem csak a rögbivel foglalkozott!!!)

Asanisimasa: 8/10