El Greconak, a modern festészet egyik fontos korai előfutárának élete nem először tűnik fel a mozivásznon. Ez alkalommal Iannis Smaragdis görög filmes idézi meg a Görögnek nevezett, de spanyollá lett festő alakját jó adag nemzeti büszkeséggel, igényes kivitelezésben és a téma iránti nagy alázattal, tisztelettel. Ez a film erénye, de egyben hibája is, hiszen a kizárólag a legfelsőbb Tekintélyt tisztelő zseniális festő alakja ma már megérdemelt volna ennél lényegesen markánsabb ábrázolást is.

A Görög

A krétai születésű Dominikosz Theotokopuloszt El Grecoként, azaz A Görögként ismerte meg a világ, nem utolsósorban görög vidékeken kívül kimondhatatlan nevének köszönhetően. Márpedig El Greco élete nagy részét külföldön, főleg Spanyolországban töltötte. Itt vált népszerű és elismert festővé a tizenhatodik század második felében, miután Olaszországban Tiziano műhelyében, Tintoretto és Michelangelo hatása alatt kifejlődött művészete, mely a romantikától és az expresszionizmustól a mai napig hatással bír a modern festészetre. Érett festészetében határozottan elveti a reneszánsz perspektíva- és arányfelfogását, csupán két dolgot tart fontosnak: a fényt és a színeket. Mintha az impresszionisták kiáltványát olvasnánk, bár még csak az 1500-as évek végén tartunk. Vallásos témájú képein ellene ment minden klerikális dogmának, magát, Istent próbálta megfesteni. Nagyszámú portrét is festett, melyeket megelőzően alaposan tanulmányozta a megrendelő jellemét, ezzel mintegy az expresszionizmus pszichologizáló aspektusait előlegezte meg. (E filmben kulcsszerepe van például Niňo de Guevara főinkvizítor portréjának, melynek ijesztő realizmusával tulajdonképpen az inkvizíció ördögét elszabadító egyház képét festette meg.) El Greco életét, a kor adatrögzítési hiányosságai miatt tényszerűen nem ismerjük, feltételezések, különböző személyek vitatható hitelességű, fennmaradt naplóbejegyzéseiből, egyéb leiratokból tudhatunk meg alakjáról néhány töredékes részletet. Képeit nézve azonban annyi egyértelmű: szenvedélyes, bátor, öntörvényű figura lehetett, aki szerette és élvezte az életet, s aki olyan művészetet teremtett, mely örök. A Mel Ferrer-féle 1966-os, mára már veretes spanyol filmváltozat után itt az újabb, ezúttal görög nézőpontból. A film Dimitris Siatopoulos El Greco – Isten festője című, erősen fikciós regénye alapján készült, egy nagy, globális El Greco-projekt keretében, melyben a film mellett festészeti verseny, és más rendezvények is megrendezésre kerültek Görögországban. A film minden idők egyik legnagyobb költségvetésű görög filmprodukciója, amely a hazánkéval majdnem azonos lélekszámú Görögországban 1,2 milliós nézettséget ért el. (Viszonyításképpen: nálunk a 250 ezres nézőszám már „eget verő” siker a mozikban, legalábbis manapság.) E sikerben van egy kis magyar részesedés is, a Tivoli-Filmprodukció a film egyik külföldi koprodukciós partnere.

Iannis Smaragdis

A filmet az 1946-ban, El Grecoval azonos helyen, a krétai Iraklionban született Smaragdis rendezte, érthető és érezhető a személyi indíttatás az egész filmben. Smaragdis, bár viszonylag kevés filmet rendezett, azért nem mondható tapasztalatlan filmesnek sem, hiszen 1972 óta több területen is kipróbálta magát, a színészettől az operatőrködésen át a producerségig, és persze rendezett is. Művészéletrajzokban sem kezdő, hiszen Kavafiszről, a híres görög költőről készült filmje (Cavafy, 1996) bizonyos körökben a mai napig keresett darab.

Ósdi, kicsit geil patetikus rajongás

A lírai hangvétel dominál e filmjében is, mintha az egész filmet egy aranyfürtű angyal (angelosz) mesélné el arannyal hímzett gyolcspendelyben, kezében lírával. Kulcsjelenetekben ráadásul meg is jelennek az angyalok, speciális effektként, amely még lehetne megható, drámai vagy éppen vicces is, itt azonban valami ódon pátoszos hatásvadászat csupán. El Greco alakja, Smaragdis ábrázolásában hatalmasra nő, szinte szerelmes rajongással ábrázolja a festőt és talán nem belemagyarázás az a már szinte szexuális jellegű imádat sem, amivel Guevara, a későbbi főinkvizítor viszonyul hozzá. Azonban El Greco életének kezdeti szakaszáról nem tudunk meg semmi különösebben érdekes momentumot, ha csak azt nem, hogy már akkor is kivételes tehetség volt. Voltak nők, emberi és művészi találkozások egyaránt, sok költözés és sok utazás, de mi a filmben csak azt látjuk, hogy El Greco szép, hatalmas és zseniális. És fest, jobbára háttal a kamerának, a vásznat is kitakarva. Középszerű színészek szájába adott érdektelen mondatokat hallunk. A konfliktusok súlytalanok. Az inkvizícióval való afférnak is annyi súlya van, mint egy kabátlopási ügynek, El Greco büszkén és hetykén sétál ki a kapun, ami finoman szólva is igényelne némi magyarázatot. A festő valódi motivációiról, életének harcairól, művészetének vitáiról szinte semmit nem tudunk meg. Ehelyett, csak annyit, hogy: ahh, ohh, micsoda festő, micsoda ember!!! Boldogan élt, míg meg nem halt, ám a boldog művészsors érdektelen. Ezen nem segít Vangelis szokásosan monumentális zenéje sem. Márpedig, aki ilyen képeket fest, annak kellett küzdenie bőven. Sajnos éppen ezekről a küzdelmekről nem szól e film. Asanisimasa: 5/10