Nem tudom megállni, hogy ne tegyem közzé, mert annyira szép. Július 6 óta alkotmányos joga már a magyarnak, hogy nem csak a véleményét szabad kinyilvánítania, de szólnia is szabad. Ergo, mindenki pofázhat azt, akkor, addig és ott, amit, amikor, amíg és ahol kedve tartja, feltéve, ha ebben mások hasonló irányú jogait nem akadályozza. Ezt persze ettől még jogilag nyilván agyon lehet firkálni, de a lényeg a lényeg: Viktor király elintézte nekünk a demokrácia egyik legfontosabb alappillérét. Nem tudom már, hogy Lehel barátom kitűnő dokumentumfilmjéből ismerem-e a sztorit, vagy valahonnan máshonnan, amit a Dixi nevű, hajdanán underground közegben meglehetősen közismert figurának tulajdonítanak.
Hetvenes évek közepét írjuk, tombol még a kádárizmus. Aczél elvtárs, a klutúrpolitika tiltó, tűrő és támogató szürke eminenciása eligazítást tart a Fiatal Művészek Klubjának nagytermében a fiatal művészek számára. Jelen is van mindenki, ki fiatal és/vagy művész. Aczél elvtárs már beszél vagy egy órája, amikor valahol a hátsó széksorokból egy nyurga figura jelentkezik, eminens nebuló módjára. Aczél elvtárs nem látja, hogy néhányan pisszegnek, mások pedig huzigálják az illető zakóját:
- SSS, pssszt! Dixi, ne! - de ezt Aczél elvtárs messze, az előadói pulpituson nem hallhatta, nem látta.
- Tessék... - gyakorol kegyet kissé meglepődve, de alapvetően a hatalmi pozíció rezignáltságával Aczél elvtárs.
- Aczél elvtárs! Szabad szólni? - kérdi Dixi, kiegyenesedve.
- Igen, tessék! - válaszol kissé sürgetőleg Aczél.
- Köszönöm! - kiáltotta Dixi kajánul, és visszaült székére, miközben a teremben megfagyott fiatal, művész, Aczél elvtárs és III/III-as ügynök, mindenki.
Ilyen volt Dixi, ilyen a róla készült doksi. Ilyen volt az a kor.
